GARAI LÁSZLÓ
Állam sávja és mozgalom sávja
„Mit érzett – kérdezte a tévében a műsorvezető a vekkeres párt frakcióvezetőjét -, amikor beszédét mondta a Kossuth téren, és árpádsávos zászlók tömegével találta magát szemben?” „Miért, mit kellett volna éreznem?”, kérdezett vissza a frakcióvezető úr, majd elmagyarázta az ilyenkor elmagyarázni valókat: hogy az árpádsávos zászlóknak semmi közük 1944-hez s a korszak nyilasaihoz, hogy a nyilasok zászlaja az árpádsávok közepén nyilaskeresztet hordozott, hogy ilyennek híján az árpádsávos zászló nem 1944-es, hanem ősi magyar jelkép, s mint ilyen, nem is tilalmas.
Mint például az ötágú vörös csillag, amelyről az 1993. évi XLV. tv. a büntető törvénykönyvbe iktatta, hogy mint önkényuralmi jelkép tilalmas legyen.
Nincs jogi képzettségem – az előző mondat azonosítóit is úgy kellett kimásolnom megfelelő forrásokból. A (szociál)pszichológia az a tudáskör, amelyhez – minősítő papírok tanúsítványa szerint – valamelyes közöm van. Ennek a tudáskörnek fogom a továbbiakban alkalmazni a tartalmait, és ezt sem arra a szociálpszichológiai kérdésre, mit kellene, hogy érezzen egykori Fiatal egykori Demokraták mai pártjának frakcióvezetője, amikor politikai beszédének közepette hallgatóközönsége árpádsávos zászlók tömegét (is) lobogtatja. S ebből a megközelítésből sem az foglalkoztat, milyen folyománya van a törvény tartalmának, hanem hogy minek folyománya a törvény tartalma.
Tegyük fel, hogy az Országgyűlés egy olyan törvény kialakításával foglalkozik, amely a savakkal való bánásmódot készül szabályozni. Gondolom, el kell döntenie, mire vonatkozik majd a szabályozás és mire nem. A savak egy természettudománynak képezik a tárgyát, és ez rendelkezésre bocsátja a maga objektív vizsgálati eljárását, amellyel meg lehet állapítani, hogy ha egy vegyi anyag összetétele olyan, amit pl. a H2SO4 képlet fejez ki, akkor erre az anyagra alkalmazható a „sav” fogalma. Ha ezt én történetesen másképp gondolom, akkor tévedek. De a mondott fogalomalkalmazáson nem változtatna az sem, ha velem együtt a magyar választópolgárok nagy többsége, netán kivétel nélkül minden magyar választópolgár kizárná a mondott anyagot a savak köréből. Ilyen esetben azt kellene (s lehetne) megállapítani, hogy kivétel nélkül mindannyian tévedünk, s a parlament alkalmazhatná savval kapcsolatos törvényhozói megfontolásait a szóban forgó kénsavra is.
A jelkép szociálpszichológiai öszszefüggései azonban nem így működnek s ezen belül az „önkényuralmi jelképéi” sem. Ha a magyar állampolgárok kategóriájának egy minősülő többsége az ötágú vörös csillagról nem önkényuralmi intézményre (pl. ÁVH) vagy ott alkalmazott személyekre („ávósok”), netán dolgokra asszociál, hanem egy bürokratikus rendszer valamely intézményének (pl. állami hivatalnak vagy vállalatnak) látványvilágára, pl. főbejárata fölé szerelt kellékre, akkor az ötágú vörös csillag nem önkényuralmi jelkép.
S hasonlóan, ha az emberek pl. egyszerű vagy kétharmados többségének az árpádsávról – amikor mostanában nap mint nap szemünk elé tárják – nem honfoglaló Árpád vezérnek vagy Anjou királyainknak ősi zászlaja jut eszébe, s az ismert karlendítésről sem a reggeli torna, akkor a törvényhozóknak érdemes szociálpszichológus szakemberrel megvizsgáltatni, nincs-e szó ilyesmi helyett az önkényuralmat, 1944-es (és nem csak 1944-es) csőcseléket eszünkbe juttató jelképről. Mert ha igen, akkor a törvényhozót esetleg mulasztás terheli, amikor ilyen vizsgálat nélkül jelöli ki a törvény érvényességi körét.
Különben meg tudnám érteni, ha mai Fiatal Demokraták Szövetségbe tömörülve vagy élemedettebb korúak csak úgy külön-külön menve a maguk feje után ekképpen gondolkodnának: Nem az a szorongást keltő, hogy a nyilas-zászlók száma mennyire megszaporodott a magyar parlament előtti téren azóta, hogy e zászlók alatt seregelők annak idején a Magyar Köztársaság elnökébe fojtották belé a szót. Göncz Árpádba. Nem ez kell, hogy demokratákban szorongást keltsen, hanem a következő észrevenni való.
Állam és mozgalom már nevével is mindenkor jelezte a magyar nyelvet értők számára, hogy egymással szemben álló tendenciákat képviselnek: az egyik azt, hogy az éppen fennálló társadalmi rend álljon is valameddig – a másik meg, hogy azért mozogjon is valamelyest. E kettőnek az ellentétét azután lehet antidemokratikusan is kezelni: amikor az állam korlátozza, netán kategorikusan tiltja a mozgalmat. S a kezelés lehet demokratikus is: ilyenkor azok, akik az államot menedzselik, megengedik (sőt, tiltják, hogy bármikor is tiltva legyen), hogy mások, akik meg a mozgalomnak menedzserei, szintén tehessék a dolgukat. Fontos látni, hogy állam és mozgalom elvi szembenállása egymással a legdemokratikusabb berendezkedés mellett sem szűnik meg: ilyenkor azok, akik a Házban vannak, és mások, akik a Ház előtt gyülekeznek, kialakítják a módját annak, hogy kölcsönösen elviseljék egymást.
Akárhogy is alakul mármost a viszonyuk, állam és mozgalom szembenállása a legdemokratikusabb viszonyok mellett is megmarad. Hogy úgy mondjam, más sávban mozog az egyik – és megint más sávban áll a másik. Másfelől amíg ez a szembenállás megmarad, addig a leginkább antidemokratikus rendszert sincs értelme úgy emlegetni, mint pl. „Horthy-fasizmus” vagy „fasiszta Franco-rendszer”.
Fasiszta, vagy náci, vagy bolsevik típusú önkényuralmi (pontosabb szóval: totalitariánus) rendszer akkor áll elő, amikor ez a szembenállás megszűnik, amikor az állam a mozgalmat (vagy a mozgalom az államot) elkezdi a maga szerszámaként forgatni. A zsidókat tovább korlátozni már nem képes állam az utcára küldi a Kristályéjszaka „spontán tömegindulatot nyilvánító” mozgalmát. Egy másik állam, amikor a valamelyest mindig fegyelmezetlen értelmiséget már nem tudja a maga eszközeivel tovább fegyelmezni, a „kulturális forradalmat” szabadítja rá erre az osztályra. Parlamenti pártok elitje, elnöksége és elnökei, parlamenti frakciója és frakcióvezetői kivonulnak a Házból a Ház elé.
Mondom, amikor állam sávja és mozgalom sávja egybegabalyodik, totalitariánus rendszer áll elő. De ilyenkor előáll.
Garai László
Élet és Irodalom
50. évfolyam, 41. szám
