Forrás: Népszava

Szinte minden évben hallhatjuk a sopánkodást: 1956 októberének emléke elhomályosult, meg kellene találni a módját, hogy méltó helyre kerüljön a nemzet emlékezetében. Aztán semmi sem történik, legfeljebb a megosztottság indulata növekszik, pontosan az az érzület, amely teljesen méltatlan az ünnep szellemiségéhez.

Eleinte azon marakodtak “56 megélői és az események részvevői, kik a forradalom és szabadságharc hiteles örökösei. Akik meg sem élték az ötven évvel ezelőtti, egész Európát ámulatba ejtő hősi és egyenlőtlen küzdelmet, azok elképedve, gunyorosan figyelték a kötélhúzást és a különféle vádaskodások hallatán az az érzés ébredt bennük, hogy az ünneplés és az örökösödési háború csak arra jó, hogy ki-ki megsüsse a pecsenyéjét. A fiatalok egy része csak legyintget, ha 1948. március 15-éhez és a szabadságharchoz hasonlítjuk 1956 október-novemberének fegyveres küzdelmét, mert ismereteik szerint a legendás régi szabadságharcnak nem voltak haszonélvezői, egyetlen ismert árulóját kivetette magából a nemzet, ám “56 állítólagos hősei és örökösei egymásnak estek, leleményesen vádolják egymást, s az igazi hősök és vértanuk alighanem forognak a sírjukban.

A megosztás szándéka és az undorító ellentétek utóbb a politika síkjára tevődtek át. Az állami ünnepségeken és koszorúzásokon gyászos ábrázattal helyezték el az emlékmű talapzatára “a kegyelet virágait” azok, akik fegyverrel küzdöttek az “ellenforradalom” leveréséért, s azok is, akik életkorukra, fiatalságukra hivatkozva hirdették magukat a jogos örökösöknek, holott az az érzület, amely a forradalom és szabadságharc hőseit és áldozatait hevítette, belőlük nagyrészt hiányzik: nem a nemzet, hanem a saját javuk motiválja szavaikat és tetteiket. Ilyesformán 1956 emlékezete hovatovább silány propaganda-eszközzé, a mindenkori politika szolgáló leányává alacsonyodott. Az igazi hősök mintha a költészetbe, írói emlékezésekbe költöztek volna. Ahogy Vas István írta Mikor a rózsák nyílni kezdtek című versében:

Emlékszel? amikor a rózsák nyílni kezdtek,

Már nem voltunk fiatalok –

Házunk körül virágzó sírkeresztek,

Szívünkben sok friss halott.

…………………………………………

Volt vidámabb nyarunk s merészebb azelőtt,

De emlékszel? ez volt a legszebb.

Némán kertünkbe hajoltak a szomszéd temetők,

Mikor a rózsák nyílni kezdtek.

Ötvenhat örökösei volnának az állami ünnepség részvevői? A miniszterelnök, kinek környezete lelkesen festi igazmondássá ferdítéseit? Netalán a kórházfaló egészségügyi miniszter? Milliárdosok volnának a szabadságharc letéteményesei?

Örkény István akkor úgy írt Budapestről, mint egész Európa számára példát adó városról. A mai Budapest a zűrzavar, a megosztottság jelképe lehetne a térképeken. Tüntetők csaptak össze rendőrökkel, az elnyomó politika áldozatainak nevezett vandálok törtek-zúztak a televízió épületében, rugdostak autókat a Rákóczi úton. A szabadság hajdani városából az indulatok városa lett.

Az utóbbi hetekben Sólyom László arra int, viselkedjünk az ünnep méltóságának szellemében, október 23-a ne a pártok, hanem az emlékezők ünnepe legyen, s szolgáltasson lehetőséget a kézfogásra, mert akkor is kéz a kézben indultak a közösség tagjai a szabadság kivívására. “Tiszteletben tartjuk az államelnök kérését és figyelmeztetését – mondja a nagy ellenzéki párt szóvivője -, annak szellemében cselekszünk.” Rejtelmes, miként értelmezik e párt berkeiben az elnök úr megnyilatkozásainak szellemiségét. Néhány napilap felidézte Sólyom László múlt évi megnyilatkozását: “…csak annyit szeretnék, hogy senki ne használja föl ezt az ünnepet arra, hogy egy másik pártot, vagy egy más párthoz tartozó politikust ekkor bíráljon, ne vonuljanak föl szervezett politikai akciókra, hanem adjuk meg az ünnep méltóságát, és adjunk a saját méltóságunkra.” Vajon mit fogadtak meg az illetékesek ebből a valóban emelkedett megnyilatkozásból? Milyen hírünket viszik az 56-os befogadó államok parlamenti elnökei és képviselői, akik Nagy Imre sírjánál tisztelegtek a Rákoskeresztúri új köztemetőben? A nagy ellenzéki párt legtöbb prominense 1956-ban nem élt. Mit tudhatnak akkor a hajdani egységről, lelkesedésről, a közös cél mozgósító erejéről? Valljuk meg: nem sokat. Így is cselekszenek

Semmiképp sem stilizálnám hősiesnek akkori magatartásomat, ámbár Bohuniczky Szefi néni, a Nyugat második nemzedékének Schöpflin Aladár kedvelte írója hősnek nevezett naplójában, mert – ha jól emlékszem – élelmet vittem neki és férjének, aki az izgalmak miatt napokkal később elhunyt, s egy ruhásszekrényben temettük el a kertben, sírját Halmay Paszkál ferences atya szentelte be. Azt azonban még el tudom mondani, milyen érzület hatotta át az embereket, s némi szégyenérzettel tekintek némelyekre, akik az akkori lázas napok örököseinek és letéteményeseinek hirdetik magukat. Sosem voltam futóbajnok, súlyosan megakadályozott ebben, lényegesen sebesebbek voltak nálam, akik hivalkodva viselik állítólagos bátorságuk elismeréséül kapott kitüntetéseiket.

A történelmi tapasztalatok arra utalnak, hogy a liberalizmus – pontosabban: amit annak neveznek – képtelen orvosolni a társadalmak betegségeit, kiegyenlítés helyett inkább növeli világszerte a feszültségeket. Ahol a “szabadságot” emlegetve szembekerül a vallási hagyományokkal, rendszerint vereséget szenved. Így van ez nálunk is, a liberalizmusával kérkedő SZDSZ népszerűsége mélypontra süllyedt, ugyanakkor nagy és nyitott kérdés, vajon a konzervatív-vallásosság politikai képviselete meggyőző-e. 1956-ban Mihelics Vid vezetésével újra szerveződött a Keresztény Demokrata Párt, s lapja, a Hazánk is megjelent. A professzor úr jóvoltából 19 éves fejjel még cikkeket is írhattam a jobb sorsra érdemes orgánumba. (Mihelicset a forradalom bukása után eltüntették. Visszatértét követően állítólag jelentéseket írt, ami ilyen előzmények után nem meglepő. Tanúsíthatom, hogy vallomásának köszönhetően bántódás nélkül folytathattam egyetemi tanulmányaimat.) Akik megmaradtak a régi Barankovits-pártból, teljesen önzetlenül, az ügy szolgálatában, a keresztény társadalomszemlélet képviseletében (lsd. Mihelics Vid vezércikkét) kezdték (volna) a párt szervezését. Nem tudom, hasonló meggyőződés, szolgálat igénye vezérli-e a KDNP-t, amely ráadásul nem önerejéből, hanem a Fidesz oldalvizén került a parlamentbe, s elnöke olyan beszédekkel is kirukkolt, amelyeket, én legalábbis, nehezen tudok összeegyeztetni az evangéliumi értékekkel és eszményekkel. Egyébként a hazai politika és politikai kultúra fejleményei jól rímelnek az európai alkotmányra, amelyet soha nem fognak elfogadni. A tervezetből száműzték a keresztény-zsidó értékrendet, hiába képviselte azt hatalmas visszhangot keltve II. János Pál pápa, akit talán ezért is támadtak fogcsikorgató elszánással önjelölt vallásfilozófusok, bár a valláshoz annyit értenek, mint hajdu a harangöntéshez, ám nehogy téma nélkül maradjanak a pápa halála után, utódját is lelkesen megrohamozzák.

A pápa a legnagyobb megbecsüléssel szólt népünkről. Akkor… De mit mondana ma?

A szerző irodalomtörténész

Rónay László

Comments are closed.