Kiállítás
Az út – 1956-2006 címmel nagyszabású képzőművészeti kiállítás nyílt múlt héten a Műcsarnokban. A kissé semmitmondó cím, illetve a kiállítás alapjául szolgáló pályázat további tematizálási kísérlete komoly zavart keltett a hazai művészkörökben. A megélhetési képzőművész alkalmi viccétől az elnyomást megélt vagy azt művészete szolgálatába állító alkotó megrendítő vallomásáig ível a skála. A koncepciótlanság és a meglehetősen vegyes felhozatal sötét képet festenek a kortárs magyar képzőművészet állapotáról. Ha ez a válogatás hű tükör, s az állapot eredője egy eltiport forradalom, akkor elérte célját a pályázat. Ezt kötve hiszem.
A Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetsége nyílt – és részben meghívásos – pályázata a meghívóban olvasottak szerint a forradalmi eseményeknek, majd az az utáni évtizedeknek a művészek különböző generációra gyakorolt hatását próbálta felmérni. Az lenne a furcsa, ha az elmúlt ötven év képzőművészete nem kizárólag az az utáni évtizedek (leginkább politikai) hatásáról szólna. A hazugságok és a szürke hétköznapok elől belső emigrációba menekülő művészekről, az indexre tett, majd a rendszer puhulásával fokozatosan lehetőséghez juttatott alkotókról, a kompromisszumkeresőkről vagy azokról, akik a kényszerű generációváltás nyomán már a forradalom utáni évtizedek esztétikai elvárásait tekintették művészi alapállásuknak. És nem utolsósorban azokról, akik a hivatalos, szocreál művészeti dogmák fokozatos tágulásával előbb óvatos, majd egyre erőteljesebb lépéseket tettek a közelmúlt művészi feldolgozására.
Színes és értékes képző- és iparművészet született a forradalom utáni évtizedekben, a hivatalos kultúrpolitika egyre lanyhuló szorításában. E sokszínűség számbavétele lehetett volna e tárlat feladata. Tulajdonképpen ezt az áttekintési szándékot mételyezte meg az erőltetett forradalmi tematika, ami leginkább a pályázati hívószavakban (öröm – remény; gyász – elfojtás; túlélés – menekülés; változás – az út) érhető tetten. A felhívás, hogy akkor most tessék művészileg gondolni valamit 1956-ról. Ez az, amire szerintem a látogatók a legkevésbé kíváncsiak, és ez az, amire a legtöbb csapnivaló példát látni most a Műcsarnokban.
Tovább súlyosbítja a helyzetet, hogy a tematizálási szándék egyben rendezőelvvé is emelkedett a tárlaton. A Terror Házából vagy a Holokauszt-emlékközpontból ismert, sötétségből a világosságba vezető díszlet, amely a reménytől az elfojtáson át a túlélésig vezeti a látogatót, tökéletesen agyoncsapja az áttekintési kísérletet. Azt sugallja, mintha a magyar képzőművészet nyílegyenes, huszadik századi történetében egyetlen éles cezúra lenne: 1956.
Nem csoda, hogy számos alkotó meglehetősen tágan értelmezte a pályázati kiírást. Ilyen értelemben menti a tárlatot – a példa kedvéért – Méhes László Langyosvíz című műve, Galambos Tamás Léggömbökje, Kelemen Károly Vasaló medvéje, Bukta Imre vagy éppen Nyári István munkái. Szerepelnek neves művészek a tematikába egyáltalán nem, ám egy átfogó válogatásba annál inkább illő munkáikkal, de akadnak olyanok is, akik előszedték Az út című vagy legalább az arra hajazó alkotásaikat, s akinek ilyen nem volt, gondolt egy nagyot (és sokszor didaktikusat) a forradalomról.
A kiállítás alapkérdése az, hogy miképpen él „56 üzenete a jelenkor művészetében. Óriási szerencse, hogy ahány alkotó, annyiféle ez az üzenet. Kár, hogy az ötvenedik évfordulón e sokféleségből ennyire kevésre vagyunk kíváncsiak.
Az út – 1956-2006
Műcsarnok
(Bp. XIV., Hősök tere)
Borsos Roland
