Forrás: Magyar Hírlap

Ön félre nem érthetően megmondta, hogy kikre-mire gondol: „Görénykurzus: sokáig kerestem a megfelelő történelmi terminust az utolsó négyévi mocsárlázra.”

Kedves Mester, nem tudom, büszke lesz-e, vagy mérges, de tudnia kell, hogy pompás nyelvi leleményét („görénykurzus”) a helyzettel és sokak tájékozatlanságával visszaélve ellopták, ami mégiscsak disznóság. Hogy áthidaljam az időbeli távolságot, hadd idézzem fel, milyen is a helyzet. Olyasmik történnek, mint amikről 1919. december 9-én a Nemzeti Újság is írt: „Délelőtt 10 órára az Országos Antiszemita Párt gyűlést hirdetett a Vigadó nagytermébe. Már fél tízkor nagy tömeg lepte el a gyűlés színhelyét. Sokkal számottevőbb volt azonban azok száma, akik a gyűlésen nem vettek részt, hanem az utcán várták annak határozatát. Többen azt indítványozták, hogy tüntető menetben vonuljanak végig a városon. Lelkes hangulatban, a Himnuszt énekelve indultak meg. Néhány tüntető elkiáltotta magát: – Vonuljunk a Népszava elé! Ekkor még nem gondoltak arra, hogy a demonstrációból rombolás és vandál pusztítás lesz. Fékevesztett tömeg zúdult a Népszava házára, betörték a kaput, behatoltak a szerkesztőség és a nyomda helyiségeibe. A szerkesztőség bútorzatát szétrombolták, kiszedték az íróasztalokat, elvágták a telefonvezeték drótjait, leszerelték a készüléket, a Népszava összes irományait, nyomtatványait, papírkészletét kiszórták az utcára. A nyomdahelyiségekben a rotációs gépeket rongálták meg. Az utcáról kőzáporral beverték az összes emeleti ablakot, letépték az épületen lévő villanylámpákat, a leeresztett redőnyöket fölszaggatták, csákányokkal összetörték. Még a rombolás alatt megjelentek az utcai hiénák, és úgy a szerkesztőségben, mint a nyomdában rabolni kezdtek. A Népszava előtti romboló tömeg a rendőrök megjelenése után szétoszlott, a délután nyugodtan telt el.” Az erőteljesen jobboldali érzelmű lap mindezt így kommentálta: „A tömeg valóságos népítéletet hajtott végre.” Másnap derült ki, hogy az atrocitások ezzel nem értek véget: „Este 8 óra tájban mintegy 3-400 főnyi tüntető gyülekezett Az Est Erzsébet körúti kiadóhivatala előtt, s részben megismétlődött, ami a Népszava előtt történt. Valaki a tömegből követ röpített az egyik üvegtáblába, aztán sorjában az összes kirakat felé kövek repültek, s az így létesített nyílásokon a tömeg behatolt a kiadóhivatali helyiségbe, ahol mindent széttörtek, a bútorokat, íróasztalokat, könyveket kihajították az utcára…” Az egészben a legfurcsább, hogy a fenti tettek megelőzték a szavakat, a baloldali és liberális sajtó elleni támadás után jöttek csak Az Est, a Népszava, a Világ stb. bojkottját, egyes „véleményformálók” (például Feleky Géza, Kéri Pál, Fényes László) elnémítását, a „sajtószabadság” rájuk vonatkozó részének megszüntetését követelő, őket a tömegindulat céltáblájául kijelölő gyűlések. A Nemzeti Újság 1921. február 23-án úgy érezte:

„a tetemrehívás órája percről percre közeledik. A társadalmi egyesületek szövetségének választmánya, amely szövetség mögé a keresztény gondolat zászlója alá szervezett több millió magyar sorakozik, hozott tiltakozó határozatokat a destruktív sajtó működése ellen, és követeli felelősségre vonását.”

A tett, amely megelőzi a szót, ritka tünemény, de úgy látszik, nálunk időről időre előfordul. Az MTV-székház elleni vandál ostrom például jóval megelőzte Budaházy György felhívását, amelynek értelmében „el kell kezdeni begyűjteni a hazánkat tönkretevő bűnbanda tagjait, de nemcsak a politikai főkolomposokat, hanem a minket lecsűrhéző médiasöpredék tagjait is” (MH, okt. 4.). A baloldali (és/vagy liberális) újságírók ellen uszító cikkek és ugyanilyen Kossuth téri beszédek is némi késéssel kullognak a „médiaelit” megfélemlítésének Szabadság téri gyakorlata után. A jobboldali napilap első számú publicistája is több mint egy héttel az éjszakai tévéostrom után írta le egyik cikkében, hogy „Augiász istállója lassan megtelik. Kellene egy szívlapát”, holott a „szívlapát” a szeptember 17-ről 18-ára virradó éjszakán már igazán takarított… A szerző (az Ön plagizátora) azért elégedetlen, mert a „minden tisztességet örökre eltemetett médiaelit”, a „baloldali – az még csak hagyján, de liberális! – megmondóemberek, véleményformálók, áruló írástudók nélkül görénykurzus sem lenne”. És október 8-án, kint a Kossuth téren mindezt újra kifejtette: „A magyar sajtó többsége bűzlik. Ez az egész görénykurzus bűzlik, bűzlenek azok az értelmiségiek, akik bármilyen árulásra képesek, csak ez a görénykurzus fennmaradjon.”

No, itt a másik bökkenő: Ön ugyanis félre nem érthetően megmondta, hogy kikre-mire gondol: „Görénykurzus: sokáig kerestem a megfelelő történelmi terminust az utolsó négyévi mocsárlázra. Végre ezt találtam aránylag legkifejezőbbnek, mert három jellemző sajátságban egyeznek: a görény sunyi, lop és büdös.” Mivel a cikk, amelyben ezt a kifejezést először használta, 1923. július 9-én jelent meg, napnál világosabb, hogy az 1919 júliusától 1923 júliusáig terjedő négy évre gondolt, vagyis Ön nem a vörös, hanem éppen ellenkezőleg: a vöröset felváltó „fehérforradalmat” illette vele. Ha ezt a mi viszonyainkra lefordítom, a mostani semmiképp sem, csakis az 1998 és 2002 közötti négy „fehér” év lehet „görénykurzus”.

Annál is inkább, mivel Ön, Mester, 1923-ra alaposan kiábrándult a keresztény, nemzeti jobboldalból. (Azért is nevezte el éppen így.) Annyira kiábrándult, hogy az olyan jobboldali lapokról is, mint amilyennél az Ön plagizátora főmunkatárs, döbbenetesen pontos definíciót tudott papírra vetni: „Legfőbb sajtóorgánumuk, melynek minden harmadik szava keresztény, bömbölő hangon követeli a sajtó megrendszabályozását, a sajtódzsungel megtisztítását, és más ilyen keresztényi konstruktivságokat. És ugyanakkor a ferdítésnek, hazugságnak, szemétnek oly irtózatos áradatával dolgozik, oly féktelen uszítást követ el minden sorában, amilyenre eddig még a bolsevista lapok sem adtak példát.” Sőt még az akkori politikai válság okai közül is kiemelt valamit, ami a mostanira is érvényes: „…és ha valaki véletlenül olyan gondolattal áll elő, mely tényleg a megváltás felé vitte volna a magyarságot, akkor kihazaárulózzák az illetőt az élők világából.” Mindennek tetejébe ez a cikk 1923. augusztus 10-én – nomen est omen – az Élet és Irodalom című lapban jelent meg.

Nyerges András író

Comments are closed.