Kik voltak ezek a lányok és asszonyok? Akik együtt harcoltak a férfiakkal, akik főztek és mostak, ha kellett, benzinespalackokat töltöttek, kiosztották a kilőtt üzletek árukészletét, „mászkáltak a városban töltött géppisztollyal”, letartóztattak embereket, kiszabadítottak katonákat, lőttek az orosz tankokra, rájuk lőttek, megsebesültek, bujkáltak, elváltak, disszidáltak, hazajöttek, letartóztatták, verték és kínozták őket, kiverték a fogukat, de a perre megcsináltatták, éveket töltöttek börtönben, dolgoztak a varrógép mellett, tanultak, életreszóló barátokat szereztek és örökké visszatérő álmokat, kiszabadultak, elszegényedtek, megbetegedtek, újra férjhez mentek vagy egyedül maradtak – de semmit sem bántak meg.
A forradalom áldozatait, bebörtönzöttjeit különféle statisztikai táblázatok életkoruk, iskolai végzettségük, területi megoszlásuk, esetleg foglalkozásuk szerint csoportosítják. Csak a sebesültek esetében találunk nem szerinti százalékos megoszlást, mely szerint a sebesültek 86,2 %-a férfi, 13,8 %-a nő volt. (1956 Kézikönyve, Megtorlás és emlékezés)
Az emlékezések, történeti tanulmányok, szakmunkák csupán a december 4-i nőtüntetés leírásakor emelik ki a nők szerepét a forradalomban.
Holott tudjuk, az ellenálló csoportokban, utcai harcokban sok helyen vettek részt nők.
Kik voltak ezek a lányok és asszonyok? Akik együtt harcoltak a férfiakkal, akik főztek és mostak, ha kellett, benzinespalackokat töltöttek, kiosztották a kilőtt üzletek árukészletét, „mászkáltak a városban töltött géppisztollyal”, letartóztattak embereket, kiszabadítottak katonákat, lőttek az orosz tankokra, rájuk lőttek, megsebesültek, bujkáltak, elváltak, disszidáltak, hazajöttek, letartóztatták, verték és kínozták őket, kiverték a fogukat, de a perre megcsináltatták, éveket töltöttek börtönben, dolgoztak a varrógép mellett, tanultak, életreszóló barátokat szereztek és örökké visszatérő álmokat, kiszabadultak, elszegényedtek, megbetegedtek, újra férjhez mentek vagy egyedül maradtak – de semmit sem bántak meg.
Akiket kivégeztek
Angyal Józsefné Friedl Valéria volt a legidősebb, 47 éves, a harcokban nem is vett részt, a Budapesti Katonai Bíróság hűtlenség vádja alapján ítéli halálra.
AKIKNEK SIKERÜLT – SORSOK A SIKERES EMIGRÁLÁS UTÁN
Lehoczkyné (Lehotayné) Mona Judit harminc éves patológus Újpesten dolgozott, amikor hazafelé menet azt tanácsolja a Sztálin szobor lebontóinak, kapcsolják be a reflektorokat, hogy nehogy baleset történjen. Majd csatlakozik a Corvin köziekhez, a Práter utca vezető orvosaként éjjel-nappal dolgozik. Férjével és egy corvinista csoporttal emigrálnak, később a gyereküket is sikerül kivitetni, az amerikai Buffaloban élnek. A Szabadságharcos Szövetség vezetőségének tagjaként aktívan dolgozik, de orvosként is nagy sikereket ér el, mint törvényszéki szakértő, több amerikai tudományos társaság tagja. 1981-ben hal meg.
Vizi Zsuzsa hatgyermekes erdélyi családból származik, apja zenetanár, anyja kézimunkaüzletet vezet. Pesterzsébeten élnek. Kitűnő érettségije ellenére sem veszik fel az egyetemre, statisztikusként dolgozik. Részt vesz a Sztálin szobor ledöntésében, miközben testvére halálos sebet kap a Rádió ostrománál. Október 31-től a Corvin közben lát el vöröskeresztes szolgálatot, majd titkárnőként dolgozik, részt vesz a december 4-i nőtüntetésen. Ausztriába emigrál, felbontja eljegyzését Pongrátz Gergellyel. Orvosi egyetemre jár, bekapcsolódik a nemzetközi diákszövetség életébe, ahol megismeri Bujdosó Alpárt, akihez feleségül megy. Genfben élnek, majd Ausztriában, szervezi a Magyar Mühely találkozókat, részt vesz a kiadványok előállításában, könyvek Magyarországra és Romániába csempészésében.
Sebestyén Mária 22 éves azon az őszön. Ott van a Sztálin szobor ledöntésénél, a Rádió ostrománál, s bekapcsolódik a sebesültek ápolásába, elsősegélynyújtásba, segít a Ráday utca, Tompa utca, Üllői út környékén harcolóknak: „Volt egyszer egy félelmetes élményem. A Ferenc körútra mentem ki egy sebesültért. Úgy húztam el onnan, hogy aláfeküdtem, magamra húztam, és a hasamon csúszva visszakúsztam. Egyszercsak egy fadarab került a hasam alá, mondom magamban, hű, de jó, hogy itt van ez a fadarab, legalább könnyebben tudom vinni, mert guríthatom magamat rajta. Mikor odaértem a Bakáts térre vezető utcához, éppen jöttek a fiúk és meglátták, hogy hozok egy sebesültet. Gyorsan leszedték a hátamról… Én is ugrottam, mert hallottam, hogy jön a következő sorozat… Beugrottam az utcasarkon és akkor néztem csak oda, hogy min is gurigáztam. Abban a pillanatban a „guriga” felrobbant. Kézigránát volt…” Bejár a Bakáts téri és a Tűzoltó utcai kórházba segíteni az ápolónőknek. Közreműködik a december 4-i és 5-i nőtüntetés szervezésében. 1957 januárjában megkísérli elhagyni az országot, de a határok már le vannak zárva. Letartóztatják, 1958-ban szabadul Kalocsáról.
Lendvai ZsókaAz apa nélkül felnőtt lány a gimnázium elvégzése után még Mezőgazdasági Akadémián is tanul, aztán férjhezmenéséig titkárnőként dolgozik Albrecht főherceg uradalmában. 1951-ben egy kémügyben tartóztatják le, s már akkor is hűtlenség vádjával négy év börtönre ítélik. 1958-ban hónapokon keresztül küld jelentéseket Magyarország gazdasági, politikai és kulturális életéről Ausztriába, tájékoztat a Nagy Imre-per visszahangjáról, az állambiztonsági rendszerről, cikket ír a Szabad Európa Rádiónak.
Bakos Gyuláné Salabert Erzsébetet szervezkedés, gyilkosság és a mozgalomban való részvétel vádjával ítélik halálra.
A házasságon kívül született gyerek apját nem ismerte, menhelyen nevelkedett. Segédmunkás, csavargásért javító-nevelő munkára ítélik, később dolgozik, de az erkölcsrendészet tiltott kéjelgésért és csavargásért többször felelősségre vonja. Mindkét házasságon kívül szült gyerekét állami gondozásba adja.
Jelen van a Rádió ostrománál, az amerikai követség előtti tüntetésen, különböző fegyveres csoportokhoz csapódik, majd harcol a Práter utcai fegyveresekkel.
Lőszert oszt a Köztársaság téren, az ítélet szerint részt vesz az elfogott védők elleni atrocitásokban is. 1957. március 15-én egy óbudai vendéglő ablakait díszítő vörös szalagokat földre dobva összetapossa. 28 éves, amikor 1958. november 28-án kivégzik.
Havrilla Béláné Sticker Katalin apját nem ismeri, menhelyen nő fel, majd különböző családoknál nevelkedik. Anyja magához veszi, varrni tanul, és az újpesti Pamutüzemben dolgozik. Rövid házasság után takarítónő a honvédségnél, majd segédmunkás.
A Corvin köznél ellátja a sebesülteket, majd a Vajdahunyad utcai csoporthoz csatlakozik, részt vesz a szovjetek elleni harcban, a fegyveres őrszolgálatban, igazoltatásokban, majd a Köztársaság tér alatt gyanított kazamaták felkutatásában is. Ausztriába emigrál, majd Bernbe kerül dolgozni, de vőlegénye hívására hazatér.
Együtt harcol Wittner Máriával, ő a Wittner Mária és társai (Corvin közi felkelők) perben a másodrendű vádlott. Egy zárkában ül 27 évesen, a halálos ítéletre várva Wittnerrel, Márton Erzsébettel, Bakos Gyulánéval. „Katit 1959. február 26-án végezték ki. Nem tudom, hogy másokat hogy vittek ki. Kinyílt az ajtó és hívták. Összeborultunk, aztán bejött a két fegyőr, megfogták, kézen fogták és kivitték. Pici kis nő volt a Kati, egyenesen, feltartott fejjel ment.” (Wittner Mária szavai, Pesti utca 1956, Budapest, 1994)
Magori Mária apja kőművesmester, anyja 16 gyereket nevelt fel. Elvégzi az elemi iskola néhány osztályát, de alig tud írni-olvasni. Pestre költözik, ahol nyilvántartott prostituáltként él. Orgazdaság vádjával egy év börtönbüntetésre ítélik.
Október végén csatlakozik a Thököly úti csoporthoz, nagy mennyiségű Molotov koktélt csinál, aktívan részt vesz a fegyveres harcban, csoportjával folyamatosan támadják a környezetükben felbukkanó szovjet tankokat, páncélautókat támadnak meg és robbantanak fel. 1959-ben, 46 évesen végzik ki.
Tóth Ilona orvosi egyetemistaként a Szövetség, majd a Péterfy Sándor utcai kórházban teljesít gyakorlatot.
Részt vesz társaival a környékbeli harcokban, majd a kórházban az önkéntes mentőszolgálat munkájában, reggeltől-estig ellátja a sebesülteket, betegeket, estétől reggelig az Angyal István-féle csoportban röpcédulákat gyárt. Napi 5-6 ampulla koffein segítségével dolgozik óriási munkabírással. Zaklatott idegállapotban, kimerülten, téves gyanú alapján két társával együtt orvosi eszközökkel (vénába fecskendezett benzinnel, más változat szerint altatóval, és szívszúrással) megöli Kollár István ÁVH-s tisztet.
A lány emlékét leginkább az ugyanebben a monstre Péterfy-perben elítélt Obersovszky Gyula őrizte meg, illetve mitizálta. Jelleme, történetének tragédiája miatt, illetve mivel Ilona a kötelező börtönorvosi vizsgálat szerint szűzen halt meg, Obersovszky Jeanne d”Arc-hoz hasonlította.
Tóth Ilona a tárgyaláson
Az állítólagos gyilkosság körülményei roppant zavarosak, a lebukott karhatalmistát a felkelőcsoport két tagja már gyakorlatilag agyonverte, mire a fiatal parancsnoknő elé cipelték, aki később sosem tagadta a neki tulajdonított gyilkosságot (eutanáziát?), s mély megbánást tanúsított. „…nagyon bűnös vagyok. De úgy érzem, nem vagyok gyilkos. Amit tettem, nem hidegvérű, aljas megfontolás, hanem hirtelen összeroppanás eredménye volt…” 25 évesen, 1957-ben kivégzik.
Mányi Erzsébet földművescsaládból származik, az apa neveli a négy gyereket. Kimarad a közgazdasági iskolából, és a Belügyminisztérium Tudakozójában dolgozik, majd a Gyűjtőfogház telefonközpontjában. Hazaköltözik apjához, Gyulára, ahol közveszélyes munkakerülés és okirathamisítás címén két hónap börtönbüntetésre ítélik.
Szabadulása után dolgozik, majd lopás vádjával újabb hat hónapot kap, 1956. október 23-án legálisan szabadul a börtönből. A forradalom ideje alatt Szegeden és Békéscsabán tartózkodik, november elején Gyulán próbál társaival fegyvert szerezni, ugyan összetűzés nem történik, mégis egy perben tizennégy vádlottal együtt elítélik. Húszéves, amikor fegyver és lőszerrejtegetés vádjával halálra ítélik és a békéscsabai lőtéren kivégzik.
A rövid életrajzokból látható, hogy a nők származása gyakran hasonló. Munkás- vagy parasztcsaládok több gyerekkel, apa nélkül vagy fiatalon meghalt anyával, korai évek nevelőszülőknél vagy menhelyen, néhány elemi iskolai év, csavargás, javító-nevelő munka, később segédmunkások vagy takarítónők, esetleg prostituáltak lesznek, orgazdaságért, csavargásért vagy közveszélyes munkakerülésért elítélik őket, ha férjhez mennek, rövid házasság után elválnak, ha születik gyerek, ő is a menhelyre kerül.
1956 októberében véletlenül „arra járnak” vagy baráti társasággal/hoz csatlakoznak a harcoló fegyveres csoportokhoz, kötszert, gyógyszert szállítanak, vidékre utaznak élelmiszerért, röpcédulákat gyártanak és terjesztenek, elsősegélyt nyújtanak, segítenek a konyhán, nemegyszer részesei a tolvajlásoknak, fosztogatásoknak is.
Wittner Mária talán az egyik legismertebb szereplő, hiszen saját könyvében is, és számtalan interjúban, filmben elmesélte sorsát.
Ismeretlen katona sírja a nőtüntetés után (A képet az 56-os Intézet engedélyével közöljük.)
Apját nem ismerte, anyja dajkaságba adta, később apácák nevelték, majd egy gyerekotthon lakója lett. Tanulni nem akart, gépíróként dolgozott vidéken, és nagyon fiatalon, 17 évesen szülte meg gyerekét. Budapestre jött, ahol eleinte alkalmi munkából élt, később háztartási alkalmazott lett.
Október 23-án az utcákon bolyongva valahogy felkeveredik a háztetőre, ahonnan már lövik a rádiót, tölti a dobtárat két srácnak hajnalig. „Nem volt bennünk semmi félelem. Háztetőkön közlekedtünk, volt, hogy egyik utcából a másikba. Nem is gondoltunk a veszélyekre, arra, hogy meg is lehet halni, el is találhat egy golyó. Egyszerűen lelkesek voltunk (…) úgy éreztük, minden ember, aki változást akar, annak tényleg ott a helye a barikádokon.” Oldalkocsis motorkerékpárral szállítja sebesült társait a kórházba.
Havrilláné Stricker Katalinnal csatlakoznak a Vajdahunyad utcai csoporthoz. Sebesüléséig aktívan harcol, részt vesz a X. Kerületi rendőrkapitányság megtámadásában és a fegyverek elosztásában. November 9-én jön ki a kórházból, udvarlójával Ausztriába menekülnek, de visszajönnek. Bebörtönzéséig itthon gyári munkás.
Első fokon halálra ítélik, fegyveres szervezkedésben való részvétel, többrendbeli gyilkossági kísérlet, fegyveres rablás, disszidálás miatt, majd 1959 februárjában életfogytiglanig tartó büntetést szabnak ki rá.
1970-ben szabadul.
ÉLÜNK! I. évfolyam. 6.szám. 1956 december 4.-én
AZ EMLÉKEZÉS NAPJÁN A MAGYAR FORRADALOM LAPJA
„MAGYAR ANYÁK! MAGYAR LÁNYOK, ASSZONYOK!”
„MOST RAJTATOK A SOR!”
Ezzel a felszólítással indult útjára ezekben a napokban sokezer röplap, hogy mozgósítsa a magyar nők széles rétegeit, hogy a gyászos és mégis büszke emlékezés virágaival koszorúzzák hőseink sírjait, és hogy ugyanakkor ébresztői legyenek a magyar nők hagyományokban gazdag történelmi hivatásérzetének.
Igen! Most rajtatok a sor, magyar lányok és asszonyok!
A magyar nők már jónéhányszor bebizonyították, hogy a legválságosabb történelmi helyzetekben is képesek megállni a helyüket. Büszkén emlékezünk nemzetünk történelmének hőslelkű asszonyaira: Dobó Katicára, Zrínyi Ilonára és a többiekre. az ő utódaikhoz, mai asszonyokhoz szólunk most, akik – biztosan tudjuk ezt- nemcsak az elődök nevét érzik, hanem bátor, megalkuvást nem ismerő szellemüket is.
Nehéz, nagyon nehéz történelmi időket élünk. A forradalom szép ügyét vérbefojtották. Frissen hantolt sírok a város utcáin és terein. A temetőkben fakeresztek hosszú sorok: tizenöt-tizenhatéves legényemberkék és többgyermekes családapák nyugvóhelyei.
Sírok! Sírok! Sírok!…Megnyúlt, végtelen temetők…s mennyi sír a romok alatt…
Magyar anyák! A fiaitok nyugszanak itt!!
Magyar asszonyok! A férjeitek zsarnokság ellen lázongó lelkiismeretét fojtották örök börtönbe a friss rögök…
Hiába haltak volna meg? Hiába áldozták volna hősi életüket? Tűrhetjük, hogy az ellenforradalom vádjával bemocskolják őket, s azt a csodás harcot, amelyre emlékezvén tisztelettel emeli meg kalapját a világ?
Nem, nem, nem!
Magyar anyák! Magyar lányok és asszonyok! Most rajtatok a sor! Roppant nagy a ti erőtök! Még a golyó sem fog Benneteket! A Ti néma, tiszteletreméltó tüntetéstek fegyverletételre kényszerít és szent ügyünk iránti tiszteletre szólítja fel még azokat is, akik képesek fegyvert szegezni az igazság és a nép legszentebb vágyai ellen!
Magyar asszonyok! Fejezzétek ki bátran, méltóságteljesen a nép akaratát. Parancsoló bátorsággal és méltósággal. Kezdjétek most ezzel a tüntetéssel és folytassátok egységes és határozott kiállással, ahányszor csak szükség van erre. Legyetek szent, igaz ügyünk élharcosai! Lépjetek most Ti a politikai élet küzdőterére – talán még soha nem volt erre olyan szükség, mint napjainkban! Neveteket megőrzik a fiuk és unokák és hálás, könnyes örömmel emlékeznek majd Rátok az eljövendő szabad századok!
MAGYAR NŐK! AMIKOR AZ ÓRAMUTATÓ 11-ET MUTAT, INDULJATOK A HŐSÖK TERÉRE! EMLÉKEZZETEK HŐS HALOTTAINKRA! MINDENKI LEGYEN OTT!
Márton Erzsébet kisiparos családban születik, hét testvére egy járványban meghal. Apja, bátyja a kommunista párt tagja.
Alkalmi munkák után villamoskalauzként dolgozik. 1955-ben lopás vádjával felfüggesztett ítéletet kapott. A Széna téri felkelőkhöz csatlakozik. A vele készült interjúban (Pesti utca 1956, Budapest 1994) jó helyzetképet ad az akkori kaotikus viszonyokról: „Ide-oda csellengtem a városban. Elmentem a laktanyába is körülnézni… Aztán valahogy odacsapódtam a Széna téri csoporthoz… Tulajdonképpen nagy jövés-menés folyt ott, bárki bemehetett, bárki kijöhetett, senki az ég egy világon számon nem kérte az embertől, hogy odatartozik-e vagy sem. Nem volt semmiféle előre megszervezett rendszer, ami alapján a dolgok történtek. Különböző feladatokra kisebb csoportok alakultak azokból, akik éppen ott voltak. Aztán a feladat elvégzése után ezek fel is oszlottak…”A konyhán dolgozik, majd egy „különleges csoport”-ba kerül, ők tartóztatják le Marosán Györgyöt. „Hogy hatásosabb legyen a helyzet, kaptam egy dobtáras géppisztolyt, hogy ne szabad kézzel lityegjek-lötyögjek, meg hogy még határozottabban látszódjék, hogy én is közéjük tartozom.”
A fiatal lány különben világéletében katona akart lenni, el is kezdett katonai középiskolába járni, de lányok részére beszüntették az oktatást. Mikor egyik nap megtudja, hogy a Maros utcai ÁVH-s laktanyában szolgálatot teljesítő kiskatonákat bezárták a felkelők, és esetleg ki akarják végezni őket, ezt megakadályozza, s kiszabadítja a fiúkat. Ezért a Széna tériek ki akarják végezni, már csak a tűzparancs kiadása van hátra, amikor életét megmenti egy éppen az udvarba érkező, fékezni nem tudó, krumplit szállító teherautó okozta kavarodás. Ausztriába emigrál, majd Brüsszelbe kerül, ahol egy gyárban dolgozik. „Normális emberi körülmények között voltam. Egyhavi fizetésemből vehettem egy használt gépkocsit.”
Anyja figyelmeztetése ellenére 1957 márciusában az amnesztia-hírekre hazajön. Letartóztatják, halálra ítélik. „Aznap éjszakára betettek egy cellába a Markóban. Amikor reggel fölkeltem, azt mondták a cellatársaim, hogy „Jé, milyen érdekes, Erzsi, az este barnán feküdtél le, most meg fehér vagy…” Belenéztem az általuk gyártott tükörszerűségbe, és akkor láttam, hogy ilyen vagyok, amilyen most, ötvennégy évesen. Húszévesen egy éjszaka alatt megőszültem.” 1963-ban szabadul, 26 évesen.
A börtönévek után sem lett sokkal könnyebb az élet. Nagyon nehéz volt elhelyezkedni, hiszen „a munkaközvetítőben megadott munkahelyen megkérdezték, hogy azt a néhány évet hol töltöttem, miért nem dolgoztam. Meg kellett mondani, hogy miért. A szabadulólevelem láttán közölték, hogy az állás betelt.”
Egészségi állapotuk a börtönben átélt kínzások és a kemény munka miatt megromlott. „Az egészségem tönkrement, a becsületemen foltot ejtettek. Nekem ezerszeresen kellett bizonyítanom a magaviseletemmel meg a munkámmal, hogy amit mondok, azt valóban elhiggyék.” (Márton Erzsébet szavai, Pesti utca 1956, Budapest, 1994)
Az asszonyok közül néhányan a rendszerváltás után résztvettek a Történelmi Igazságtételbizottság vagy a Pofosz munkájában, segítettek a többieknek kárpótlási ügyekben. A többség betegen, rokkantnyugdíjasan vagy nagyon kevés nyugdíjból él, s talán csak a közvetlen környezetük ismeri életük történetét.
DECEMBER 4. – A NÉMA TÜNTETÉS
1956. december 4-én játszódott le az elnyomás időszakának egyik legmegrendítőbb eseménye, és egyben a forradalom egyetlen kollektív női akciója, amikor a nők a békés, gyászoló nő attribútumainak teljes díszében vonultak némán, kezükben egy szál virággal a Hősök terére, majd onnan a tömeg egy része az Amerikai követség elé. A tüntetés atmoszféráját legjobban a festő-szemű írónő, Szántó Piroska fogta meg:
„December négyre asszonytüntetés készül, ellenőrizhetetlen csatornákon át terjed, de megtudja mindenki. Minden nő csak egyetlen virágot hozzon, és egyetlen szót se szóljon. Az eső elállt, hűvös és borongós tél eleji nap. Kalauz-egyenruhás lány, karcsú, mélyen lefátyolozott kalapos asszony, döcögni alig tudó néni, szépen kifestett, kisbundás hölgy, esőköpenyes fiatal lány, svájci sapkás egyetemista lányok, munkaruhás asszonyok, feltűrt gallérú, megviselt, gumiharisnyás öregasszony, bájos matrózgalléros, zárdanövendékszerű kislány – sok, sok budapesti nő, de pirospozsgás, bőszoknyás is akad a peremvárosokból. Legtöbbjük kezében őszirózsa vagy krizantém, soknál csak egy fenyőág, vagy dércsípte levelű fekete bogyós ágak. Hosszú a libasor, a végét elnyeli a körút, az eleje, Isten tudja, milyen messze van mögöttem. Kétoldalt a járdán rendőrök állnak, nem nagyon sűrűn, csak néznek hátratett kézzel, de egyik sem szól az asszonyokra, miért is szólna. Aztán a hidak táján szétolvad a tüntetés. Budára már nemigen jut. Budapest valahogy mégiscsak Pest, és nem annyira Buda.”
A pietás, néma, női gyásszal szemben az erőszak nem mer fellépni, mert pont azt a konzervatív nőképet sértené meg, ami minden férfiközpontú hatalom alapja, ahol a nők elsősorban a férfiakhoz fűződő viszonyukban definiálódnak (mint anya, leány, húg vagy feleség) és nincs hangjuk (a politikai vélemény így nem is artikulálódik). Demonstrációjuk figyelemfelkeltő véleménynyilvánítás ugyan, de mégsem veszélyezteti a fennálló hatalmat. Hasonló nőtüntetést folytattak éveken keresztül eltűnt hozzátartozóikért az argentin Május téri anyák (Madres de Plaza Mayo, jelképes színük a fehér) és a jugoszláv illletve izraeli zsidó és palesztin Nők feketében.
Esetünkben a nőtüntetés nem aggódó anyák spontán mozgalmából született, férfiak iniciálták, és szervezték meg. December 1-jén határozta el Abod László, Gáli József és Obersovszky Gyula (a Péterfy Kórház alagsorában november 4-e után is illegális nyomdát üzemeltető értelmiségi csoport), hogy a szovjet megszállás egyhónapos évfordulójára az elesettek emlékére nőtüntetést szerveznek. Később hasonló tüntetésre került sor december 6-án Gyulán, 7-én Székesfehérváron, Esztergomban és Pécsett, 9-én Miskolcon, 10-én pedig Egerben. A tüntetést Élünk című illegális újságjukban hirdették, illetve stencilen sokszorosították a felhívó röpcédulákat. A nőket délelőttre hívták a Hősök terére, s megkérték őket, hogy mindenki hozzon egy szál virágot, s meneteljen némán. A felvonulókhoz véletlenül csatlakozott Székely Dezsőné, Sebestyén Mária („Hosszú Mari”) vált a legismertebbé a nőtüntetők közül. Az indiai különmegbízottért, K. P. Menonért is ő ment el a margitszigeti Nagyszállóba, aki így szemtanúja lehetett a megrázó érzelmi hatású néma tüntetésnek, és aki erről kormányának és a nemzetközi közvéleménynek is beszámolt.
Külön érdekes, hogy az emlékezés útvesztőiben úgy tűnik, összemosódott két tüntetés, a december 4-i néma asszonytüntetés, és a Halottak napi csendes gyertyagyújtás. Káldor Vera, aki többszörösen is kötődött a Péterfy csoporthoz (abban a kórházban dolgozott, és Gáli József élettársa volt), s a nőtüntetés szervezésében is részt vett, gépelt, terjesztette a röplapokat, a tüntetés időpontját áttette estére:
„Mondták, hogy a halottakról meg akarnak emlékezni és csinálnak a Hősök terén egy tüntetést, hogy gyertyafénynél vonuljanak fel a nők és demonstrálják azt, hogy nem nyugszanak bele. Az erre való fölhívást én sokszorosítottam írógépen, ami az osztályon volt, amin a különböző orvosi jelentéseket írtuk. Azon lehetett 8 példányban írni egyszerre… Nagyon megrendítő látvány volt az a rengeteg gyertya. Mindenki hozott egy szál gyertyát és az ott égett. A sötétben ott le akartuk rakni a Hősök emlékművéhez. Aztán ezt végül, azt hiszem meg is engedték.”
Az Élünk felhívása, melyet Káldor Vera is gépelt, az anyaság motívumaival mozgósít, amely mindig is erősen összefonódott a nemzetállam, nemzeti érzelem kérdésével. Az anyanyelvet megőrző nők adták tovább az elnyomott népek gyermekeinek a nemzeti identitást, ők őrizték a hazaszeretet lángját. A fennkölt, romantikus hangú felhívás az anya képén kívül a gyászoló asszony toposzát használja. A szövegből a következő világkép tűnik ki: míg a nők természetes helye az otthon békéje, a helyzet ezúttal olyan rendkívüli, és tragikus, hogy most már a nőket is cselekvésre buzdítják, és előhívják otthonaikból. Az utca nem magától értetődő helyszín a nők számára, ezért csodaszámba megy, hogy felvonulni látják majd őket. A csoda szó szerint értendő, őket még a golyó sem fogja majd meg. A szöveg retorikája szerint a szent asszonyok a (férfiakból álló) nép akaratát tolmácsolják, a tüntetésben megnyilvánuló politikai kiállásuk nem autonóm döntés eredménye, hanem a leány, a feleség, a húg, az anya kötelessége férfi hozzátartozói iránt.
Juhász Borbála
[info@tusarok.org]
