„Ha álarcos fegyveresre lövök, kiderülhet róla, hogy a bátyám az” – mondta a riporternek a biztonsági erők egyik katonája, akinek a testvére a Hamasz oldalán áll
Ha hajlamosak úgy érezni ezekben a napokban, hogy turáni átok sújtja a magyarságot, és mi vagyunk a földkerekség legnyomorultabb nemzete, mielőtt végképp búnak eresztenék a fejüket, gondoljanak a palesztinokra.
A palesztinok sokkal szerencsétlenebbek.
Nem, itt most nem párhuzamok következnek, különösen nem az, hogy mindkét népen zsidók uralkodnak a saját földjén; aki ezt akarja, szíveskedjék föllapozni valamely erre a témakörre szakosodott sajtóterméket. Az izraeliek ezúttal mellékszereplők, a palesztinok egymást gyilkolják, az egyre véresebb belharcok, ha így megy tovább, hamarosan rászolgálnak a polgárháború minősítésre.
A filiszteusok balsorsa történelmi, mégse menjünk vissza a bibliai időkig, csupán Jasszer Arafatig. Népének szabadsághőse két évvel ezelőtt hatalmi vákuumot hagyott maga után, no meg dollármilliárdokat titkos bankszámláin. Arafat vérbeli diktátor volt, balszerencséjére állam nélkül. Vetélytársaival kíméletlenül leszámolt, egymaga osztogatta a külföldi pénzeket az Izrael elleni fegyveres harcra, korrupt uralmi gépezetének működtetésére, saját zsebébe – végül ami kevés maradt, azt a menekülttáborok népének, hogy ne éhezzen. Persze ezt sem puszta szívjóságból: a táborok terroristák (szabadságharcosok) toborzására és kiképzésére is szolgáltak (szolgálnak azóta is).
Sokan lehetnek a Gázai övezetben, akik visszasírják ezeket a szép időket: ma az ott élő csaknem másfél millió palesztin háromnegyede élelmiszersegélyre szorul. Ciszjordániában valamivel jobb a helyzet, de nem sokkal.
Az újabb válság az év elején, a Hamasz választási győzelmével kezdődött. Arafat jelkép volt, amolyan jó király, a kisember szemében minden rosszról „gonosz tanácsadói” tehettek – persze csak az izraeliek után, de őket nem lehetett leváltani -, így hát elzavarták az évtizedek óta egyeduralkodó Fatahot, és a radikális iszlamistáknak szavaztak bizalmat. Nem mintha a palesztinok vallási fanatikusok volnának, ellenkezőleg, társadalmuk erősen szekularizált; a Hamasz annak köszönhette népszerűségét, hogy a robbantásos merényletek mellett költött valamicskét kórházakra, iskolákra is.
Csak arra nem számítottak szegény palesztinok, hogy a szélsőségesek hatalomra jutásával befagynak az amerikai és európai segélyek – miközben régóta ezekből éltek. Százhatvanezer közalkalmazott fél éve nem vagy alig kap fizetést, köztük a biztonsági erők, de facto a Fatah pártkatonái. Az utóbbi hónapokban mindennapossá váltak a rivális csoportok utcai lövöldözései a romok, roncsok és szeméthegyek között. „Nincsenek törvények, mintha a vadonban élnénk” – mondta egy férfi a BBC-nek, miután tizenöt éves fia az iskolából hazafelé menet halálos fejlövést kapott egy ilyen tűzpárbajban. (Jó muzulmánként hozzátette, egészen más volna, ha a gyerek a zsidók elleni harcban, az igaz hitért halt volna meg.)
Testvérháború ez, néha a szó legszorosabb értelmében. „Ha álarcos fegyveresre lövök, kiderülhet róla, hogy a bátyám az” – mondta a riporternek a biztonsági erők egyik katonája, akinek a testvére a Hamasz oldalán áll. Ciszjordániában ebből a szempontból is jobb valamivel a helyzet, mint Gázában: a gyűlölt izraeli megszállók úgy-ahogy rendet tartanak.
Ilyen körülmények között hiába is várnák a palesztinok, hogy Izrael újabb területeket enged át nekik. Békemegállapodásra esély sincs, amíg a zűrzavarban nem akad olyan erő, amelyik be akarja és tudja tartatni. Az önálló állam vágyálom marad. „Testvéri segítségre” sem számíthatnak, hiába szónokol Palesztina felszabadításáról az arab világ sok politikusa. A szomorú valóság az, hogy a palesztinok mostoha sora jól jön nekik, mint 1948 óta mindig: utálja csak az arab utcák nyomorgó népe a zsidókat, semmint saját urait, az is levezet valamennyit a dühéből. Legföljebb küldenek még fegyvereket Gázába, mintha nem volna már amúgy is minden háznál. A tetejébe jött a Hezbollah, és „ellopta a show-t”, Libanon egyszeriben érdekesebb lett, a palesztinokkal nem törődik senki. Helyzetük elkeserítőbbnek tűnik, mint évtizedek óta bármikor.
Nincs olyan szerencsétlen helyzet, amely a hatalmukhoz betegesen ragaszkodó, korrupt és kisstílű politikusok közreműködésével ne fordulhatna még rosszabbra – ha megengednek egy konklúziót, amely mégiscsak felidéz némi hasonlóságot a palesztinok és turáni átok sújtotta népünk sorsa között.
Bártfai Gergely főmunkatárs
