1956 2006-10-20 23:48
Nem Szuez, Magyarország volt az epizód
Az izraeli erők a kritikus budapesti napokban, 1956. október 29-én szállták meg a Sínai-félszigetet
Csak 1956-ban tűnhetett véletlennek, hogy a szuezi válság „ellopta a show-t” a magyar forradalom elől.
Brit Centurion harckocsi Port Szaidban 1956 novemberében. Washington dühös volt a szövetségeseire (fotó: Europress-Ullstein Bild)
Az izraeli erők a kritikus budapesti napokban, 1956. október 29-én szállták meg a Sínai-félszigetet és a Gázai övezetet, a franciákkal és a britekkel a legnagyobb titokban kidolgozott hadművelet keretében. Ám hatalmas hibát követtek le: kihagyták az üzletből az Egyesült Államokat, és nem vették figyelembe a Szovjetunió szerepét. Pedig ekkor már kiderülhetett volna: 1956 sokféle értelemben a fordulat éve volt. A brit birodalomnak és a francia „grandeur”-nek befellegzett, kialakult a kétpólusú világ: a hidegháború frontján két szuperhatalom állt egymással szemben, az Egyesült Államok és a Szovjetunió.
A Szuezi-csatornát 1869-ben nyitották meg: akkoriban stratégiai értelme az volt, hogy a britek és a franciák könnyebben elérjék távol-keleti birtokaikat. A Jóreménység fokát immár nem kellett megkerülni, a 20 ezer kilométeres tengeri útvonal 12 ezer kilométerre rövidült.
A második világháború után India elnyerte függetlenségét – és megalakult Izrael. A csatorna új értelmet kapott: 1955-re forgalmának kétharmad részét a kőolaj tette ki: a feltápászkodó Európa kőolajszükségletének kétharmad része a Szuezi-csatornán érkezett a Perzsa-öböl térségéből.
Nem is volt semmi baj 1952-ig: Faruk egyiptomi király készségesen kiszolgálta a nyugati igényeket. Akkor azonban nacionalista tisztek elűzték a trónról, 1954-re pedig kiemelkedett közülük egy az idealizmust és a naivitást sem nélkülöző igazi katonai diktátor: Gamal Abdel Nasszer. Egyiptom új vezetője nyugati pénzen belefogott az asszuáni gát építésébe, miközben a szovjet tömbtől, Csehszlovákiától vásárolt fegyvereket. A Nyugat megharagudott, kihátrált a gát finanszírozásából. A bajokat tetézte, hogy Izrael az „arabok tengerében” a fennmaradásáért küzdött: naponta érték támadások az egyiptomi fennhatóság alatt lévő területekről. Gamal Abdel Nasszer 1956. július 26-án bejelentette a Szuezi-csatorna államosítását, nyitott Kína és a Szovjetunió felé. A döntés jelentőségét utólag nehéz lekicsinyelni: felborulóban volt a világ addigi rendje.
A britek, a franciák és az izraeliek tehát titokban összeültek a Párizs melletti S vres-ben, és csinos kis megállapodást kötöttek. Izrael a támadásokra válaszul elözönli a csatornaövezetet, Gázát, a Sínai-félszigetet, majd jönnek a jó szándékú britek és franciák, békét csinálnak, ütközőzónát alkotnak a csatorna körül, és minden marad a régiben.
A terv katonai értelemben sikerre volt ítélve – és siker is volt. A hadművelet 1956. október 29-én indult, 31-én megkezdődött Egyiptom bombázása, majd bekövetkezett a politikai katasztrófa. Dwight Eisenhower amerikai elnök – az akkori kommunista szóhasználattal élve – „visszarendelte csaholó kutyáit”.
Washington nem tehette meg, hogy miközben a Szovjetunió magyarországi beavatkozását bírálta, szabad kezet ad szövetségeseinek. Eisenhower ekkor már nem kockáztathatta a nyílt összeugrást Moszkvával sem: túl nagy volt a tét. Az Egyesült Államok ezért egyszerűen kizsarolta Londontól, Párizstól és Tel-Avivtól a visszavonulást. Anthony Eden brit kormányfő belebukott az ügybe, Nagy-Britannia pedig akkor tanulta meg a ma is érvényes leckét: az Egyesült Államok a gazda. Párizst annyira elkeserítette az Egyesült Államok magatartása, hogy Charles de Gaulle nem sokkal később, 1958-ban megalakította az V. Francia Köztársaságot, és kijelentette, hogy senkiben sem bízik – legkevésbé az Egyesült Államokban -, később pedig kivonult a NATO katonai szervezetéből is.
Eisenhower az emlékirataiban elismerte, hogy elnöksége talán legnagyobb külpolitikai hibáját követte el: nemcsak szövetségeseit idegenítette el, hanem „megcsinált” egy embert, egy arab hőst, egy bálványt: Nasszert, aki még 1970-ben bekövetkezett halála után is rengeteg borsot tört az amerikaiak és Izrael orra alá.
A szuezi válság után és a következő években a Szovjetunió megtelepedett ugyan a Közel-Keleten, teret nyert a szocializmus arab válfaja, menetrendszerűen ismétlődtek az arab-izraeli háborúk, de az olaj folyt, nem robbant ki világháború, a hidegháború pedig beépült a mindennapi életbe. A 60-as, 70-es években ez volt a normális üzletmenet, amely azonban kiutat is ígért: a békés egymás mellett élést és talán a majdani evolúciót.
Ehhez képest a magyar revolúció akkor, 1956 őszén, a világ átalakulásának idején múló epizód, csetepaté volt Európa egyik hátsó udvarában. Washington és Moszkva kényelmesen hátradőlt a szuperhatalmi karosszékében, és felügyelte, mit cselekednek a „kisebbek”.
Fodor György
