Forrás: ÉS

Balázs Attila

Kinek Észak, kinek Dél. Vagy a világ kicsiben

(regénydarab 3)

Ankara egyik aluljárójában keresi elektromos lantjával kenyerét manapság egy borostás, öblös hangú, jóvágású anatóliai dalnok, leszármazottja egykori török vitézeknek. Csatáról énekel, amelyben kettőszázezernél is több deli hős harcolt, s rengeteg közülük odaveszett. Vértengerré lett a mező, amelynek tükrében megpillantotta magát a feljövő Csillag, meg a felkúszó Hold. Éneke úgy végződik, hogy hát így, ebből született a török zászló. Mi emitt hirtelen nem tudnánk pontosan megmondani, mennyi hitelt érdemel az ő lírai története, ám lehet, asszociálhatnánk, pusztán a tovahaladás kedvéért, ugyanis az említett szám mond nekünk valamit. Márpedig azt, hogy 1716-ban, amikor a törökök után az osztrákok már rég nekiláttak kipucolni a cudarul összeszemetelt, minden egyes szegletében – a legendás francia napkirályi palotához hasonlóan – dongó legyek sokaságával ellepett fekáliahalmokat rejtegető erődöt, újjáépíteni az elavult rendszerű, eléggé lestrapált, környékével együtt dzsuvás péterváradi várat, amelynek hódítói úgy viselkedtek benne, mintha nem is az övéké lenne, átmenetileg se, akkor Konstantinápoly, vagy írjuk így (mintegy utolsó tiszteletadással): a FÉNYES PORTA (csupa naggyal!) lépett egy végsőt. Ennek értelmében mintegy kettőszázezer katonát indított Pétervárad ellen, méghozzá azzal az elképzeléssel, hogy a győzelem után ezek a fegyveresek – csekély vesztességet, úgymond a sors dézsmáját leszámítva – folytatják majd útjukat észak és nyugat, illetve Buda és Bécs irányába.

Minden valószínűség szerint – nyilván okkal, ugye – nagy volt a riadalom, mikor hírét vették ennek Péterváradon, hiszen akkorra a már megbontott falak mögött csupán pár ezer katona maradt a védelemhez. Tízezernél mindenképp kevesebb. Nosza hát, gereblyét-söprűt, csákányt-lapátot félre, vágtattak a futárok Bécs felé, tudniillik a segélykérésnek más módja nem volt, ugyanis majd csak a messzi 1844-ben jön létre az első távírós kapcsolat, az is legelébb az amerikai Baltimore és Washington között. De hej-hej, az ördög elvitte a tréfát megint, legalábbis a harsányabbikat. Ott aligha akadt valaki humoros kedvében, abban az ismét jövőtlennek tűnő, rémült történelmi pillanatban, melyben sírjából kikecmergett Mohács kísértete, s mint valami döngő léptű, vérszagtól részegült, lúdtalpas délvidéki zombi, nekiindult a rónán át. Míg a hírnökök izzadt hátú, tajtékzó, váltott lovaikon az ismét veszélyben érzett osztrák udvar felé száguldottak a vészmadár szerepét játszó postagalambjuk nyomában – lám, lám, mégis valami, e földi heroldoknál sebesebb röppentyű! -, addig a vár védői lázas gyorsasággal dolgoztak a falak rögtönzött megemelésén és megerősítésén, miként azt gátvédők teszik fenyegető áradás idején. Közben több ezer szem pislogott a távolba, imádkozva, rimánkodva, esdekelve. Minden tekintet a végtelenbe vesző síkság horizontjára szegeződött. Pontosan úgy, ahogy egykor a segítség nélkül maradt várparancsnok, vitéz Alapi György nézett háborgó lélekkel az utolsó le- és elszámolás előtt, visszaszámlálás közben hiábavalón a Dunán túlra. Vagy pislantgatott időnként a háta mögé a kies túlparton a maga veszettül rángó gyomoridegével, szertefoszló reményeivel a Mohácsnál később eleső Tomori Pál harcos érsek. Közben az ebből a képből ugyancsak rég eltűnt Ibrahim nagyvezér félelmetes utódjaként a Fru¹ka Gorához érkezett, majd ott hosszabb időre megtorpanni látszott óriási seregével a bátor és eszes, messze földön rettegett Dámád v. Damad Ali pasa, zord albán bércek még szinte tojásburokban elrabolt sasfiókja.

Elképesztő, hogy ott aztán mit össze nem vacakolt nehézkes hadával, mire elkezdte az átkelést az egyébként meglehetősen szelíd hegykoszorún. És akkor is, mint valamiféle hegymászó túrán, mindenki csodálkozására akárha szándékosan választotta volna ki a török az ehhez legkevésbé megfelelő, legmeredekebb vagy legsűrűbb erdő borította pontokat, szinte kínosan ügyelve arra, hogy előbb a legsúlyosabb szekerek is lássák minél közelebbről a legmagasabb csúcsokat. Senki nem értette, mi megy végbe, ám ami történt, jól jött, mert kellő időt adott Bécsnek, hogy értesítse Savoyai Jenőt, aki ekkor Belgium helytartójaként unatkozta halálra magát – ezen épp kedvenc írói, filozófusai sem segíthettek. Nem sokat kellett őt győzködni, pillanatok alatt viszszavállalta a fővezérséget, s forszírozott menetben elindult Péterváradnak, ahol az ellenfél időközben ugyan átkelt a hegykoszorún, azonban hiába várta, hogy egyesüljön a Fru¹ka Gorát a folyó mentén megkerülni igyekvő szárnyával, az nem tudott sehogyan se megérkezni. Ugyanis beleragadt a tekijai tőzegesbe, abba a roppant kellemetlen dagadólápba. Aztán ugyanez történt azokkal is, akik kérdezés nélkül segítségül siettek.

Damad Ali pasa, aki nem ismerte a környéket lakó, számtalanszor megtizedelt nép babonás intelmét, hogy vért ne végy augusztusban – Nagyboldogasszony vagy a Kisasszony havában -, s akinek sátrát a Tekijától nem messzi Vezirac dombon, azaz a Kakasülőn verték föl, ott ült díszes szőnyegén a maga kis hordozható kastélya előtt, méghozzá a távoli vár felé azzal a jellegzetesen lapos profiljával, amit annak köszönhetett, hogy egyszer valahol egy ágyúgolyó lecsapta az orrát. Ott ült a pasa, és az eget nézte, mintha onnan várta volna a választ helyénvalónak tűnő, már-már felhördülő, felsikoltó kérdésére: mi lesz még itt?! Szíve körül kellemetlen hideget érzett, mert valahol útközben elveszett a talizmánja, és nagyon rosszat sejtett. Damad Ali pasa egyszerűen nem értette a logikáját azoknak a kizárólagos, feltétlen végrehajtást követelő, esztelen, ellentmondásos parancsoknak, amelyek győzedelmesnek induló, lassan úgy tűnik, kudarcba fulladó hadi útján érkeztek hozzá Konstantinápolyból. Érkeztek főleg azóta, hogy a Duna közelébe került. Merthogy ott kezdte igazából megtapasztalni a visszafelé forgó ötödik kerék hatását, illetve azt, hogy a sátán belekapaszkodott a saroglyába. Katona szíve megpróbálta elnyomni a szörnyű kételyt, hogy mind a császár, mind az egész környezete megháborodott, attól olyanok, mint a hátramenés, a döntések piciny részét hagyva csupán rá, aki két szemével látja, mi van a terepen. Civil esze sejtette valahol, hogy nyilván baj van az egész Birodalommal, és hogy ez valószínűleg a bizonytalanság következménye, ám mindeddig nem mert belegondolni rendesen.

Ahogy így üldögélt tépelődései közt Damad Ali, valahonnan a folyó felől valamiféle hosszú, hajszálszerű képződményt fújt széles, szögletes arcába a szokatlanul hűvös nyári szél. Ali pasa megfogta a végét, a szeméhez emelte, majd ettől duplán kirázta a hideg. Abban a pillanatban meglátta és felismerte a maga császári kaptafájától messze elkalandozó szultán őrült utasításai mögött a szőke nőt. Az pediglen semmiféle sületlen viccet nem jelentett akkoriban. Azt jelentette csupán, hogy az Allah megkérdőjelezhetetlen akaratából egészen messzire kiterjesztett határú országának mindenki fölött álló vezérét, legfényesebben csillogó személyét, mindeniküknél bölcsebb férfiúját megszállta az asszonydémon, józan eszét elborította a sötétség, vagy a talmi világosság, és ő innen aligha tehet bármit. Gyanította, fohásszal sem. – Nos, amennyiben Damad egy jáspismarkolatú, előzőleg fahéjjal bedörzsölt tőrrel (mert az jó ám a démonok ellen!) mégis szemébe nézhetett volna a szőke ribancnak, érdekes, anynyiban igazságosztó karját emelve akár Bánk bán, illetve a Hans Sachs látomásában megjelent jó öreg Bancbano szövegével élhetett volna. Ha nem is feltétlenül azonos szituációban, de hasonló hangsúllyal:

– Ha ezért nem bűnhődnél meg, el nem múló szégyen lenne!

Történt aztán, hogy hidászaival Savoyai – aki köztudottan annyira mozgékony ember volt, hogy lefesteni is alig lehetett – elsőnek ért a Dunához, pontosan Péterváraddal szemben, méghozzá az akkoriban jobbára csak üregi nyulak lakta, szenvedélyesen összefurkált, maradék római sáncnál, és rövid terepszemle után, mert nem bízott kellőképp az ott talált régi hajóhíd áteresztő képességében, a meglévő mellé sebtében még egyet veretett. Nem volt ugyan rettent babonás ember, ám jól emlékezett édesanyja szavaira, aki szerint névtelen híd sehová sem vezet, legfeljebb a sehovába, ezért azt az ő drága patrónusáról, Lipótról elkeresztelve röpke zene kíséretében villámgyorsan felavatta, s ezzel a forgalomnak át is adta. Szóban forgó duplasávnak köszönhetően a mai Futak káposztaföldjei felől kisvártatva megérkező osztrák had olyan gyorsan kelt át a megáradt folyón, amilyenre a soraikat akkorra még teljes sikerrel nem rendező, tessék-lássék ostromra készülődő, közben megint valamiféle elengedhetetlen új parancsra váró, jelentős részében koponyájának alapos borotválásával, illetve a minden időket túlélő szúnyogok csapkodásával elfoglalt ellenfél aligha számíthatott.

A lehető leggyorsabb mozgás érdekében Savoyai a nehéz ágyúkat az újvidéki oldalon sorakoztatta föl, és azok az átkelést fedezendő rögvest pokoli tűz alá vették a sárba, helyenként valóságos élősárba gabalyodott, a láp peremén másik szárnyával részben meg is vackolt törököt. A várban lévők jól hallhatták a fölöttük, illetve mellettük elzúgó, Lipót pecsétjével behúzott nyakuknál elfütyülő, súlyos vasgolyókat, amelyek a posványba tompán becsapódva égig fröcskölték a vérrel, velővel, szarral és egyebekkel habart, vadul puttyogó, új résein át mocsári dzsinnek arcátlan fingásaival orrfacsaró szeleket eregető iszapot. Támadt is nagy üvöltözés, jajveszékelés azon az ugyancsak érdekes, távolról akár a magyarra is emlékeztető ázsiai nyelven, ám a friss folyóvízzel hűtött ágyúk egészen a sötétség leereszkedéséig dörögtek könyörület nélkül, mire nagy nehezen elnémultak. Akkor meg – ha ez eposz lenne, mondhatnánk, isteni beavatkozásként – a szél még jobban felerősödött, és olyan hideggel lepett meg ott szinte mindenkit, amelyre emberemlékezet óta nem volt példa ezen a környéken.

Dunáról fúj a szél, ugye, éneklik. A kiszámíthatatlan légmozgás, amelyik havat is tud hozni, hát most hozott: augusztus hajnalán. Hogy egész Ázsiából importálta-e hirtelen, vagy a Kárpátok közelebbi bérceiről, illetve ki tudja, milyen magasságokból, de hozta, majd Péterváradnál fülsiketítő égzengéssel leszórta az Úr 1716. évének, szóban forgó év Nyárutó havának, Nyárutó hónap ötödik napjának kora reggelén, miként arról számtalan forrás tanúskodik, hovatovább egy már említett, kézzel fogható, szilárd falú szentély. Ezzel kapcsolatban más helyütt az is megtalálható, hogy a hózivatart heves jégeső követte, ám akkor nem csupán kisebb-nagyobb jégdarabok hullottak az alant egymás torkával elfoglalt emberek fejére, hanem holmiféle rövid, zömök testű kígyók is, meg felfuvalkodott hasú, felettébb undorító békák. Már csak balták nem hullottak a valóságos, ám annál furább égiháború közben.

Akárhogy történt, tény, hogy az utolsó nagy péterváradi megütközés a betolakodó törökkel említett év említett hónapjának említett napján pontban reggel hétkor kezdődött, és mindössze négy óra leforgása alatt Savoyai Jenő és mintegy hetvenezres, jobban felszerelt, melegebben öltözött, nem utolsósorban – úgy tűnik – immár (történelmileg is) sokkalta motiváltabb csapatának elsöprő győzelmével ért véget. Seregének fertelmes pusztulását, a további dicső és hasznos előmeneteléről szőtt álmainak szertefoszlását látva Damad Ali pasa dühtől elvakultan, érces rikoltással vetette le magát a Kakasülőről, de nem sikerült átugrania a saját árnyékát. Belevegyülvén a csatába: halálos szúrást kapott. Végzeteset, hiába hívták Damadnak, amely oda-vissza olvasható névként elölről-hátulról hivatott volt védeni őt, mert a hosszú osztrák penge oldalról hatolt be a bordái között, és átszúrván a sérülékeny tüdőlebenyt, ott azonnali decompensatiót okozott. Iszonyatosan sípolva áramlott ki a levegő Damad melléből, minek következtében a bátor harcos kénytelen volt menten összerogyni és úgy is maradni. A halálosan sebesült vezért még valahogy sikeredett a visszavonuló törököknek magukkal cipelniük, ám minden igyekezetük ellenére csak Karlócáig jutottak vele lelkestül, ahol is az ottani Szent Miklós-templomban egyszer még magához térő Damad Ali pasa mindörökre megkötötte a maga privát békéjét összes jelen lévő, meg épp ott nem lévő, másfelé elfoglalt evilági ellenfelével. Pont Krisztus házában esett meg ez a szomorú dolog. Azt mondják, Damad Ali pasa emlékére hagyta meg a kihátráló török az említett szentélyt, csak a keresztet törte le a tetejéről, ám a maga jelképét rendesen odaácsolni soha többé nem volt alkalma. Csak úgy odabiggyeszteni immár. Ebből az elkövetkezőkben csak a csillag marad, azaz kel majd új életre, míg a legendák titokzatos Markoláb nevű lénye örökre megeszi a holdat.

A császáriak Péterváradnál – erről is sok dicshimnusz zeng – rengeteg zsákmányra tettek szert, legmegalázóbb mód Damad Ali pasa sátrára is, ami akkora szégyen, hogy ő azt amúgy se élte volna túl. A töméntelen zászló, fegyver és egyéb mellett kétezer jó állapotban lévő teve ugyancsak a győzteseké lett, azonban hogy ezekre az állatokra milyen sors várt, nem egyértelmű. Aligha tudott bánni velük bárki is az új gazdák közül. A tevék viszont látván ezt, megvetően leköpdösték őket, ami valószínűleg megmételyezte ezt a boldogabbnak induló viszonyt. Savoyai Jenőt azonban nem foglalkoztatta a tevekérdés – se humorral, se komorral -, akkori kedvenc keselyén folytatta útját Temesvár felé, hogy még lendületben van, győzzön ott is. Temesvár felszabadítását aztán – történelmi távlatokból szemlélve – rövidke szünet, majd Belgrád felszabadítása követte. Utóbbi dicső győzelem nyomán létrejött a passzarovici (pozsareváci) béke, elűzve tán örökre e tájakról az oszmán hódítót. – Miként a Pannon-tenger, visszahúzódott, eltűnt hát innen a török. Elmentek a törökök, akik közül alig maradtak páran, de azok se tudták volna erre megmutatni nagyapjuk sírját. Ha nem is azért, merthogy ahhoz rövid ideig lettek volna itt, hanem azért, mert állandó röghöz kevéssé kötődtek e leharcolt tájon, a kiszívott, parlagon heverő réteken, mezőkön – magyar és nem magyar ugaron. Meg ugarán annak is, aki a hosszú nyomás alatt fölvette a muzulmán vallást, most pedig nem tudott mit kezdeni magával és az ő kis imaszőnyegével.

Mellesleg a második világégés után, az akkor elhíresülő pozsareváci (hajdanán passzarovici) fegyházban ül majd e sorok írójának kedves édesapja, méghozzá tiltott határátlépésért, s kontemplatív magányában lesz ideje elrágódni, úgymond elzsvákálódni a történelem érdekességein. Például azon, hogy ő éppen azért tölti büntetését – ha lánc és golyó nélkül is -, mert a saját szüleit, meg a saját öccsét szerette volna megcsókolni ama szétszakadt terület bizonyos pontján, amely területen még az ádáz török is egykor amolyan egyesítő erőként működött, persze, meg nem lehet köszönni azt. Akkor mondja majd neki valaki ott finoman, hogy miért is nem maradt tkp. a seggén, és miért is nem maradt ott, ahol eredetileg volt. Meg az egész csatangoló fajtája a bús messziben. Mindentől függetlenül, ha ilyeneket gondol. Na, de tényleg!

Izgalmas kérdés, fentiekre mit válaszolhatna, mondjuk, a vesztes Damad Ali pasa éppen itt, a mi kis sok vért látott Vajdaságunkban híres cukrásszá lett, Raszim nevű távoli rokona? Hogy hát hív a messzeség, meg hív a haza. Utóbbi hívhat messze is, lökhet oda, meg lökhet vissza, oda-vissza, s hogy úgy ám, ezek a fogalmak, vélt és valós, múltbéli és jelenbeli határok annyira összekeveredtek, gabalyodtak mára a különféle térképeken, hogy okos ember legyen a talpán, aki szétszálazza, szétválasztja őket a fejében, hovatovább a szívében. Akár a sitten filozofálva is: keresztet lehet vetni rájuk, vagy patkószerű félholdat.

– Viszont a keserű néha édes, illetve fordítva. Ezt mindenki tudja. És legfinomabb a fahéj. Az olyan örök, olyan maradandó, olyan állandó az illóban. A fahéj szőke illata, kontra kesere fátumot mutató kávézacc.

Damad Ali pasa cukrásszá lett rokona nyomtalanul eltűnt a huszadik század nagy, régi indulatokkal és új munícióval eget rengető délszláv, részben balkáni háborújában – egy másik, jóval későbbi csatatéren. Előtte arra a hiedelemre célzott rebegve, hogy a jövő kicsinyített mása ott lapul a törökkávé csészéjének fekete törmelékű aljában. De jaj, csak ki ne ugorjon, mert akkor tényleg: jaj! Gondolhatta ugyanúgy, ahogy Ali is, aki igyekezett elővigyázatos, hovatovább dörzsölt lenni, és nem kérte a maga fekete levesét az utolsó napon. Ő ítéletének utolsó napján. Aztán mégis: lett, ami lett. Mindebből ugyanakkor jól látható, hogy hát igen, vannak, akik a babonás, vannak, akik a hívő, nem utolsósorban vannak, akik a tudományos észjárásban bíznak. Szerfelett érdekes, hogy Savoyai Jenő, aki bízott mindháromban, a történelem egyik nagy győztesének bizonyult, és hogy amúgy, erkölcsi szempontból, netán a mindenkori földi igazságszolgáltatás szemszögéből hogyan áll, tízezrek haláláért felelős-e, vagy árva lélekért sem, ez úgy tűnik, nem az ő síron túli gondja.

Savoyai, akitől itt érdemeit elismerve mély főhajtással mindjárt búcsút veszünk (holnap a szobrát is megnézzük még egyszer), láthattuk, katona létére nem átallott tollat ragadni és a szellem kétes síkján, vékony jegű, kacskaringós folyóján megvívni a maga kis párbaját kora egyik legkiemelkedőbb gondolkodójának messze ható tanaival, nevezetesen a híres Gottfried Wilhelm Leibnizcével, akit ha később nem is igazolt teljesen a sors v. az élet, netán helyből mindkettő (a marxizmus semmiképp), a mindenkori szellemtörténet egyik ragyogó bástyaként messze kiemelkedő, ugyancsak félelmetes, magas homlokkal fénylő koponyájának számít.

Az is szerfölött érdekes – a puszta véletlen összjátéka lehet-e, vagy más? -, hogy Leibniz életének bastionja pont akkor omlott össze óriási porfelhővel és pár ebbe a porfelhőbe masszívan beledörmögő mennybéli hanggal, 1716-ban, amikor is a törököt nagy robajjal leverte a történelem polcáról Savoya messze kalandozó grófja (mije pontosan, jócskán vissza kéne lapozni… Savoya-Carignan hercege és Soissons grófja), méghozzá, mint láthattuk, békés Tekijánknál. Maradéktalan győzelem. De mi volt itt e szellemi síkon a nézeteltérés alapja? Röviden annyi, Leibniz azt állította, hogy a világ részecskékből, úgynevezett monászokból áll, melyeket a legfelsőbb monász, azaz Isten teremtett. Ezek amolyan akarattal és tevékenységgel bíró atomok, mert a tevékenység a szubsztancia lényegéhez tartozik. Leibniz szerint a monászok, amelyekből végtelenül sok van, a monászok mindegyike egy kis univerzum magáért, és egyiknek sincs ablaka a másikra. Na mármost, ezen akadt ki Savoyai Jenő ragyogó elméjének sarkosabb, katonai részlege, mert úgy vélte, ha ezeknek nincs rálátásuk egymásra, akkor nem is létezhet rend, igazodás, szabályos rajvonal, ilyesmi, hanem csak amolyan kaotikus nyüzsgés. Persze ugyanakkor nem tagadta a szükséges nagy ablakot Istenre, a központi Rendteremtőre. Ezen a ponton Savoyai – amúgy jómaga is gyakran kísérletező kedvű halandó – áthajlott a zsidó egyházból kiátkozott Spinozába, ő is úgy gondolván, egyben leszögezvén, hogy a szabadság ugyan fontos, ám az nem más, mint a fölismert szükségszerűség, a szenvedélyeink fölötti uralom. Az amor Dei intellectualis, Isten értelmi szeretete testesíti meg a szabadságot meg az erényt, ezzel együtt a boldogságot. Mert a boldogság nem az erény jutalma, hanem az maga az erény. És itt úgy vélte Savoyai, hogy ki kéne jobban dolgozni a szabadság és az erkölcs összefüggését, azonban erre már nem futotta erejéből. Ha nem is annyi ember, ahány monász, de hatalmas tömeg kísérte utolsó útjára (Jenő apót) Bécsben, 1736. április 21-én, pontosan délben. Mondják, szép temetése volt, harangszóval. És a pap sem tévedett, gubancolódott bele fennkölt beszédébe.

Mármost tudott dolog, hogy mindig is akadtak és akadnak kocsiderékkal olyanok, akik fittyet hánynak az erényre, illetve simán másképp értelmezik azt. Akiket bárminek a szellemi oldala, lírája-metafizikája kevésbé érdekel, mint a kézzel fogható, kézzel és ésszel számlálható, dekára-kilóra mérhető kincs. Így Savoyai Jenő péterváradi győzelme után, midőn a hátrahagyott csontokról rendesen még le sem foszlott a hús, máris különféle kincskeresők hada jelent meg a tekijai ingoványnál. Miért? Mert elterjedt, hogy az a fura, egykor valahonnan messziről Péterváradra érkezett, nevesincs, rém borzas és undorítóan korpás hajú, fogatlan és ótvaros, mindezzel együtt roppant titokzatos idegen (előfutáruk nékik), aki mintha egyenest valamelyik rossz végű meséből származott volna, és akit elrettentésül mindazoknak, akik bármi csúfat próbálnának vakmerő tettén felbuzdulva cselekedni, kilógattak a várfalon, mintha repülni tanítanák, akárha ő nyársra rántottan, elfordított fejű istenének pokolian szenvedő bárányként búcsúzóul még bégetett volna valamit a pribékjeinek. Például azt, hogy könyörüljenek rajta, szedjék le, aztán szúrják át azt a torzszülött, hűtlen szívét. Elárulhatná cserébe, mindenféle hókuszpókusz nélkül is annak előtte, hogy meghalna, hol található Zlokolica Mitár dúsgazdag bandavezér és törökverő szabadságharcos kincsének jelentős része. Állítólag a török utána azt meg is lelte, de elvonulóban – Jenő batyánk, illetve bizonyos túlvilági hatalmak összefogott pokoli performansza közben – a mocsárba ejtette. És akkor megint a kérdés: pontosan hol? Pontosan hová? Veszejtette.

Alig akad olyan rom – mondja valaki, aki a várak sorsát szívén viseli -, amely ne mozgatná meg az emberek képzeletét, ne sejtenének titkokat az omladozó falak mögött, ne keresnének elrejtett kincseket. Így a Péterváradról Mohács felé található, egykor Tomori Pál megerősítette bácsi várban és környékén is sokan kutattak török kincsek után, illetve a régi bácskai rablók elásott pénzét keresték. Kimentek vezetőjükkel arra a helyre, ahol „égni” látták a kincset – olyan mocsaras vidéken, mint ahol Bács fekszik, nem ritka természeti tünemény a láp fölött villódzó fény -, s a pénzásó mester kezébe vette az úgynevezett virgulát, amely voltaképpen négy szál vessző, valamennyi kétágú, hatszor megszentelt, s úgymond felfedi az igazságot. A vesszőket összeakasztották, és a virgula tulajdonosa a következőket mormogta:

– Az Atyának, a Fiúnak és a Szentlélek Istennek nevében kérünk titeket, négy szent evangélisták, ha e helyön pénz van, mutassátok meg, ha penig nincs, szolgáljatok az Úrnak!

Amennyiben jobbra hajlanak a vesszők, akkor abban az irányban kell a kincseket keresni, ha pedig balra, akkor ott. Ha nem mozdulnak, akkor a kincskeresőknek előre kell indulniuk. Ha nem sikerül a kincskeresés, azzal magyarázzák, hogy a szertartásban van a hiba. Nem volt szabad ugyanis párosan kimenni a kincsásásra, csak új ember alkalmas az ásásra, továbbá szótlanul kell végezni a munkát, éjjeli tizenkettőkor, a kísértetek órájában, és csakis borotvált lábakkal, hogy ne emlékeztessenek Belzebub lábaira. Nos, ilyen vesszőkkel és vesszőcskékkel, különféle csudapálcákkal állítólag Péterváradnál is kísérleteztek, ám eredménytelenül. Vittek oda cigány asszonyt is, azonban vele se mentek sokra, hiszen – mások kaján megjegyzése szerint: – a cigány asszony a jelenből inkább lát a jövőbe, mintsem a múltba. Viszont annál többre mentek annak vékonydongájú, hatalmas bajuszú élettársával, akinek aligha volt jelentősebb jövőképe. Örökké ott darvadozott a többi tes”vérrel, magyarral, nem magyarral a bivalyosi kocsmában, és folyton elfogyott a zsetonja, mígnem egyszer azt találta mondani tökrészegen, hogy vigyék ki a tekijai mocsárba. Hagyják őt menni, amíg össze nem esik. Akkor kezdjenek el ásni ott, ahol az ő füstös cigánybárói bajszának a vége a földbe fúródik, meglátják, találnak valamit.

Erős vala a scepsis a dolog iránt, aztán mégiscsak úgy történt, ahogy ez az ember kérte. És láss csodát: egy jókora arany őzgida került elő a laza talajból, egyik mellső lába hiányzott. Tüstént megegyeztek abban, hogy darabokra vágva szétosztják a furcsa zsákmányt, amelynek eredetéről fogalmuk se volt, utána tűz el mindenki, amerre lát. És bármennyire csábító, de hosszú időre elkerüli a bivalyosi gyülekezőhelyet. Nem utolsósorban hallgat, mint a sír. Az anyjának se beszél róla, nemhogy szomszédnak, cimborának, betyárnak, hát még a zsandárnak. Halál fia!

Mikor a cigány ember magához tért, kérte biz” a maga részét, de azt mondták neki, sajnos nem kaphat semmit, hiszen épp a gida hiányzó lába lett volna az övé, mit lehet itt tenni. Nosza, csupa ideg lett ettől emez, fölment jócskán a cukra. Legott hőzöngeni kezdett, mire agyonverték. (Ismervén a roma v. cigány népmesék különféle idősíkokat némi nyelvzavarral együtt, mégis játszi könynyedséggel egybecsusszantó technikáját, mondhatnánk: agyoncsapták, mielőtt az suttyomban segítségért mobilozhatott vón.) Nos, ahány halál, sok és százféle, a szóbeszéd úgy őrizte meg, hogy a cigányember gyilkosai meg büntetésül soha nem találtak ki az ingoványból. Ott vesződtek el a pokoli gázokban. Még csak nem is kellett a nejének külön átkot szórni rájuk. Elvetemült, gonosz lelkük vélhetően sose került be a mennyek közös, demokratikus országába.

Megjegyzendő, hogy ezzel a történettel sajnos a szegény sete-suta őzgidácska se járt jól, mert ha nem ilyen gyászos, darabolós história tapad hozzája, mint a szent béke szelídszemű jelképéhez, később belekerülhetett volna amolyan szerencsésen talált, elárvult tárgyként Pétervárad címerébe. Így viszont nem. Neki ugyancsak maradt tehát, ha némelyest módosult értelemmel, egy „fattyúsorral” kissé kibővítetten is, de a nürnbergi Bánk bán királyi siráma:

Ó, te forgandó szerencse!

Kihez vagy hű, kit szeretsz te?

Ugyan hova henteregsz még?

Mit neked rang és tisztesség!

Másoknak elrontott lehetőség.

Visszatérve Havas Mária, azaz a Fergeteges Boldogasszony vagy a Jeges Szűz templomához Péterváradon, arról csak annyit még itt, hogy ez az ökumenikus szentély Josip Juraj Strossmayer horvát politikus, diakovári püspök fennhatósága alatt, annak engedélyével nyerte el végső formáját 1881-ben, és szolgál változatlanul a péterváradi törökverés mementójául. Strossmayer hozzájárulásával alakíttatott ki, aki éles ellenzője volt az úgynevezett csalatkozhatatlansági dogmának, eredménytelen kísérleteket tett a római katolikus és a pravoszláv egyház uniójáért, továbbá adományaival megvetette Zágrábban a horvát nemzeti múzeum, továbbá a horvát, később jugoszláv akadémia, nem utolsósorban a zágrábi egyetem alapjait. A tekijai emléktemplom gót stílusban építtetett (át), emeltetett magasabbra, és két tornyában három harang lakik. Hátsó kupoláján egy kereszt látható, mellette – mert a Markoláb (?) mégse tüntette el egészen – szolid félhold ékeskedik, legelébb nyilván a két kis síró dervis emlékére. Hasonló szellemben odabent három oltár található: egy katolikus, egy pravoszláv és egy protestáns. Akárha kicsinyített mása lenne ez a furcsa épület egy – történelmi távlatokból szemlélve – újonnan belobbant, majd füstbe ment, európai szemmel nézve méretes, országnyi zeppelinként lángoló darabjaira hullott, fényes és a fene tudja, talán mégis téves elképzelésnek.

Élet és Irodalom

50. évfolyam, 42. szám