1956 2006-10-20 23:50
Budapest nem ért meg egy atomháborút
1956 elején, tizenkét év után ismét finn csapatok vették birtokba a Helsinkihez közeli Porkkala-félszigetet
1956 elején, tizenkét év után ismét finn csapatok vették birtokba a Helsinkihez közeli Porkkala-félszigetet, és nyomukban hamarosan az első civilek is visszatérhettek. A stratégiai fontosságú balti-tengeri földnyelvet a második világháború vége felé szállta meg a Szovjetunió, és az eredeti tervek szerint legalább ötven évig akarta az ott berendezett haditengerészeti támaszponton állomásoztatni katonáit. Moszkva 1955 őszén mégis úgy döntött, hogy kivonja őket, és átengedi a félszigetet Finnországnak. A lépés reménykeltő volt a hidegháborús játszmában: azt jelezte, hogy a Kreml folytatja az előző évek óvatos meghátrálását, és ezzel tovább enyhül a feszültség a két ellenséges szuperhatalom, az Egyesült Államok és a Szovjetunió között.
Így kezdődött az 1956-os esztendő. A szovjet világbirodalom visszahúzódóban volt, a tíz hónappal későbbi vérontásra – a magyar forradalom és szabadságharc kíméletlen leverésére – nem utaltak előjelek.
Utódlási harc Moszkvában
Sztálin abban a meggyőződésben halt meg 1953 márciusában, hogy a harmadik világháború elkerülhetetlen. Az öregedő zsarnok talán hajlandó is lett volna megkockáztatni a minden korábbinál iszonyúbb pusztítással járó összecsapást egykori szövetségesével, ám a hátrahagyott kollektív pártvezetés figyelmét az utódlási harc foglalta le. A Kreml új urai nem akartak konfliktust Amerikával, és örömmel vették Eisenhower elnök javaslatait a kétoldalú kapcsolatok rendezésére. Hamarosan megkötötték a koreai háborút lezáró fegyverszünetet. (Ez olyannyira tartósnak bizonyult, hogy máig érvényben van, békeszerződést azóta sem kötöttek a kettéosztott félszigeten.)
A titkosrendőrség hírhedt főnökét, Beriját még abban az esztendőben letartóztatták és agyonlövették elvtársai. Bár éppen ő volt az, aki a leginkább békülni akart Washingtonnal, ez az irányvonal a halála után is megmaradt. A hatalmi vetélkedés a következő években a párt első titkára, Hruscsov javára dőlt el. Vetélytársait lassanként kiszorította a legszűkebb vezetésből, és a saját embereivel váltotta fel őket: Malenkov helyett Bulganyin lett a miniszterelnök (1955. február), a veterán Molotov helyett Sepilov a külügyminiszter (1956. június).
Az osztrák minta
Tíz évvel a világháború befejezése után Ausztria még a hajdani szövetségesek megszállása alatt állt. Bécset négy – amerikai, brit, francia és szovjet – zónára osztották fel, akárcsak a német fővárost, Berlint. Mindaddig hiába tárgyaltak az ország jövőjéről, ám 1955-ben Moszkva hirtelen engedett. Májusban aláírták az osztrák államszerződést, amelynek értelmében a szovjet csapatokat az év végéig kivonták, Ausztria visszakapta teljes függetlenségét. Cserébe örökös semlegességet vállalt, azaz nem lehetett a Nyugat katonai szövetségese, a NATO tagja – de lehetett szabad, nyugati típusú demokrácia. Úgy tűnt, hogy az osztrák modell példa a kettészakított Németország státusának rendezéséhez. Genfben röviddel később négyhatalmi találkozót tartottak, és bár ez nem hozta meg a várt áttörést, a hangulat bizakodó maradt. Néhány nappal az osztrák államszerződés aláírása után, Hruscsov belgrádi látogatásán a Szovjetunió ünnepélyesen kibékült a kommunista táborból 1948-ban kiátkozott Tito marsall Jugoszláviájával is.
A külpolitikai nyitással párhuzamosan Hruscsov lassanként otthon is szembefordult a sztálini módszerekkel, elkezdte felszámolni a terror szörnyű következményeit. A zsidó orvosok gondosan előkészített kirakatperének vádlottjait már nyomban a diktátor halála után szabadon engedték, a következő hónapokban, években pedig sok politikai fogoly térhetett haza a szibériai munkatáborokból is.
A zsarnok leleplezése
Az igazi szakítás pillanata 1956 februárjában, az SZKP huszadik – Sztálin utáni első – kongresszusán érkezett el. Ekkor mondta el híres beszédét az első titkár „a személyi kultuszról és következményeiről”. A küldötteket valósággal sokkolta, amit az addig szinte vallásosan imádott, bírálhatatlan Generalisszimuszról hallottak a szónoki emelvényről. Pedig Hruscsov csupán néhányat sorolt fel Sztálin bűnei közül, leginkább a harmincas évek végi tisztogatásokról, pártmunkások és katonatisztek ezreinek kivégzéséről beszélt. Szétzúzta a zseniális hadvezér mítoszát is: elismerte, hogy Sztálin súlyos hibát követett el, mert nem készült fel a náci Németország hadüzenet nélküli támadására; hiába figyelmeztették a veszélyre, makacsul bízott Hitlerben.
A beszéd elvileg titkos volt, de tartalma csakhamar ismertté vált a Szovjetunióban és világszerte. Meglehet, a kiszivárogtatás értelmi szerzője maga Hruscsov volt – erre utalt az is, hogy a központi pártlapban, a Pravdában hasonló tartalmú és hangvételű cikk jelent meg, a pártelnökség pedig úgy döntött, hogy ismertessék a szöveget minden SZKP- és Komszomol-taggal. A kultusz lerombolása nem volt egyszerű, Sztálin szülőföldjén, Grúziában rendőröket kellett bevetni a felháborodott tüntetők ellen, amikor – néhány nappal a pártkongresszus után – lemondták a halálának harmadik évfordulójára hirdetett állami ünnepségeket.
Drámai következmények
Az olvadás elérte a csatlós államokat is, Lengyelországban, Csehszlovákiában, Magyarországon a tavasz folyamán rehabilitálták a koncepciós perek sok áldozatát. A szovjet pártvezetést csak június végén, a poznani munkásfelkelés döbbentette rá arra, hogy elveszítette az ellenőrzést az események fölött.
A desztalinizáció drámai következményeként a brutális diktatúra évtizedének minden keserűsége felszínre tört két megszállt közép-európai országban. Lengyelországban a hosszú fogságából áprilisban szabaduló Wladislaw Gomulka pártvezetővé választása és a leghírhedtebb sztálinisták menesztése békésen megoldotta a válsághelyzetet, a magyarországi népfelkelésre azonban – napokon át tartó folyamatos ülésezés, bizonytalankodás és többször felülbírált döntések után – nyílt fegyveres erőszakkal válaszolt a moszkvai vezetés. Eddig és nem tovább tartott a Kreml türelme, a hruscsovi olvadás politikája a határához ért. Azt még a Politbüro kevésbé keményvonalas tagjai is mereven elutasították, hogy egy szovjet érdekszférába tartozó állam kiszakadjon a birodalom fennhatósága alól.
Amerika üres szólamai
Ehhez persze az is kellett, hogy a status quót tiszteletben tartsák a vasfüggöny túlsó oldalán is. Az Egyesült Államokban javában tartott McCarthy szenátor hajtóvadászata a kommunisták után, a baloldaliak elüldözése a közhivatalokból. Washingtonban a kommunizmus visszaszorításáról, Kelet-Európa felszabadításáról szónokoltak – ám ez nem volt több üres propagandánál. Miközben az amerikai pénzből működő Szabad Európa Rádió a magyarországi forradalom napjaiban mindvégig „a népgyilkos Nagy Imre” ellen uszított – Mindszenty hercegprímást pedig „Istentől küldött vezetőnek” nevezte -, az éppen újraválasztására készülő Eisenhower diplomáciai csatornákon nyilvánvalóvá tette Hruscsovék előtt, hogy Amerika nem avatkozik be fegyveresen a harcokba.
„A magyar szabadságharc leverésére irányuló moszkvai előkészületek végső szakaszában az Egyesült Államok és szövetségesei gyakorlatilag szabad kezet adtak a szovjet vezetésnek Magyarországon” – értékel Paul Lendvai (Lendvai Pál) Bécsben élő publicista nemrég megjelent, 1956 – Forradalomról tabuk nélkül című könyvében. (Az 1945. februári jaltai konferencia szigorúan titkos feljegyzései egyébként nem sokkal azelőtt, 1955-ben kerültek nyilvánosságra; ezekből már tudhatta a kor nyugati közvéleménye, hogy Roosevelt és Churchill is felelős Európa keleti harmadának szovjet megszállásáért, a földrész megosztottságáért.)
Hidegháborús fordulat
A Fehér Ház figyelmét 1956 októberében és novemberében sokkal inkább a magyar forradalommal egy időben kirobbanó szuezi válság kötötte le, önhatalmúlag hadba lépő szövetségeseit, Nagy-Britanniát és Franciaországot kellett „megfegyelmeznie”. Győzött a kölcsönös be nem avatkozás: Moszkva távol tartotta magát Egyiptomtól, Washington Magyarországtól – különösen az után, hogy már mindkét szuperhatalom sikeresen tesztelte a minden addiginál pusztítóbb nukleáris fegyvert, a hidrogénbombát. Ráadásul a szovjetek váratlanul meg is előzték vetélytársukat, és 1955 novemberében elsőként robbantottak szállítható H-bombát, ami súlyos aggodalmat keltett a haditechnikai fölényére sokat adó washingtoni vezetésben.
Magyarország nem ért meg egy atomháborút Amerikának.
„A hidegháború 1956-tal fordulópontjára jutott. Sőt talán végpontot is mondhatnánk, ha hidegháborún annak közvetlen eshetőségét értjük, hogy amerikai és orosz haderők ténylegesen megütközzenek Európában. Szembenállásuk legkritikusabb szakaszát 1956 lezárta” – írta John Lukacs (Lukács János) amerikai történész A XX. század és az újkor vége című kötetében. A megállapítást nem cáfolja, hogy hat évvel később, 1962 őszén pattanásig feszült és már-már nukleáris katasztrófával fenyegetett a két nagyhatalom konfliktusa a Kubába telepített szovjet rakéták miatt, sőt a rakétaválság éppen azt tanúsította, hogy a terjeszkedés a Szovjetuniónak sem ért meg egy atomháborút.
Bártfai Gergely
