Forrás: MNO

2006. október 7. (27. oldal)

Végh Alpár Sándor

Szeptember 29., péntek

Hiányzik a polcomról egy könyv, egy útikönyv arról, ami nem látható az országból. Nem ebből az uniós képződményből, mely “európainak” akar látszani, miközben vasúti vécéinek szaga orosz fogolytáborokat idéz, de azzal az országgal sem azonos, amely a turisták kegyeit keresi, ezért szükségképpen kurvul. Az én útikönyvem más. Senkit nem buzdít, hogy nézzen meg egy kastélyt vagy egy múzeumot – ha nem a lelke viszi oda, állhat a párizsi Notre-Dame előtt is, ugyanaz lesz számára, mintha a Király utcában tekergetné a nyakát: merre egy festéküzlet, ahol hígítót vehet?

Ez az útikönyv nem kényelmet ígérő kalauz, mint a bevált bedekkerek. Ellenkezőleg. Arra sarkall, hogy vegyünk erőt magunkon: képzeljük el és próbáljuk meglátni, amit keresünk, akkor is, ha reménytelen. Azért az, mert már nincs, hiszen szétdúlta az idő, egy valamikori hódító vagy egy gőgös határozat.

Láthatatlan Magyarország volna a könyv címe, s csak az tudná használni, akinek fontos, hogy idetartozik. Csakis ennek érzése indíthatja útnak a fantáziát, amely aztán segít fölépíteni például egy várat, ahol a falakból már semmi nincs, képes előhívni hősöket, akikről hallgat a tankönyv és az idegenvezető, ám ha az idetartozás érzése meg a képzelet össze tud adódni, látni fogjuk őket. A csongrádi Körös-toroknál a hunok királyát; lóháton Tar Lőrincet, aki 1410-ben a pokolba jutott, pontosabban Szent Patrik barlangjához, amelyet Írországban purgatóriumnak mondtak; s halljuk a müezzin énekét az elfoglalt Buda házai fölött, hisz át tudunk lépni téren és időn… Aki úgy véli, mindez gyerekes, és röhög, mert ma hivatás gúnyolni és körberöhögni valakit, aki olyasmiben hisz, aminek létezésére nem ütött pecsétet a tudomány vagy a politika, akkor mi visszanevetünk rá, majd kérjük a szelet, forduljon meg, és fújjon port a szemébe, mert abban a gonoszság rakott tüzet.

Nagy Lajos árva szobráról jutott eszembe mindez, a nosztrai templom előtt áll a Börzsöny lábánál, és aki csak beszélőre érkezik az urához, vagy börtönben ülő fiát látogatja vasárnap, úgy megy el mellette, mintha kerékvető kő volna, holott király az, dicsőséges, meglehet, a legdicsőbb magyar király. Az hagyján, hogy csupán egy lépcsőnek támasztott rozsdás zománctábla jelzi, mit keres egy Anjou-ivadék a mozgalmakat és a sokféle ellenállást lezáró épület terén. Furcsább, merthogy a szomszédban pálosok laknak, az egyetlen magyar alapítású rend tagjai, mégsem hirdeti semmi, hogy az egykori rendházban – mert a börtön az volt hajdan – egy szent nevelkedett: Nagy Lajos lánya, Hedvig, akit tizenkét évesen tizenkét pálos szerzetes kísért Krakkóba, hogy ott hosszú viszontagságok után előbb egy Jagelló felesége, majd Jadwigaként a lengyelek szeretett királynője legyen.

Erről szeretnék beszélni egy asszonynak, aki messziről jön, s jövő héten a vendégünk lesz. Ötvenhat októberében tizenhét éves volt, talpraesett munkáslány, aki mikor harcolni hívták a társak, ment velük. Aztán persze menekült: át Európán, át az óceánon, majd Amerikán, egészen Kanada nyugati partjáig. Ez az asszony az évek múlásával ráébredt arra: többet ér a csöndes napi imádság, mint a hangosan kiáltozott tömegjelszavak, merthogy az utóbbi nem mindig hatol át a pártházak és a parlamentek falán, míg a másik többnyire célt ér, Isten ugyanis nem lehet süket, mert ha azzá válik, többé már nem Isten.

Vendégünket el fogom vinni Nosztrára, mely a láthatatlan országról szóló útikönyv első lapjain szerepel. Megállok vele a börtön terén, a templom kapuja előtt, és elmondom neki, hogy tudja: a tizenkét pálosok az oltár kegyképét is magukkal vitték Chestochowába, ahol egy idő óta a rend világközpontja működik. Vagyis amit most látni az oltáron, másolat, mégis menjen és nézze meg, és vigye el a hírt Kanadába, hogy sok minden van ebben az országban, ami nincs, de ne higgye, hogy búsulunk ezért – egyáltalán nem.

A láthatatlan Magyarország ugyanis a miénk: nem rongálja senki, nem teheti tönkre ilyen-olyan történelmi fordulat. Bevarrtuk a lelkünkbe, mint Robert Redford karjába a gyémántot a Havanna című filmben, hogy ha nehéz idők jönnek, elővehető legyen. “Sokan voltak és körülvettek, / álmomban engem kinevettek: / »Hehe, hát ennél van a kincs, / ami nincs?«” Igen, József Attila… Ő álmában őrizte a kincset. Nekünk ébren kell, mert az álombelit már elvették.

Október 1., vasárnap

Mint a márciusi hóember, amikor kisüt a nap, úgy olvadt szét Gyurcsány Ferenc és az ő mítosza a baloldaliak lelkében. A Köztársaság téren próbálják még jegelni, mi mást tehetnének? Odaadták magukat ennek a politikai hozományvadásznak, muszáj hát olyan képet vágniuk, mintha szerelemből történt volna az egész. Persze a menyasszony se ártatlan virágszál: az apparátus, élén Lendvai elvtársnővel, nagy tapasztalatokra tett szert abban, mint kell tönkretenni országot, várost, hegyet, vizet és a híres embereket. Mégis hittek a messziről jöttnek, és itt nem Pápára gondolok, hanem arra, hogy a kormányfő az ördöggel szövetkezett. Aki azt hiszi, szimbolikus vagy irodalmi ördögről beszélek, téved: ennek neve van, Peter Mandelsonnak hívják, és Tony Blair “ötletgyárosaként” lett a magyar miniszterelnök barátja a The Suday Telegraph szerint. Nyílván ő ajánlotta a kiszivárogtatást, a felbérelt gengsztereket, és azt, hogy míg a tévé reggeli adása bőrfejű ostromlókat mutat, este lássa az ország népe képernyőn a miniszterelnök urat, amint a béke olajágával legyezi magát. Utána jöhet az a fránya önkormányzati választás.

Jött, és kiderült, hogy nem váltak be az ördögi ötletek. Ki kéne szellőztetni a kénszgot…

Október 2., hétfő

Demszky Gábornak hetekig reszketett a térde: nem volt bátorsága kiállni Tarlós Istvánnal egy jóféle szakmai vitára, s bizony a szocialisták is nagy félsszel várták, hogy szerepel majd a választáson, mintha a galoppon utolsó pénzüket egy kehes lóra tették volna fel. Volt okuk aggodalomra, bár meglehet, enyhítette egy levél, a Népszabadság szeptember elsején közölte tizenkettedik oldalán. Furcsa levél. Fölöttébb különös. Az ember eltűnődik: van olyan olvasó, aki ennyire a jövőbe lát?

“A Gyurcsány-csomag megszavazásáért és Magyar Bálint hadállásainak feladásáért nagy árat kellett fizetnie az MSZP-nek: fel kellett sorakozniuk az utolsó állva maradt liberális hadúr, Demszky Gábor mögé.

A szoclib forgatókönyv szerint Gyurcsány-csomag ide, kidőlt villamos póznák oda, a szocialista-szabad demokrata tábor minimális különbséggel meg tudja tartani a fővárost, Demszky pedig készülhet az újabb eskütételre. Ez esetben pedig legkevesebb húsz évet töltene el a székesfőváros főpolgármesteri székében, aminél a magyar büntetőjog szerint csak a kirívó esetekben kiszabható tényleges életfogytiglani a súlyosabb büntetés. Az utókor megtévedt késő atomkori, viszont pusztán e tény alapján is Podmaniczky Frigyeshez vagy Bárczy Istvánhoz mérhető rendkívüli formátumú városvezetőnek tartja majd Demszkyt, és közparkot vagy Duna-hidat neveznek el róla. […]

A kormánypártok tehát elvetették a kockát (és a sulykot), és Demszky nyomában indulnak harcba. Én mégis úgy gondolom, hogy már most eljátszották az esélyt. Nem, nem a hatalom megtartásának esélyét. […] A budapesti polgárok esélyeit játszották el arra, hogy 16 év után végre olyan politikus kerüljön ennek a sokat szenvedett fővárosnak az élére, akiben a személyes ambíciókon kívül a szakmai hozzáértés és integrálóképesség is megvan, amely nélkülözhetetlen ahhoz, hogy maga nagy formátumú városvezetővé, az általa irányított település pedig a városlakók által is érezhető módon virágzó, fejlődő, élhető várossá legyen.”

Eddig az idézet, és én szívesen hajtok fejet a levél írója előtt, akár Sebes Andor az, mert ez a név állt alatta, akár a markáns rovatszerkesztő, Révész Sándor.

Apropó, még valami…

Szeptember 28-án reggel a Tv 2 Mokka műsorának nézői ezt hallották Havas Henriktől: “Milyen Prága? Mint Disneyland… Egy fiatalember, nem jut eszembe a neve, felgyújtotta magát: ez volt a cseh ellenállás…” Ó, ó, a felkészült műsorvezető, a rajongott tanár úr, aki nem tudja Ján Palach nevét. Ezenkívül Prága mint Disneyland – ez a szellem lengi át a neves-pénzes újságíró-képezde tantermeit? Gratulálok, kolléga úr, már értem a nagy tülekedést.

De ha uraságod szóba hozta Prágát, hadd áruljam el, mert látom, hogy e térség nem áll figyelme fókuszában, nos, az aranyváros lakóinak nem kell attól tartaniuk, hogy polgármesterük újabb és újabb szenvedést zúdít a nyakukba. Ott nem lesz kibírhatatlan a városi közlekedés az útfelújítások miatt, nem vágnak csákányt a történelmi zsidó negyedbe, mint tették azt Pesten, s ez lehet az oka, hogy a legnépszerűbb politikus – Klaus államfő mellett – a város első embere, a jobboldali Pavel Bém.

Nálunk egy bábra, a hozzá nem értő Demszkyre voksoltak az emberek. Rajongóinak azt üzenem, amit a L”Oreál-reklámban hallani: megérdemeltétek… Ez persze nem vonatkozik az Andrássy út lakóira, nekik, szegényeknek, még négy Budapest Parádét kell elviselniük, ami síppal, dobbal és penetráns húgyszaggal jár, átjárja a füleket, az orrokat a világörökség részének teljes hosszában.

Október 3., kedd

Nagy a zajongás a fórumokon, márpedig én szeretnék egy kis csöndet kérni. Okom van rá, mert Lázár Ervin beteg. Nagyon beteg, és úgy volna rendjén, hogy a sok jóért, amit kaptunk tőle, most mi küldjünk valamit. Legjobb volna, ha odaképzelnénk magunkat kórházi ágya mellé, és fennhangon mondogatnánk azt a tőle való szót, amelyben varázserő van, hisz annak idején Kardos G. Gyuri is többször elismételte születésnapi köszöntőjében: dömdödöm, dömdödöm… Gyógyulj meg, Ervin! Kérünk, gyógyulj meg!

Comments are closed.