Van egy ember, aki fekete-fehér fényképezőgépnek tartja magát, mert azt vallja, csak a gondolat számít, minden egyéb fölösleges. Van egy ember, akinek négy neve volt és azt vallja, a karikatúra szelíd győzelem a butaság felett. A nyolcvanöt éves Munkácsy-, és Pulitzer- emlékdíjas Kaján Tibornak „Rajzolok, tehát vagyok” címmel a Magyar Kultúra Alapítvány házában nyílt karikatúra kiállítása.
– Tudja mi a furcsa? Hogy még sosem hallottam beszélni az édesanyjáról.
– Hát mert… nagyon hamar meghalt. 1932-ben, amikor tizenegy éves voltam. Hogyne emlékeznék rá, nagyon-nagyon hozzátartoztam, a halála pedig meghatározta a további életemet. Melankolikusabb lettem. Szomorkás gyerek. Édesanyám Miskolcról-Diósgyőrből származik, tizenketten voltak testvérek, és amikor a szívével megbetegedett, oda, hozzájuk vágyott vissza. Szegény anyámnak szívbillentyű-tágulata volt, mi meg apámmal Pesten laktunk, ott jártam iskolába. A legegyszerűbben azt mondhatom, 1921-ben Miskolcon megszülettem, egy év múlva pedig Pestre jöttünk. Mert apám kassai kereskedő volt, aki megismerkedett Róth Idával, és megszerették egymást. Aztán rövidáru-kereskedést nyitott Miskolcon, aztán úgy gondolta, Pesten az élet mégiscsak könnyebb.
– Mi volt a pesti cégérükön?
– Klein Jenő divatáru. Egy rőfösüzlet. Másfél évvel anyám halála után apám újranősült. Hirsch Boris orvos családból származott, a bátyja rendelője a Népszínház utcában volt, én meg a Vörösmarty reáliskolába jártam.
– De hát önt mindenki Kajánnak ismeri!
– Apám ősei bevándorló zsidók, héber nevüket, mely magyarul szarvast jelentett, II. József idején meg kellett magyarítani. A Képzőművészeti Főiskolára már Kalászként jelentkeztem, s mivel szerettem volna megtartani a mássalhangzóimat, ezért választottam a Kalán nevet.
-Kalán? Hogy lett belőle Kalász?
-A hivatal félreértette, Kalásznak jegyzett be, én meg nem reklamáltam.
– És Kalászból Kaján hogyan lett?
– Még a Vörösmarty reáliskolában történt, ahol az első óra mindig imával kezdődött. Fölálltunk és imádkoztunk. De a padomon ottmaradtak a karikatúrák, melyeket a tanárról készítettem, és az osztály röhögött. A tanár fölkergetett az igazgatóhoz, az igazgató egy évre kicsapott, a tanár meg azt kiabálta utánam: ilyen kaján emberekre nincs szükség! Nyolc éven át, amíg le nem érettségiztem, mindenki így hívott: Kaján. Mikor a pályámon elindultam, az volt a divat, hogy a karikatúra alá kitalált nevet írtak. Egy osztrák kolléga így lett Ironymus. Én meg Kaján.
– Ha azt kérdezem, a sírján milyen név lesz, megsértődik?
– Ezen már én is gondolkodtam, aztán úgy döntöttem, nem fontos.
– Mi a fontos? Emlékszik? Valamikor azon töprengett, a körnek a karikatúrája mi?
– Azóta sem tudom, merthogy az ellipszis az nem a kör tulajdonságait túlozza. Túlzást jelent a karikatúra, a szó az 1600-as években, Bolognában keletkezett, ahol élt két testvér. A két Carracci rajzot tanított az Akadémián, de azért az utcát is járták kis notesszal, s ami jellemző dolgot láttak, azt leskiccelték. A karikatúra nagy mesterének a világ Steinberget tartja. Egy Romániából származó építészmérnököt, aki előbb Olaszországban, majd Amerikában élt, és a karikatúráinak nemhogy magyarázó szöveget, de még címet sem adott. Annyira lenyűgözött, hogy elkezdtem utánozni.
– De hát az ön karikatúrái mindig címesek!
– Ennyi iránymutatót muszáj adni, különben esetleg félreértenék. Időnként kezembe kerül egy-egy régi rajzom, és ha jobb cím jut eszembe, kicserélem. Időnként meg arra jövök rá, hogy egynémely rajzom aktuálisabb mint valaha. Nagyszerű műfaj a karikatúra, sűrít, összefoglal…
– De hol vannak belőlük a színek?
– Nem tudok színekkel gondolatokat kifejezni.Tudja, mi a baj? Az, hogy a karikatúrát még mindig nem tekintik a szóval egyenrangúnak. Hatvanegynéhány éve, amióta rajzolok, Magyarországon a karikatúrát nem sikerült emancipálni; ma is lenézett műfaj, holott szatirikus tekercsek már az ókori Egyiptomban léteztek, melyeken az állatok úgy viselkednek, mint az emberek. Egy oroszlán táblás játékot játszik egy zergével. Pontosan lehet tudni, mi lesz az eredmény. Macskák kísérnek egereket, mintha a foglyaik volnának.
– Mi történt Klein Jenővel, az édesapjával?
– Zsidó volt, elvitték. Lakást, vagyont, üzletet elvették. A népes Klein-Róth famíliából csak egy nagyon öreg bácsi, és annak a nagyon öreg lánya maradt életben. Évekig vártam, hátha mégsem. Írtam Amerikába és Izraelbe, azokba a hivatalokba, ahol az elpusztultakat számon tartották. Még az is lehet, hogy a Dunába lőtték. Én akkoriban Kárpát-Ukrajnában voltam munkaszolgálaton. Követ törtünk, és ott is rajzoltam. Aztán egy esztergomi táborba vittek. Haza akartam jönni, Pestre, az ostrom miatt nem lehetett. Öten-hatan vándoroltunk, így jutottunk Szegedre, ahol a Dél-Magyarország című napilap már újraindult. De mikor azt a kishírt olvastam, hogy Budapesten kinyitja kapuit a Képzőművészeti Főiskola, és rajzos-szatirikus lap jelenik meg, Pestre jöttem. Azt kérdezte az előbb, mi a fontos? Nyolcvanöt évesen valószínűleg már a készülődés. Mert a Teremtő úgy határozta meg az életet, hogy az ember ritkán lépi túl a százat. Lehet, hogy nem jó a szó, a készülődés, mert a nagy túlvilágra, ahová úgysem vihet magával az ember semmit sem, hogyan is lehetne készülődni? Legfeljebb úgy, hogy a rajzaimat, a karikatúráimat valamiféle áttekinthető csoportosításban hagyom itt: portrék, nemzetközi politikai, belpolitikai karikatúrák, rajzok a tudományról, művészetről, színházról. Egy időben színházi bemutatókra is jártam, és azokról készítettem karikatúrát.
– Új műfajokat talált ki?
– Talán egyet, a karikatúranekrológot. Ami nem is annyira morbid, hiszen ezekben a portrékban ott az elhunyt sorsa, érdeme, a rá jellemző tárgya és gesztusa… Scipiades Erzsébet
Scipiades Erzsébet
Keretes cikkek
Kaján élet
Hét-nyolc évesen a gangon már karikatúrákat nézeget. Mindene a rajz, de a szülei műbútorasztalosnak szánják. A zsidótörvények közbeszólnak. Síkhurkoló lesz egy harisnyagyárban. A háború után elvégzi a Képzőművészeti Főiskolát. Bécs, London, Bonn, Bázel, Jeruzsálem, Párizs… Kaján Tibor számos magyar és külföldi karikatúra-kiállítás résztvevője.
