MARTINKÓ JÓZSEF
Jégkrémbalett Velencében
Építészet
Mesélik, de elképzelni sem nehéz. Némi avar, csípősre forduló álmos reggelek, permetes tengeri szél, borongós fellegek, semmi azúr. A Giardini parkban elszórt kiállítási pavilonok felől hol esszémonológok foszlánya hallik a hangszórókból, hol projektorok villogása szűrődik ki. Spleenes egykedvűséggel bámul a semmibe vagy száz plasztikpingvin és harmadennyi műgyantába merevített plüssmacska, miközben a szomszédban játékautó-szőttes kattog rendületlenül és magányosan. Ez idő tájt már csak Le Corbusier és egy kínai lakásügyi előadó szelleme lebeg kéz a kézben fázósan a Velencei Építészeti Biennálé kiállítási installációi felett. Kevés a fizetővendég. Lassan az egész ázott cirkusz bezár.
A szeptember eleji hőségben megrendezett ünnepélyes megnyitónapok tarka forgatagában még egészen más képet mutatott a tizedik Velencei Nemzetközi Építészeti Biennálé két központi helyszíne. Megnyitók és fogadások, állami küldöttségek, a szakma, az újságírók, a kíséretükkel tárgyalásra rohanó építész sztárok kerülgették egymást, hogy közben mindenki vérmérsékletéhez mérten lelkesedjen, fogja a fejét, vagy köpjön hegyeset a látottak alapján. A gyengébb gyomrúak halk hálát rebeghettek Richard Burdett főkurátornak, hiszen az eredetileg Metacities, majd még puritánabbá egyszerűsítve a programot, pusztán Cities – Architecture and Society hívószó nyomán összegyűlő munkákból idén csaknem teljességgel hiányzott az elmúlt évekre jellemző individualista sztárkultusz. A komputerlogika generálta, puhán burjánzó, vagy éppen szögletes törések szövedékében összekapcsolódó épületköltemények és szerzőik nehezen is illettek volna a túlzsúfolt, kutyaszaros, bedugult, légszennyezett, neurotikus metropoliszokról szóló diskurzus kereteibe.
Így Velence, a maga abszurd, rohadásszagú, süllyedő gyönyörűségében egyébiránt nem pusztán helyszíne, hanem tárgya is lett a hiperurbanizáció eme ezredfordulós seregszemléjének. Mondható tehát, hogy a főállásban a London School of Economics professzoraként működő Mr. Burdett jó munkát végzett: a technokrácia puszta propagandagyűlése, üres eszme- és elméletluftballon-eregető verseny helyett valami fontosra talált rá. Ugyanakkor az is igaz, hogy voltak kiállító országok, amelyek éltek ezzel a lehetőséggel, és voltak, amelyek nem.
Kezdjük is rögtön cirkuszi bemutatónkat valahol máshol. Az Arsenale több száz méter hosszú egykori kötéljavító csarnokában négy kontinens egy tucatnál valamivel több megavárosának falakra kasírozott, illetve térben is megjelenített adat- és vizuális feldolgozását láthatja a nagyérdemű. Egyszerre a Barakka című filmesszé világa, illetve valami furcsa, szürreális rémálom arról, hogy az interneten publikált adatoknak, összefüggéseknek, számoknak és képeknek a vonatkozó része egy titokzatos üzemzavar folytán a virtuális világból átköltözik a valóságos fizikai térbe. Így a materializált adattenger pontosan olyan kuszán és felfoghatatlanul átláthatatlan organizmussá állt össze, mint a modern városok maguk. Ez egyébként egyfajta eszmetörténeti összekacsintásként mégiscsak tetten érhető itt, hiszen Rem Koolhaas holland (sztár)építész és (sztár)teoretikusnak a városi kontextusok urbanisztikai összefüggéseit elemző munkái hasonló stiláris kuszasággal írják le a jelenvalót. A város mint a tények és fantázia, működés és működésképtelenség, eszme és valóság felfejthetetlen szövedéke.
Most, hogy a világtörténelemben először fordult elő, hogy több földlakó humanoid lakik városokban, mint falvakban, maradt-e érvényes mondanivalójuk az egyes nemzeti közösségeknek minderről? Azon talán ne is lepődjünk meg, hogy az ázsiai kiállítóknak igen. Náluk néhány évtized alatt szinte minden összejött ebben a tárgykörben, no meg ott van Kína is ugye. A „japán Hundertwasser” szerepeltetésével még arra is van példa, hogy létezik ázsiai ország, ami már unja is a témát. Az amerikai pavilon New Orleans pusztulásával, a spanyolok a városokat szülő nőépítészettel rukkoltak elő, míg a háborúkban elesettek és sebesültek nekropoliszával az izraeliek már a megnyitó előtt kiváltották a „Baloldali Brit Zsidó Építészek, Galambtenyésztők és Értelmiségiek Ligájának” rosszalló kritikáját. A britek a Giardinibe költöztetett Sheffild szelíd arcát mutatták be, míg francia punkok és építészek egy csoportja megszállta saját nemzete pavilonját, kommunát alapított, barikádozott, bulizott és publik-szaunát üzemeltetett a tetőn (az autógyújtogatás Velence sajátos gépjárműparkját figyelembe véve végül kimaradta a frankofon vadulásból).
Némileg váratlanul és az előző alkalmak alapján meglepő módon nekünk magyaroknak is volt érvényes mondanivalónk idén. A Nemes Attila, Somlay-Fischer Szabolcs és Szemerey Samu irányítása alatt dolgozó alkotócsapat sikeresen szakított a kis nemzetek önmaguk delikát kultúráját mindenáron reprezentálni igyekvő görcsös igyekezetével. A már elöljáróban példásan nagy publicitást kapott Re: Orient projekttel, Bachman Gábor 1996-os bemutatkozása után először sikerült kapaszkodókat, kapcsolódási pontokat adni a világ nem magyar részének arról, hogy valójában micsoda is kis hazánk. Míg két éve az ÉS-ben Michael Kubo a magyarul beszélő ufonauták tárlatáról értekezett, addig idén a kínai piacok olcsó műanyag játék szemetéből létrehozott építészet-közeli textúrák és struktúrák egy kelet-európai nagyváros újdonat bevándorlóinak szuburbanizációját mesélték el. Magyarban a kínait, a világban a magyart, Kínát a világban. Mit mondjak: hőstett.
(X. Velencei Nemzetközi Építészeti Biennálé)
Élet és Irodalom
50. évfolyam, 41. szám
