Tudományos lecke feledékenyeknek, Holocaust tagadóknak
Inhuman research, azaz Embertelen kísérletek címen adta ki az Akadémiai Kiadó – csak angolul – tehát elsősorban a kutatóközösségnek szánva – Alfred Pasternak Amerikában dolgozó magyar származású kutatóorvosnak, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagjának mintegy négyszáz oldalas dokumentumkötetét.
Már 1933-ban elhatározták a nemzeti szocialisták, hogy megteremtik az árja Nagy-Germániát, mégpedig akár erőszakos eszközökkel, a „felesleges” népek szaporodását visszaszorítva. Már a harmincas évek elején dolgoztak az SS megbízásából kutatóorvosok az „alsóbbrendű fajok tömeges sterilizációján”. Amikor pedig a második világháború idején szlávok és zsidók milliói kerültek a nácik kezébe, amellett döntöttek, hogy nem irtják ki rögtön a foglyokat, hanem „felhasználják” őket – a birodalom érdekében. Összesen tízmillió zsidó és cigány, valamint hárommillió bolsevik fogoly tömeges sterilizálásáról határoztak.
Az eszközök kiválasztását a német orvostudomány az SS megbízásait teljesíteni kész, szakmailag kiváló orvosokra bízta. Először dr. Pokornyt, a nemi bajok és bőrgyógyászat egyik legtekintélyesebb képviselőjét hatalmazták fel a tömeges sterilizáció eszközeinek megválasztására. Az állatkísérletek során a Caladium seguinum nevű, mérgezett nyilakban használatos növényi méreg tömeges kitermelésével próbálkoztak. Ehhez azonban óriás üvegházat kellett volna építeni, ráadásul a kísérletek is vontatottan haladtak, így Himmlerék feladták őket, mert képtelenek voltak európai körülmények között a végzetes anyagot „szükséges” mennyiségben előállítani.
Helyette, amint ez Victor Brack, a Hitler eutanázia programjáért felelős SS főtisztviselő jelentéséből kitűnik, az SS szakemberei a tömeges röntgenbesugárzásos kasztráció módszerét választották, amely „nem csupán olcsó, hanem rövid időn belül foglyok ezrein próbálható ki.” A nagyhatalmú orvos szigorúan titkos leveléből kiderül: az SS nem tartotta szükségesnek a besugárzás céljának közlését és a kísérleti személy hozzájárulását, mondván az illető néhány hónapon belül úgyis érezni fogja a hatást.
Az auschwitzi táborban dr. Horst Schumann, a kasztrációkat a gyakorlatban megvalósító főorvos 1942. novemberében jelent meg, ekkor létesítették a tábor sterilizációs központját. Kezdetben mintegy száz férfi vagy női foglyot rendeltek be naponta (a titkos orvosi nyilvántartásban tengeri malacoknak nevezték őket), akiket név szerint szólítottak az orvosi rendelőbe, majd egy röntgenátvilágításhoz hasonlóan Schumann elvégezte a sterilizációs célú besugárzást, mely a férfiaknál nemzőképességének megszüntetését, a nőknél a petefészek kiiktatását jelentette. Matarasso görög orvos, aki Birkenau felszabadítása után vizsgálta Schumann pácienseit, nemzésképtelenséget, a gyermek kihordására való alkalmatlanságot, s egyéb súlyos fizikai mellékhatásokat mutatott ki.
A jegyzőkönyvek a kísérleteket végző – általában német – orvosoknak és az életben maradt foglyoknak, a kísérletek „tengeri malacainak” nemzetközi vizsgálóbírák és törvényszékek előtt tett vallomásait rögzítik.
Többnyire a háborús bűnösök pereiben felhasznált titkos jelentéseket, tanúvallomásokat, a német fasiszta vezérkar és a „kutató” orvosok szigorúan titkos levelezését, továbbá Hitler és Himmler utasításait publikálta Pasternak.
A kísérletezők nem tekintették emberi lényeknek a táborok foglyait. Ezzel magyarázható a tengeri malacok kifejezés is. Fertőzték őket tífusszal, maláriával, hepatitis vírussal, éheztették, gyötörték őket „tudományos-kísérleti céllal”, sós tengervíz itatásával, rajtuk próbálták ki – mérhetetetlen gyomorgörcsöket okozva – meddig maradhat életben ivóvíz nélkül, tengervizet hörpölve az ember.
Gyűjtötték az „alsóbbrendű” népekhez tartozók koponyáit – szisztematikusan gyilkolva a foglyokat, hogy preparált testrészeiket alkalmassá tegyék az antropológiai kísérletekhez.
Tíz és félezer kilométeres magasságban megvonták az oxigént az ejtőernyős ugrásra kijelölt kísérleti személyektől, hogy próbára tegyék tűrőképességüket. Ők természetesen a gyakorlaok közben többnyire elpusztultak.
A különösen könyörtelen kísérletekre olyan alsóbbrendű fajokhoz tartó „bűnözőket” használtak, akiket „fajgyalázás” vétkében marasztaltak el, azaz olyanokat, akik árja nőkkel folytattak viszonyt alsóbbrendű létükre.
A gázkamrában megöltek tetemén szigorúan bizalmas vizsgálati jelentések készültek azt megállapítandó, hogy mekkora adag gáz milyen elváltozásokat okoz a megmérgezetteken. Ezek után gazdaságossági céllal optimalizálták a kamrákba engedett méreg mennyiségét.
Nem folytatom. Talán elég. Pasternak Alfréd a lehető legpontosabban közli és csoportosítja az összesen 22 féle gyilkos kísérlet jegyzőkönyveit. Közli a háború, illetve a munka- és haláltáborok felszabadítása után tartott perekben kihallgatottak tanúvallomásait. Az SS kötelékében dolgozó orvosok személyes vallomásain kívül a kötet tartalmazza a történetesen életben maradt kísérleti személyek és a segédszemélyzet vallomásait. Voltak, akik a lágerben ápolták megkínzott rabtársaikat. Olyanok, akiket nem sikerült agyonverni, kiéheztetni, halálra kínozni. Tárgyszerűen vagy sírva, remegve és könnyekkel küzdve adják elő a történteket. S beszélnek maguk a kísérletező, „tudós” orvosok is. Alig akad, akinek megszólalna a lelkiismerete. Ezek az orvosok – kevés kivétellel – amnesztiával, idő előtt szabadultak.
Pasternak látszólag kívül áll az eseményeken, függetleníti magát. Csak tudományos tényeket rögzít. Pedig nagyanyját, a 71 éves Liebman Irmát egy ilyen lágerben pusztították el.
Az Inhuman research csak angolul jelent meg. Nyilván nem a nagyközönségnek szánták, az Akadémiai Kiadó valószínűleg ezért sem fordítatta le. Vizi E. Szilveszter, akadémiánk elnöke, aki a könyv Magyarországra való eljuttatásában jelentős szerepet vállalt, úgy véli, nyilvánvaló, hogy az orvosetika gyalázatos és folyamatos megsértése lehetetlenné teszi, hogy komolyan vehető tudományos eredményt keressünk a publikált anyagokban. Már a szándékok tisztátalansága sem tesz lehetővé tiszta eredményt. Vizi professzor egy amerikai(orvos) tábornagy kollegáját idézte: Ezek nem csak égbekiáltó bűnök, de egyszersmind ocsmány kudarcok is.
N. Sándor László
