ADAMIK LAJOS
„az emberek csak politikai életet élnek és csak politikai halált halnak”
Egy titokzatos magyar forradalmár Thomas Bernhard Agyában
„Hiába” nevelőapai ágon a magyar felmenőség,1 ez a családi vonal eléggé szórványosan lelt tükröződésre a bernhardi fikció kozmoszában: a Fagy, az Irtás, a Mészégető és a Kioltás szerzőjének húsz-egynéhány kötetnyi közreadott életművében csak elvétve lelünk magyar vonatkozásokat.
Az első regény, a Fagy (Frost, 1963) festő főhősét, Strauchot egy-egy kirándulás nemcsak egy-egy Duna-parti városkába, egy-egy waldvierteli faluba viszi el, de olykor még a magyar határon is túl, ahol nem tud betelni a mélabús síkság látványával. Később pedig azt is megtudjuk róla (az őt megfigyelő énelbeszélőtől), hogy ha „London”-t mond, Budapest kültelki terei jelennek meg lelki szeme előtt. A második regényben, a Verstörungban (1967) arról értesülünk, hogy Hochgobernitz várából – a könyv második fele a várúr Saurau herceg háborodott nagymonológját rögzíti – kitűnő a kilátás, hiszen onnan (tiszta időben) az egész tartományt be-, sőt egészen Magyarországig ellátni; tegyük hozzá, hogy Hochgobernitz néven nem létezik olyan határközeli helység Ausztriában, ahonnan valóban át lehetne látni hozzánk. Ennél is fantasztikusabb kontextusban bukkan fel legfőbb állóvizünk, a magyar tenger. Nagymonológjában a herceg sok egyéb hagymázas látomás mellett erdőségeinek maradéktalan fölaprításáról vizionál: „Ekkor az az ötletem támadt, mi volna, ha a több millió körbenyírt fát először méteres darabokra vágatnám, aztán centiméteres darabokra, s ha végül porrá őröltetném a munkásokkal! Hirtelen az egész vidéket így, fáim porától belepve láttam, és ebben a faporban gázoltam le a Muráig, aztán a Balatonig.” A nagy menetelést még csak el tudjuk képzelni; de mennyi jó osztrák erdőt kellene fölaprítani ahhoz, hogy pora ne pusztán a Vasfüggönyig, ám egészen a Balatonig gázolandó magasságig lepje be a Kárpát-medencét? Pedig a herceg tényleg szó szerint így mondja: „bis an die Mur hinunter und dann bis an den Plattensee hinunter gewatet”. A regény egyik mellékalakjának, a súlyos idegbetegként állandó ágyfogságra kényszerült Krainer fiúnak „Bartók Béla a kedvenc zeneszerzője”.
A Megzavarodás környékén keletkezett, Der Italiener (Az olasz férfi) c. regénytöredék elbeszélője, az öngyilkos herceg fia a temetésre érkező vendégek közül mindenkinek, így „a magyarnak” is megmutatja a közeli tisztáson lévő tömegsírt, ahová a nyári lakban bújtatott és a nácik által kivégzett lengyel katonákat temették a II. világháborúban. A töredék alapján készült filmforgatókönyvben a magyar vendég már nem szerepel, cserébe Bartók vonósnégyesei szólnak hanglemezről.
A Ritter, Dene, Voss c. dráma egyik jelenetében egy „szép cseh teáskanna” mellett herendi tányérok törnek össze a túl hevesen arrább tolt konyhaszekrényben – a féltestvér, dr. Peter Fabjan elmondása szerint üstököspályája elején tartó fivérével a hatvanas évek derekán autóutat tettek Magyarországon, és hazafelé csakugyan „bevásároltak” ebből a híres exportportékánkból.
Az utolsó nagyopusban, a Kioltásban (Auslöschung, 1986) a főhős ükapjáról, Ferdinandról megtudjuk, hogy a császár és az életére törő magyar áruló közé vetette magát, s így megmentette az uralkodó életét; és felbukkan még egy exnáci, aki Gauleiterként ezreket juttatott, javarészt zsidókat, magyarországi és csehszlovákiai koncentrációs táborokba.
A mélabús rónaság, Budapest; 1 fiktív panoráma; 1 faporban gázolás a Murától a Balatonig; Bartók Béla és egy magyar gyászvendég; néhány összetört tányér; egy áruló és a honi lágerek – a hungarica bernhardiana listája ezzel még nem teljes, de nagyobb súllyal nem kapunk helyet Bernhard életművében.2
Annál inkább tágra nyílt a szemünk, amikor idén nyáron Gmundenban, a Thomas Bernhard-archívumban jártunk, és betekintést kaptunk a Verstörung hagyatékban maradt előzményeibe.3
A 1311/6-os sorszám alatt őrzött, első ránézésre összefüggéstelen vázlatokat és kézirattöredékeket tartalmazó mappában lapozgatva egyszer csak – egy felső és alsó harmadán sűrűn telegépelt lap üresen hagyott közepén – a következő kézírásos jegyzet öklömnyi betűin akadt meg a tekintetünk: „[ung. Revolution] Angst vor Agenten die ihn umbringen” – azaz: [magyar forradalom] – félelem az ügynököktől, akik végeznek vele.
Magyar forradalom? Ügynökök? Halálfélelem? A fél sornyi bejegyzés váratlanul, s már csak emiatt is meghökkentő erővel idézte meg 1956-ot és megannyi emberi tragédiáját – nézzük csak tovább!
Ugyanennek a lapnak a tetején még egy kétsoros, valamivel nehezebben kibetűzhető kézírásos jegyzet olvasható: [ich rede von den Ärzten weil ohne die Ärzte die Begegnung nicht gemacht hätte die Begegnung mit dem Ungarn] – „azért beszélek az orvosokról, mert az orvosok nélkül nem jött volna létre a találkozás, találkozásom a magyar férfival”.
Találkozás egy magyar emberrel! Kivel? Azzal, aki az életére törő ügynököktől retteg? A két kézírásos bejegyzés közé gépelt sorokban arról olvashatunk, hogy az én-elbeszélő két orvos között – előző nap ott felejtett sapkáját keresendő – betér egy vendéglőbe, ahol egy sarokban a Vagy-vagyot olvasó fiatalemberre figyel fel, s bár nem szokása, hogy beszélgetőtársul erőltesse rá magát másokra („es ist nicht meine Gewohnheit, mich anderen Leuten als Gesprächspartner aufzudrängen”), azon az estén ráerőltette magát, s mint rögtön megállapította, egy Budapestről való fiatalemberre („wie ich sofort feststellte, einem jungen Mann aus Budapest”).
A lap további részén aztán nem esik többé szó se magyarokról, se Budapestről; az én-elbeszélő általános-filozófiai fejtegetései következnek a „nyugalom”-ról, „amely jelenleg honol”, s amely „álnokabb, mint egy nyíltan kitört háború” – mint ha csak a kádári megtorlás és „konszolidáció” éveit akarná jellemezni a kortanú. „Napjaink fekélyei”, így az ismeretlen hang, „nem a felszínen rejlenek, és nem lehet kiégetni, kivágni, vagy ahogy mindig is csinálták, politikai vagy netán állampolitikai púderba fojtani őket, mélyen rejlenek”. „Jómagam – folytatódik a kordiagnózis – nap mint nap konfrontálódom olyan emberekkel, egyénekkel vagy egész tömegekkel, akiket betegségek, fekélyek, abszolút halálos betegségek gyötörnek, s amelyek okai a politikumban rejlenek.”4
A fejtegetés a jól ismert bernhardi hangnemben fűződik tovább – a rejtélyes magyar azonban nem bukkan fel többé. Ezen a lapon legalábbis nem -, hogy elénk tették, találomra ütöttük fel itt a mappát, és nem kellett sokáig keresnünk, mert már az előző, 15. lap tetején ott rikított a kézírásos bejegyzés: „NEFFE AUS BUDAPEST – ich treffe ihn in der Stadt, er hat sich gemeldet” – vagyis: UNOKAÖCS BUDAPESTRŐL a városban találkozom vele, jelentkezett”. Nem egyszerűen csak „egy magyar fiatalemberről” van szó tehát, hanem egyenesen egy rokonról, aki a magyar fővárosból való. Feltéve persze, hogy a két illető azonos – a mappában található lapokat egy fiatal olasz germanista, Lorenzo Bellettini sorolta a hagyatékból ide, mint a Verstörung lehetséges előzményeit; a mappán azonban még egy „Unidentifiziertes”, értsd: „azonosítatlan” bejegyzés is olvasható az archívum osztrák munkatársaitól. De erről később még bővebben.
A 15. lap tetején tehát egy pesti rokon köszönt ránk – ám a sűrűn telegépelt lapon egy szó sem esik róla. Itt az én-elbeszélőről olvashatunk, aki úgymond önkínzó passzióból jár két orvoshoz, s kettejük „medicinizmusának nem éppen szégyentelen objektuma” („ein nicht eben schamloses Objekt ihres Medizynismus”); itt és most azonban nem az orvosoknál tett látogatásai maguk, nem „agybetegsége”, „gliómája”, „medulloblasztómája” vagy „begyulladt sellája” izgatja, hanem az utcán, úton egyik orvostól a másikig tett megfigyelései, különösen „egy bizonyos élmény, amelyet az egyik orvostól hazafelé tartva” tesz, „egy ember megfigyelése”.5
E pillanatban ennyit tudtunk: van egy súlyos beteg én-elbeszélőnk, akinek van egy budapesti rokona, egy unokaöccse, aki – már ha ugyanarról a fiktív személyről van szó – egy 56-os magyar, a kocsmában vélhetőleg Kierkegaard Vagy-vagyát olvassa, és bizonyos ügynököktől fél – ezek meg nem igen lehetnek mások, mint az ÁVH vagy a KGB pribékjei. Lapozzunk tovább!
Misztikus honfitársunkról a 12. számú kéziratlapon értesülhettünk újra: ez mindössze öt teljes és két fél gépelt sort tartalmaz, egy levél nyitányát:
„Igen tisztelt uram,
minekutána lehetőleg pontos leírást kér tőlem arról a huszonharmadikáról, amelyen csakugyan együtt voltam Stefannal, arról az emlékezetes napról, amely Stefan számára az utolsó volt, emlékezetes azért is, mert egy éve pontosan ezen a napon omlott össze az Önök forradalma, igyekszem, lehetőségeimnek megfelelően, ilyen leírást adni Önnek.”6
A levél itt félbeszakad – ám ha jól rakjuk össze a mozaik darabjait, a pesti unokaöcsöt Stefannak, azaz Istvánnak hívják; aktív résztvevője lehetett annak a vérzivataros forradalomnak, amely egy bizonyos huszonharmadikán omlott össze – nem lehet szó másról, mint 1956. november 23-áról; ezzel a Stefan-Istvánnal tehát 1957. november 23-án találkozott az én-elbeszélő, s most – mikor? hetek, hónapok vagy netán évek múltán? – levélben készül beszámolni valakinek amaz „emlékezetes napról”. Feltéve persze, hogy ugyanarról az én-elbeszélőről van szó; hogy az ügynököktől rettegő magyar azonos a pesti unokaöccsel, akit csakugyan Stefannak hívnak.
Ha így volna, az bizony megrendítő lenne – megrendítő volna tudni, hogy Thomas Bernhardot legalább egy „pesti unokaöcs” alakjának vázlatáig megérintette, foglalkoztatta az 56-os magyar forradalom. De valóban erről volna szó? Lapoztunk tovább viszszafelé a mappában – semmi; lapoztunk előre – semmi. Azaz dehogy semmi, a legkülönfélébb vázlatok, géppel és kézzel fölül- és átírt kéziratok, amelyek nekünk nem álltak össze kerek történetté – töredékek. Katasztrofális állapotról olvashatunk rajtuk, meg arról, hogy a legeslegnagyobb intelligencia is elkorcsosul, hogy az ember komédiákat és tragédiákat talál ki magának, a szellemtudományok a természet hózentrógerei, s nevetséges, hogy a bíborosoknak is kupolával kell védekezniük az eső ellen – megannyi olyan kitétel és fordulat, amely a közreadott életműben százszorosan köszön vissza. Forradalmárunk azonban eltűnni látszott – míg aztán a 34. oldalon egyszeriben, megint csak a semmiből, teljes valójában, egész alakként lépett elénk.
A lap egy előzmény nélküli sorral indul: „mindjárt hazamentem, és ezt írtam. bene”.7
Ezután kétsornyi kihagyás következik, benne egy kézírásos szóval, amit nehéz másnak, mint „VILMOS”-nak betűzni; kérdés, hogy a kézírás Bernhardé-e. Alatta pedig, új sorban, elkezdődik és sűrű sorokban gépelve, a lap aljáig folytatódik a történet, amely összes eddigi sejtésünket megerősítette: „Mein Vetter Stefan, den ich in einem Budapester Kerker vermutete” – „Stefan/VILMOS unokaöcsém, akit egy budapesti börtönben sejtettem”, így indul az elbeszélés arról a valakiről, aki az én-elbeszélő pesti rokona, unokaöccse, keresztneve Stefan-István/Vilmos, s akiről előzőleg annyit sejthettünk meg, hogy fiatal, Kierkegaard-t olvas, és fél valamiféle ügynököktől. S hogy közte meg az én-elbeszélő között 1957. november 23-án esett meg egy találkozás, amelyről többet eddig nem sikerült megtudnunk. Nos, a 34. lap éppen ezt a találkozást beszéli el. Teljes terjedelmében idézzük, mert vázlatjellegével együtt is plasztikus képet rajzol titokzatos forradalmárunkról.
„Stefan unokaöcsém, akit egy budapesti börtönben sejtettem, és akiről már évek óta semmit sem hallottam, másoktól sem, ma váratlanul jelentkezett; a Wipplingerstrassén beszéltünk meg találkozót, a Wipplingerstrassén van az egyik orvosom, akit minden csütörtökön felkeresek, ez az intézmény már évek óta tart; Stefan késett, én azonnal felismertem, elindultam felé, ő meg felém, miután bemutatkoztunk egymásnak, elhatároztuk, hogy sétát teszünk a városban; csodálkoztam, hogy Stefan már több mint egy hete a városban volt, de nem jelentkezett; de nyilván megvan rá az oka, gondoltam; nem terheltem kérdésekkel; elegáns öltöny volt rajta, három nap alatt készíttette a Währingerstrassén egy szabónál, aki már apja öltönyeit is készítette a háború előtt; feltűnt nekem a cipője is, drága cipő volt, kézműves; mindig is tetszett nekem a németsége; legszívesebben egész idő alatt csak kérdéseket tettem volna fel neki, de nem faggattam, azt gondoltam, ha mondani akar valamit, el fogja mondani, ha jónak tartja, hogy mondjon valamit; ám hogy egész héten át nem jelentkezett, gyanús volt nekem; nem igazán tudott rá választ, hogy miért nem jelentkezett egy teljes héten át; de az este során kiderítettem, hogy mégsem csak, amint nekem mondta, tudományos munkájával, a könyvével foglalkozott, a Hotel Reginában lakott, hanem több látogatást tett számomra teljesen ismeretlen embereknél, magyaroknál, akik a forradalommal függnek össze; egyet Klosterneuburgban látogatott meg, egyet Florisdorfban, egyet Kagranban, egyet Simmerungban, egyet a belvárosban, a Lobkowitz téren stb. a város, úgymond, tetszik neki, de nem tud megbízni benne stb. Miért vannak emberek, akik úgy élnek egy városban, hogy nem kell félniük, nem is gondolnak félelemre, mások meg, akiknek félniük kell, akik félnek, állandóan félnek… Emberek, akik bejutottak a politikába, mások, akiknek semmi közük a politikához, mert nem, még nem kapta el őket; nincsenek rajta semmilyen listán stb. Egyfelől nagyon hallgatag volt, másfelől ideges-beszédes, és folyton olyan dolgokról, ügyekről beszélt, amelyek elterelhették a főügyekről, tehát irodalomról beszélt, hogy ne kelljen politikáról beszélnie; matematikáról, hogy ne kelljen politikáról beszélnie; el akart szakadni a politikától; de ízig-vérig politikus ember volt; folyton félt; vágyódott Magyarország, a szülőhazája iránt, de már nem mehetett vissza, most már nem… de melyek lehetnek, gondoltam, szomorúságának okai? Be kellett érnem célzásokkal; meg akartam hívni, de nem, ő hívott meg, sok pénz volt nála, rejtélyes volt nekem, honnan; nagyon levertnek mutatkozott minden miatt, ami az irodalmat stb. illeti; a munkám nem érdekelte igazán, csak udvarias volt; egyszer megkérdezte, tudnék-e neki valamit vidéken, egy menedékhelyet, de aztán rögtön újra elhallgatott, nevetett, a jellegzetes kézmozdulata stb., de nem irigyelt; biztos volt benne, hogy hozzáillőbb élete van; kikérdezett régebbi közös barátainkról, ismerőseinkről, a családomról, ahogy én őt az övéről; magyar táj, síkság, városok, zene ábrázolása, a magyar lényeg leírása; a forradalom napjainak képei; ebben otthonos volt; hívtam, hogy jöjjön el velem a közeljövőben Marchfeldbe, barátokhoz; elutasította; a Wachauba, elfogadta, de, mondta, nem fog sor kerülni rá; nekem állandóan megvolt a fejfájásom, és ha beszéltem, szinte csak gyógyszerekről és orvosokról beszéltem, ami újra meg újra feltűnt nekem; a Fehér Kéményseprőben8; a Stadtparkban; folyton félt, mitől? Kierkegaard félelem; az utolsó nap, az utolsó este; egyikünk sem ivott, semmit, én a betegségem miatt, ő a szellemi feszültsége miatt; sokat tudott Leibnizről stb. Kant, Hegel, Hegel, Hegel; vágyódás egy olyan élet, olyan egzisztencia iránt, mint az enyém, egyidejűleg a megvetés irántam, egy olyan élet, egy olyan egzisztencia iránt, mint az enyém; aztán, fél kettő felé, miután elmagyaráztam neki a hipochondriát, amelyen azonban nem lettem úrrá, feláll, és egy pillanatra elnézést kér; egy lövést hallok, kettőt, a vendéglős azonnal értesítette a rendőrséget; adatokkal szolgálok; nincs nála semmilyen irat stb.”9
Ha eljutottunk a lap apjáig, amely minden összefüggés és analógia nélkül áll mind a közreadott életműben, mind az eddig feldolgozott hagyatékban, úgyszólván (majdnem) minden világossá válik: egy magyar értelmiségiről van szó tehát, aki valaminő tudományos munkán dolgozik, s akit már apai ágon is erős szálak fűzhettek Bécshez; aki szállodában szállt meg, és sorra látogatta magyar kapcsolatait, nyilván csupa 56-os emigránst. Nem tudjuk meg, hogyan beszél németül, csak azt, hogy „németsége” rokonszenves az én-elbeszélőnek. Aktívan részt vehetett a forradalomban, de nem került, mint oly sokan mások, börtönbe vagy akasztófára, ám Bécsben sem érzi biztonságban magát. Érintettségének fokát nem ismerhetjük – de az nyilvánvaló, hogy félelme politikai gyökerű: 56-ban belevethette magát a történések sűrűjébe, most pedig külső és belső emigrációba, a Vasfüggönyön túlra és a szellemi munkába menekül. Feszült, zaklatott, és honvágy emészti. Ám nem egyszerűen csak zaklatott-szorongó, mert hiába élhet viszonylag fényűzően, s hiába érzi életvitelét neki megfelelőnek, valamiért, és feltehetően nem csak az elbukott harc okán, csüggeteg-mélabús is. Az ausztriai vidéken keres menedéket, félelme azonban annyira elhatalmasodott rajta, hogy egy ilyen egérút értelmét is megkérdőjelezi. Szorongása ráadásul egzisztenciálfilozófiába ágyazott; a dán bölcselőt olvassa, semmi kétség tehát, azonos azzal a fiatalemberrel, akivel az elbeszélő egy másik töredékes vázlatlapon, két orvos között egy vendéglőbe betérve, már találkozott. A találkozásra végül a halál árnyéka vetül. Önkezével vetett-e véget életének a titokzatos magyar forradalmár? Vagy üldözői, az ügynökök érték utol, s csak arra vártak, hogy kilépjen a bécsi éjszakába? A puszta „tény”, hogy az unokaöcs vég-előérzetéről nyilatkozik („hívtam… a Wachauba, elfogadta, de, mondta, nem fog sor kerülni rá”), éppúgy nyitva hagyja mind a két lehetőséget, mint a mappa 16. lapjának lazábban-szorosabban ide kapcsolódó történelemfilozófiai fejtegetéssora, ahonnan tanulmányunk címe is való. Ismeretlen-tragikus hősünknél nem volt „semmilyen irat” – az azonosíthatóság elleni védekezésnek ez a közönséges módszere a politikai üldözöttlét logikus-szükségszerű velejárója.
*
Thomas Bernhard második regénye, a Verstörung egy stájerországi orvos egyetlen napját beszéli el bányamérnök-növendék fia szemszögéből, aki elkíséri őt vizitjeire. Utolsó állomásuk a fiktív – és földrajzilag Felső-Ausztriában lokalizálható – Hochgobernitzbe vezet, ahol végighallgatják Saurau herceg 110 oldalnyi nagymonológját. A történet tömören ennyi – de hogy kerül egy 56-os magyar forradalmár a Megzavarodás előzményei közé? Vagy, ha már az előzmények között felbukkan, alakja miért nem került be a regény végleges változatába?
Tény, hogy a Megzavarodás keletkezéstörténete Bernhard nagylélegzetű munkái között az egyik legkacifántosabb; feltételezhetjük, hogy a Fagy írásával párhuzamosan körvonalazódott egy „Agy” – „Das Hirn” – című opus, amelynek vázlatsűrű ősgomolyából egyszerre három vagy négy elkészült műhöz vezetnek csapások – a Megzavarodáson kívül az Olasz férfi és az Ungenach c. nagyelbeszélésekhez, sőt a kései opus magnumhoz, a Kioltáshoz is. E genealógiai szálbogozódás részleteivel nem untatnánk a magyar olvasót, a már említett olasz kutató, Bellettini behatóan foglalkozott a kérdéssel, és két tanulmányban is publikálta eredményeit10 – ám hiába követjük nyomon meggyőző beszámolóját arról, hogyan lelte meg és azonosította 2001/2002-ben a hagyatékban a Megzavarodás sokszálú-sokféle előzményeit a majdnem végleges leiratoktól a 14-szeres regénykezdet-variációkig, s közöttük az Agy címen tervezett regény vázlatait, a budapesti unokaöcsről ő sem tesz említést; noha az idevágó lapokat éppen Bellettini sorolta, nyilván nem ok nélkül, az előzmények közé.
Mikor és miért merülhetett fel Bernhard agyában a magyar unokaöcs alakja, és kiről mintázhatta? Az író saját rokonságából sem a féltestvér, dr. Peter Fabjan, sem a budapesti nagynéni nem emlékszik senkire, aki bármilyen formában-fokig minta lehetett volna. Ugyanakkor meg nehéz elképzelni, hogy Bernhard minden „valós” előkép híján indította volna be képzeletét, vagy pusztán a korabeli sajtóból gyűjtött ismereteit gyúrta volna össze ama bizonyos Stefanná. Bécsben, sűrű kávéházi látogatásainak egyikén találkozott-e a Kierkegaard-olvasó (?) magyar emigránssal, és képzelete aztán öngyilkossággá dramatizálta a hallott-látott szorongást? Ha a hagyatékból nem kerül elő több idevágó anyag, félő, hogy a kérdésekre már soha nem fogunk meggyőző feleletet kapni.
S hogy miért maradt a pesti unokaöcs alakja vázlat, miért nem vált belőle semelyik Bernhard-regényben sem fő-, sem mellékszereplő? A nevelőapához fűződő, közismerten nehéz viszony – amely főleg Bernhard serdülőéveit határozta meg, mert Emil Fabjan (aki négy évvel túlélte nevelt fiát) nem tudta igazán a sajátjaként elfogadni az érzékeny-introvertált suhancot, bár később aztán érdeklődve figyelte írói pályájának alakulását – legfeljebb igen áttételesen, erőszakolt magyarázatként vehető számba, s ellene szól, hogy Bernhard nem felejtette el sem Magyarországot, sem a budapesti nagynénit, akivel mindvégig ápolta a kapcsolatot. Inkább arról lehet szó, hogy esztétikai-kompozíciós meglátások miatt, netán anyagbőség okán került ki e figura alkotói érdeklődésének homlokteréből – ha ugyan nem olvadt be, individuális nemzeti-történelmi jegyeitől lecsupaszítva, a jellegzetesen bernhardi öngyilkos alkatok „általános” modelljébe.
Életüknek önkezükkel véget vető alakok valóban szép számmal akadnak Bernhard hősei között. A sorsmeghatározás e végletes aktusának tanulmányozásához pedig nem kellett messzire mennie, s nem kellett a Vasfüggönyön túlra, e téren világranglista-vezető honunk irányába vetnie tekintetét; a szuicidum mint radikális, hol emocionálisan, hol filozófiailag megalapozott megoldás jellegzetes közép-európai hagyomány, amelynek formálódásához nem csekély mértékben járult hozzá a „nagy”-politika mindenkori vaksága-embertelensége, a „viszontagságos történelem”. „…nap mint nap konfrontálódom olyan emberekkel, egyénekkel vagy egész tömegekkel – mondja az előzményvázlatok említett, 16. lapjának én-elbeszélője -, akiket betegségek, fekélyek, abszolút halálos betegségek gyötörnek, s amelyek okai a politikumban rejlenek; a politikumban, legyen az egy személy politikuma, több személy politikuma vagy legyen az az állampolitikum vagy a világpolitikum, mindig ez az oka ezeknek az állapotoknak, megfélemlítéseknek, csonkításoknak és megcsonkításoknak, oka csapásnak és agyoncsapásnak, gyilkosságnak és öngyilkosságnak, sújtson az egyeseket vagy többeket, a népet vagy egy más népet vagy több népet; a politikum uralkodik, és addig uralja az embereket, ameddig gondolkodni képesek (…), az emberek csak politikai életet élnek és csak politikai halált halnak, és minden gyilkosság mindig politikai, miként minden öngyilkosság is.” E sorok, ha magyar író írja őket a hatvanas évek elején, könnyen börtönnel végződhettek volna. Nem jutottak át írójuk szigorú önkontrolljának szűrőjén – ám a kiélezett gondolat párhuzamait megleljük a közreadott életmű megannyi pontján. A titokzatos magyar forradalmár viszont, akire e helyütt nyilvánvalóan vonatkoznak, semmilyen formában nem lelt utat a sajtóig, és közel fél évszázadra a kiadatlan vázlatok homálya borult rá. Nem szerencsés, nem is szerencsétlen, de mindenképp különleges véletlen, hogy egy arra járó kriptafosztogató éppen 1956 ötvenedik évfordulóján bukkant rá. Úgy érezte, nem teheti meg, hogy szó nélkül elmenjen mellette, de most már nem háborgatná tovább.
1 A nevelőapa, Emil Fabjan (1913-1993) édesapja, Fábián Péter a Tolna megyei Kisszékelyen született. Még a Monarchia idején, katonaként került Ausztriába, s ott házasodott meg. Mindkét fia Bécsben született, ám az idősebbik, Ede gyerekként Budapestre került. Az ő özvegye, Magda néni ma Hűvösvölgyben él.
2 Valamennyi idevágó lelőhelyet számba vette Kerekes Gábor: Thomas Bernhard und Ungarn. In: P. Béhay-J. Benay (szerk.): Österreich und andere Katastrophen. St. Igbert 2001, 47 skk.
3 Gmunden festői üdülővároska a Salzkammergut szívében, a Traun tó északi karéjában. A Hoisenwirthez címzett fogadó falán például tábla emlékeztet arra, hogy a múlt század elején itt nyaralt Arnold Schönberg; Bernhard a város környékén birtokolta három házát, városi lakása pedig a Lerchenfeldgasse 11. alatt volt – a belgyógyász-féltestvér szomszédságában, aki egyre súlyosabb betegségében orvosi támasza lett. Az író halála után ez a lakás volt a hagyaték első őrzőhelye, míg az 2001-ben átkerült a családi magánalapítvány és Salzburg tartomány által közösen létrehozott archívumba; a tartomány többek között az épülettel, egy néhai Wittgenstein-Stonborough villával járult hozzá az alapításhoz. – A hagyaték ma kutatók számára betekinthető, s részletei (mint jelen esetben) tudományos célokra, az örökösök és az archívum hozzájárulásával publikálhatók.
4 „die Ruhe, die jetzt herrscht ist gemeiner als ein offen ausgebraochener Krieg, die Geschwüre von heute liegen nicht auf der Oberfläche und man kann sie nicht ausbrennen, herausschneiden oder wie man das immer getan hat, mit politischen oder gar staatspolitischen Pudern ersticken, sie liegen tief”; „tagtäglich werde ich (…) mit Menschen, einzelnen oder ganzen Massen konfrontiert, die von absolut tödlichen Krankheiten heimgesucht sind, die ihre Ursachen im Politischen haben”
5 „hier interessieren mich nur die Wahrnehmungen, die nichts mit meiner Krankheit zu tun haben (…) es handelt sich um Beobachtungen und jetzt um eine ganz bestimmte Beobachtung, um die Beobachtung eines Menschen”; „im Augenblick interessiert mich nur ein bestimmtes Erlebnis, das ich, und zwar auf dem Nachhauseweg von dem einen…”
6 „Hochverehrter Herr, da Sie mich um eine möglichst genaue Beschreibung des Dreiundzwanzigsten, an welchem ich tatsächlich mit Stefan zusammengewesen bin, jenes denkwürdigen Tages, der für Stefan der letzte gewesen ist, denkwürdig auch deshalb, weil genau an diesem Tag vor einem Jahr Ihre Revolution zusammengebrochen ist, will ich mich bemühen, Ihnen eine solche Beschreibung, meinen Möglichkeiten entsprechend, zu machen”
7 „bin ich gleich nachhause und habe das geschrieben. bene”
8 Restaurant Zum weissen Rauchfangkehrer: híres bécsi vendéglő a Stephansdom tövében.
9 A teljes oldal eredeti szövegét helyszűke okán itt nem közölhetjük. Fakszimiléje látható lesz Fábián Ede „56-os fotóinak kiállításán a Café Echermannban (IX., Ráday u. 58.), nov. 5. és dec. 3 között.
10 Lorenzo Bellettini: Musica dal lascito. Il lavoro formale di Thomas Bernhard al romanzo Perturbamento (1967) e la genesi della voce del principe, in Luigi Ritani (ed.): Thomas Bernhard e la musica. Roma 2006, p. 67ff; uő: Thomas Bernhards Hirn-Projekt als Teil des Verstörung-Nachlasses. Textgenetische Reflexionen zu einem Ur-Roman, in: M. Huber-M. Mittermayer-W. Schmidt-Dengler (Hg.): Thomas Bernhard Jahrbuch 2003, Wien-Köln-Weimar 2003, S. 123ff.
Élet és Irodalom
50. évfolyam, 42. szám
