Vegyünk egy vásznat, és olajfestéket a szivárvány legintenzívebb színeiből: melegekből, hidegekből, megnyugtatókból, felkavarókból. Némákból és csilingelőkből. Bátran képzeljük el őket egymáson, sőt, ízlés szerint modellpasztával vagy csipetnyi aranyfüsttel fűszerezzük. Toldjuk meg mindezt két isteni kézzel, egy vérbeli „anatómus” szemével, egy igencsak figyelemreméltó grafikai vénával, egy rakás elfojtással és egy kellőképpen félresiklott élettel, no meg a sosem volt harmónia érzetével. Ha sikerült, Zvolszky Zita festményét látjuk magunk előtt. Nem kandalló fölé, vagy étkezőbe való képek ezek, dekorációnak alkalmatlanok. Szenvedélyesek és szeszélyesek, erotománok és brutálisak, csalódottak és boldogtalanok. Teret követelnek, saját életük van, törődni kell velük, hosszasan nézni őket, beléjük mászni, és akkor lassan kinyílnak – lemeztelenednek, kitárulkoznak. Szemérmetlenül szerelmeskednek rajtuk a színek. Kékek, zöldek és lilák, bordók, pirosak és barnák ölelik egymást kétségbeesetten. A szexuális energiát csontok szelik át, folyton a halál köröz felette.
Nagyon szeretem Zvolszky Zita képeit. Először, mert elképesztően jól rajzol (Barcsay-díjas, éveken át a Népszabadság, az Új Tükör, a Playboy kedvelt illusztrátora volt). Mert mozdulatait nem előre gyártott koncepciók, hanem gondolatok határozzák meg, és mert nem azt festi meg, amit lát, hanem amit érez. Vízióit tárja elénk, félelmeit és szorongásait, magányát és tanácstalanságát. Nap mint nap újraéli múltja alapélményét, a szeretett társ elvesztését. Akkor sem puszta olvasmányélmény bújt meg munkái mögött, amikor huszonévesen Oliver Lustig Lágerszótárához készített rézkarcsorozatot, vagy amikor André Schwartz-Bart regényét, Az igazak ivadékát illusztrálta. Utóbbi – mely egy zsidó család történetét meséli el az 1300-as évektől Auschwitzig – olyan hatást tett rá, hogy felvásárolta a köteteket az antikváriumokban és maga terjesztette. Zvolszky Zitát minden idegszálában megrázta e nép történelme, nemcsak áttanulmányozta irodalmát-és filmművészetét, nemcsak beszélt róla, a rémségeket magáévá is tette, önálló életet kezdtek élni benne, majd mikor már az elviselhetetlenségig kikészült ettől, az egészet kiadta. Így született meg 1985-86-ban a holokauszt-sorozat – mely ma a Jeruzsálemi Jad Vasem, valamint a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár tulajdona -, és ezzel egyidőben Az igazak ivadékából készült tusrajzsorozat. Zvolszky ekkor első-másodéves diákja a Képzőművészeti Egyetemnek. A művészettörténészek máig ezt a XX. század legnagyobb bűnét-botrányát feldolgozó anyagot, illetve a kilencvenes évek elején, a férje halálakor alkotott műveket tartják pályája csúcspontjának. Az ezredfordulóval Zvolszky is hangulatot váltott, 2004-es, New York-i tárlatának anyaga jórészt absztraktokból áll, színek és hangulati elemek torlódásából. Legújabb, október 31-én nyíló kiállítását (K. Petrys Ház) pedig a festészet mindenkor legkedveltebb témái, a nő és az erotika határozzák meg.
Zvolszky Zita most negyvenöt éves. Nőnek sem idős, de festőnek szinte gyerek. Mégis maga mögött tudhat jó néhány kivételes jelentőségű képet, melyek erejükkel, kvalitásaikkal, nyugtalanító kérdésfeltevéseikkel alapjául szolgálhatnak egy ma még korántsem komplett életmű megítélésének.
Kőváry Orsolya
