Az ötvenedik évforduló alkalmat szolgáltat arra is, hogy a magyar forradalom dicsőségéről és árnyoldalairól is lakkozás nélkül szóljon a történész, s az utókor ily módon elkerülje a súlyos szellemi fertőzéseket, amelyekről a Kádár korszakban tudatosan hallgattak, máskor viszont – az aktuálpolitikának engedve – felnagyítottak. Így történt idehaza és külföldön is, véli Standeisky Éva, az 56-os intézet kutatója, aki Antiszemitizmus 1956-ban címmel előadást tartott a Politikatörténeti Intézet múlt heti konferenciáján.
– A magyar forradalom antikommunizmusa elvétve kapcsolódott antiszemita megnyilvánulásokkal, s még kevésbé – csupán elszórtan – történtek atrocitások zsidó vallású vagy származású személyekkel szemben – mondta lapunknak Standeisky Éva. Szemenszedett hazugság tehát David Irving – Nyugaton nagy visszhangot keltő, de szakkörökben élesen bírált – könyvének állítása, miszerint Magyarországon antiszemita elemek uralták volna a forradalmat. Az 56-os intézet kutatója úgy véli: a magyarországi antiszemitizmus – akár a lengyelországi, a szlovákiai vagy az ukrajnai – nem sajátosan 1956-os jelenség. A 19. században – főleg az ország keleti és északi felén keletkezett – mesterségesen keltett előítéletek éltek tovább a 20. század első felében, s a Holokauszt és következményei felerősítették őket. A fasizmus egyoldalú – és hivatott történészek által nem elég sokoldalúan elemzett – hatása miatt az előítéletek makacsul lappanganak.
Ami az 1956-os forradalmat illeti, Budapesten és a Dunántúlon nem fordultak elő olyan atrocitások, amelyeknek antiszemita zöngéi lettek volna. Ha tüntetések, tömeges mozdulások idején elvétve mégis hallatszottak a tömegből antiszemita jelszavak, azokat a többi tüntetők lehurrogták. Ott ellenben, ahol nagyobb számú zsidó vallású és származású népesség élt – az északi és a keleti határok közelében – bonyolultabb volt a helyzet: a forradalom idején a lakosság egy része egykori személyes bosszúkra, eltitkolt méltánytalanságokra emlékezett. Az 1945-47 közötti személyes sérelmek jöttek elő, meg nem tárgyalt méltánytalanságok emlékei színezték egyesek indulatait. Így is elvétve csaptak át erőszakba az ilyen megnyilvánulások, de ezeknek az eseteknek híre ment. S ennyi is elegendőnek bizonyult arra, hogy felerősödjenek a Holokauszt idején üldözést szenvedettek félelmei. Ennek következtében a Nyugatra távozott – jórészt értelmiségi rétegen belül – túlreprezentált volt arányuk.
Standeisky Éva tehát könyörtelen önvizsgálatot vél ésszerűnek, s számon tart egy példátlanul tragikus történetet, amelynek színhelye a borsodi iparvidék központja, Miskolc. Az október 27-i lincselési sorozatnak szerinte is súlyos antiszemita vonatkozásai és a társadalom előtt ismeretlen bonyolult előzményei voltak, amelyeket az Élet és Irodalomban 2004 augusztusában megjelent „Elmismásolt antiszemitizmus, elhallgatott múlt – Az 1956-os miskolci lincselés” című írásában tárt fel. E tanulmányból kiderült: egy 70-80 fős csoport meglincselt két embert. A véres önbíráskodást a tömeg válogatás nélküli tettlegessége és antiszemita jelszavakkal kísért ordítozást kísérte. A lincselést nem igazolhatja, hogy a „népítéletet” megelőzte a tüntetők egy hangos része ellen indított meggondolatlan sortűz, melynek halálos áldozata is voltak. Egy nappal később még egy harmadik ÁVH-altisztet is meggyilkoltak.
A kutató összefüggést lát egy éppen tíz évvel az 56-os drámát megelőző – egészen más körülmények között végrehajtott – „népítélet” és a forradalom időszakának idézett tragédiája között. Az 1946-ban, az elszabadult infláció idején végrehajtott kegyetlen leszámolásnak ugyanis kereskedők voltak az áldozatai. Akkor, 1946-ban Rákosiék keltettek lincs-hangulatot a jó valutákkal kereskedők ellen. S ezek a „feketézők” többsége zsidó származású, vagy annak minősített személy volt. Nem nehéz felfedezni a rettenetes hagyomány továbbélését 1956. október 27-én.
S hogy mi indokolja a tiszta forradalom ünneplése alkalmával feleleveníteni a fél évszázaddal ezelőtti szégyenletes történetet, Standeisky Éva azt válaszolta: – Ismeretes, mennyire makacs a hajlandóságunk arra, hogy „csak a szépre emlékezzünk”. Az a forradalom azonban, amely általában csakugyan makulátlan, nem nélkülözheti a teljes és kendőzetlen igazságot. Tudnunk kell mindarról, ami történt és nem szabad átsiklani a forradalom nevében elkövetett negatív jelenségek felett. Ugyanakkor a történész kötelessége, hivatása, hogy párhuzamot vonjon korunk történései és a fél évszázados események között – minden primitív leegyszerűsítés, szépítés nélkül. Meg nem tárgyalt és nem tisztázott hagyományokat őriz némely – most még kicsiny – társadalmi csoport. Köztük igen szégyenletes, a magyar nép javától idegen eszméket is. A mostani Kossuth téri tüntetők ezért lobogtatják büszkén az 1944-es nyilasok Árpád-sávos zászlait, s némelyikük nem is tudja, mit tesz.
A „zsidó” az én felfogásomban egyes rétegek mentalításának titokszava – mondja Standeisky Éva. Sokan gondolkoznak ugyanis így: „Akit én nem szeretek, akivel bajom van, aki tőlem eltérően, „idegenül” gondolkodik, az biztos, hogy „zsidó módra” gondolkodik. Az a réteg, amelyet efféle előítélet vezérel, nyilvánvalóan leegyszerűsít, vagy tendenciózusan felnagyít régi emlékeket és torz hiteket. Ideje, hogy ezen végre most essünk túl. A hamis jelképekben is megmutatkozó zsidóellenességgel való leszámolásnak is kedvező alkalma az 1956-os jubileum. Az emlékezés a „mi tiszta forradalmunkra” a szélsőséges nacionalizmus kritikáját is jelenti. A demokrácia elemi kritériuma: a veszedelmes előítéletekkel – a forradalom eltorzításával – történő leszámolás.
– A demokrácia ugyanis 1956 fő nemzeti követelése volt – folytatja gondolatmenetét Standeisky Éva. – Meggyőződésem tehát, hogy nem általánosságban kell beszélni 1956-ról, hanem igazat mondani arról az eseményről, amely büszkesége a magyar nép döntő többségének. A mának szóló üzenet pedig, hogy az utcai politizálás beszennyezheti legszebb eszményeinket és csak a kimondott teljes igazság állíthatja helyre őket.
KÉPALÁ:
Standeisky Éva főleg a XX. század és napjaink szellemi életét mutatja be írásaiban. Többek közt tavaly megjelent Gúzsba kötve című kiváló könyvében. A szakkörökben elismert kutató-történész elsősorban a múlt század második felének hazai szellemi életét tanulmányozza. Nagy érdeklődést keltettek az 56 után indított íróperekről szóló tanulmányai. Említett testes monográfiájának megírásához – többek között az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Irattárának anyagát, valamint az 56-os Intézet iratait tanulmányozta éveken át. Most dolgozik az antiszemitizmus magyarországi történetét bemutató kötetén.
N. Sándor László
