– morális önamputálás Brüsszelben –
Papp László Tamás 2006. október 14. 12:08
Vajon hogyan reagált volna Brüsszel, ha 2002-ben a magyar kormányfő azt mondja ki, hogy hazánkban soá márpedig nem volt? Ugyanúgy kell felelni a kormányzó török politikai elit faktumokkal szembeni makacs dacolására is.
„Az Európai Uniónak nem szabad új feltételeket támasztania Törökország csatlakozása elé” – herélte ki magát erkölcsileg egy rövidke mondatával José Manuel Barroso, aki szerint Ankara felvételének nem kell kizáró oka legyen, hogy a török kormány mindmáig nem kért bocsánatot elődei által örmények kiirtására tett próbálkozásért, mi több, el sem ismeri annak megtörténtét.
A Bizottság elnöke így reagálta le Chirac francia elnök gesztusértékű jereváni nyilatkozatát, miszerint ideje volna a magát unióérettnek tartó Ankara részéről a bűn megvallásának. Azért lássuk be, az Unió Bizottságának elnöke a maga cinikus módján legalább következetes.
Csehországtól és Szlovákiától sem követelték meg pár éve, hogy nyíltan és formálisan visszavonják a Benes-dekrétumokat. Akkor pedig nyilván sértené az egyenlő elbánás elvét, ha a törökökön behajtanánk a morális adósságot, amit Pozsony és Prága belépésénél elengedtek.
*
A zsidó Holokauszt főpróbájának, a modern kori genocídiumok prototípusának tartható népirtás kezdete Törökország első világháborúba való belépése utánra tehető. A pántürk sovinizmus lázában égő ifjútörök rezsim tömeggyilkosságba hajszolta magát a borzalmas helyzet miatt, amibe az addigra világszerte „Európa beteg emberének” tekintett országukat belemanőverezték.
Földrészünkön mindenütt ünneplő tömegek búcsúztatták a virágokkal feldíszített katonavonatokat – kivéve a törököknél. Isztambul utcáit a háború ellen tüntetők özönlötték el a Központi Hatalmak melletti beavatkozás hírére. A Balkán-háborúkban magát szinte lenullázó, végletekig kizsigerelt török nép nem akart fölösleges vérontást. Mert hát, hiába srófolták a csillagos égig a nacionalista hisztériát, Enver, Talaat, Szaid Halim és az ifjútörök kormány más tagjai végül is berlini érdekek oltárán dobták oda ágyútölteléknek saját lakosságukat.
A világégés előestéjére Törökország majdhogynem a császári Németország félgyarmata lett. Német cég építette a bagdadi vasútvonalat, Kruppék voltak az isztambuli rendszer legfőbb hadiszállítói. A török hadsereget az alibiből oszmán tábornagyi egyenruhába bújt Liman von Sanders német generális irányította, mindenütt nyüzsögtek a porosz junkeriskolákban kiképzett katonai tanácsadók.
A hadba lépés tehát népszerűtlen döntés volt, így a kardcsörtetők morbid logikája alapján, nyers hatalomtechnikai szempontból racionálisnak tűnt, hogy közvéleményüket a pravoszláv Oroszországgal való kollaborálással gyanúba fogott keresztény minoritás, az örmények ellen hangolják. 1915 áprilisában Talaat belügyminiszter körtáviratban utasítja a kormányzókat és a helyhatóságok tisztviselőit, hogy kezdjék meg az örmények halálmenetekben történő deportálását. A vérengzés mérlege legalább másfél millió áldozat.
A történelem brutális iróniája, hogy a sivatagi vérfürdőket gyakran kurd összetételű szabadcsapatokra bízták. Alig néhány évvel később, a 20-as évek második felében Kemál Atatürk, a török nemzettudat másik szimbolikus alakja (ha nem is ilyen méretekben és kiterjedtségben) hasonló módszereket alkalmaz a kurd felkelőkkel szemben, mint korábban az ifjútörökök az örmények ellen.
Manapság vannak már számosan török értelmiségiek – legismertebb köztük a friss Nobel-díjas Orhan Pamuk – akik politikusaik helyett is beismerik az örmények és kurdok sérelmére elkövetett kegyetlen atrocitásokat. Perbe is fogják, le is nemzetárulózzák őket odahaza a népirtás-tagadásra specializálódott történész, az MTA Történettudományi Intézet által szakmai turnéra invitált Yusuf Halacoglu intellektuális rokonai. (Hogy ez miről tanúskodik a tekintetes Akadémia szellemi nívóját illetőleg, arról lásd az előzményeket itt.)
*
Summázat előtt leszögezném: e sorok írója elvi alapon tiltakozik bármiféle – amúgy természetszerűleg abszurd, kegyeletsértő és irracionális – genocídiumtagadás büntetőjogi szankcionálása ellen. Nem osztom az ilyesféle üldözésének helyességét, sem zsidó, sem pedig örmény relációban. Tévesként el kell utasítanom hát a francia nemzetgyűlés által megszavazott, az örmény népirtás kétségbe vonását börtönnel sújtó jogszabályt is.
Az ellen viszont nem tiltakoznék, sőt lelkesen komálnám, ha Ankara tagsága ellen vétót emelne az illetékes grémium egy humán szegmens iszonyatos megtizedelésének notórius elhazudása miatt. Vajon hogyan reagált volna Brüsszel, ha 2002-ben a magyar kormányfő azt mondja ki, hogy hazánkban soá márpedig nem volt? Ugyanúgy kell felelni a kormányzó török politikai elit faktumokkal szembeni makacs dacolására is.
Különben a demokraták joggal tehetik szóvá, hogy kettős mérce esete forog fenn.
A publicisztika rovatban megjelenő írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A Hírszerző fenntartja magának a kéziratok rövidítésének és szerkesztésének jogát.
