VÉGSŐ ZOLTÁN
A kulturnikok
Zene
A Bale Kulturnik című lemez megszületése egyben egy álom megvalósulása is. Magyarországon nagyon ritkán (és mostanában inkább egyáltalán nem) jönnek létre olyan dzsessz-produkciók, amelyekben a közreműködő külföldi zenész/vendég stílusa közel szimbiózisban van a magyar fél stílusával, habitusával. Igaz, számos nagynevű muzsikus szerepel magyar lemezeken, amelyek ezáltal inkább projektértékűnek minősülnek, semmint az egymásért kiáltó felek önmaguk művészetéből származtatható összefonódásának. A Nigun új albuma majdnem ilyen.
A lemez címében szereplő jiddis kifejezés a borító tanúsága szerint „azokra utal, akik visszatérnek saját kultúrájukhoz, és azt tovább közvetítik”. Nagyon komolyanvevősen hangzik, tipikusan asszimilációs gondolat, amely őszinte szándékokról tanúskodik. A gondolat második fele ugyanakkor hiányzik, ami arról szól, hogy a továbbközvetítés milyen formában történik, vagyis a saját kultúra miképpen szűrődik át más kultúrákon, nem pusztán az eredendő jellegzetességeket megtartva. Furcsa módon az igazi lemezbemutató koncert tavaly májusban volt, mikor a Nigun a kiadványon szereplő felállásban játszott Daniel Zamirral. Most, a megjelenés napján a zenekar átalakulva és Zamir nélkül jobb koncertet adott ugyan, de végig olyan érzésem volt, hogy ez a zene nem a jó és a rossz dimenziójában értékelhető. Daniel Zamir rendkívül pimasz figura, már tavaly nyilvánvaló volt, hogy egy jó nagy x-szel áthúzza a zenekar mindennapjait és vitalitással tölti meg a most harmadik lemezénél tartó, de még mindig útkereséssel és tagcserékkel bajlódó együttest. A Nigun szépen gurult érlelődő stílusában, de a Standard című lemez után (ÉS, 2004/13.) érkező új ritmusszekció (Baló István dobon és Barcza Horváth József bőgőn) csak masszívabbá tette a hangzást, új utakat azonban nem kínált. Hallhatóan Zamir bizonyult a kitörés zálogának, ahogyan a dallamjáték irányából jól érezhetően tereli az intravénásan adagolt radikális dzsessz irányába az immáron emelkedett szertartássá alakult zenefolyamot. A szopránszaxofon hol remek imitációba kezd a gitárral (a Poem 26 című nyitódarabban), hol leordítja az égről a csillagokat (a tradicionális Wallenstein”s Niggun-átiratban) és már az sem érdekel, hogy az enyhén nazális tónust elmossa a túlzengetett hangkép. A közel másfél év alatt Barcza helyére a magyar szabadzene élő legendája, Benkő Róbert került, így most a Nigunban összpontosul a Dresch-Grencsó-tengely ritmusszekciója. Viszont ami jól működik az improvizatív támasztékkal felépített dzsesszben, nem magától értetődő a konkrét dallamokon alapuló és abból továbbfejtett, eleve kontrasztpárokra alapozó muzsikában. A Benkő-Baló- és a Párniczky-Bacsó-kettős a zenekaron belül két generációs osztályt képez, és ez ki is ütközik a produkción. Főképpen Benkő Róbert az, aki avantgárd gesztusaival kevésbé illik a figuratív világba, mintha nehezére esne megtalálni a körülhatárolható zenei formákat. A szabadabb és elborulósabb részek főszereplője persze ő, de a Nigunnak egyúttal olyan színt is kölcsönöz, ami nem a kvartett sajátja. A Nigun alaplüktetése Párniczky András ritmusjátékán keresztül azokat a bizonyos tradíciókat idézi, és ennek ellenpontjaként jelenik meg Bacsó Kristóf, amiképpen alt- és szopránszaxofonja elbeszélő jelleget ölt. Bacsó a lemezen Zamir mellett vékonyan szól, ez szerintem koncepcionális, míg a búgó erősítők és a felvételek alapzaja technikai hiba. Gondolhatnánk, ez kevéssé befolyásolja a műélvezetet: csakhogy a tavalyi és a mostani lemezbemutatókon kiderült, hogy a zenekar húzóágazata Bacsó Kristóf; igazán gömbölyded és formás zenei motívumok az ő hangszeréből csússzanak ki, a Nigunnak vele kell gazdálkodni, ő Zamir mellett bizonyított.
A Nigun egy zenei szándékra három produkciót is ráhúzott (két lemezbemutató és maga a lemez) és ettől a Bale Kulturnik nem lehet pontosan az, ami eredetileg lenni akar. A zseniális izraeli szaxofonos ugyan fura szerzet, mintha tavaly óta a föld nyelte volna el, a zenei közvélemény jelenleg illanó tüneményként gondolhat csupán rá, de a közreműködésével elővezetett három kompozícióval olyasmi történt, ami magyar lemezen nem szokott: a világ kitárult, és megtapasztalhattuk, mi történik egy tradíciók irányába elkötelezett zenekarral, ha magával a tradíció letéteményesével találkozik.
(Nigun feat. Daniel Zamir, Millenáris, 2005. máj. 10.; Nigun – Bale Kulturnik-lemezbemutató, Jövő Háza, 2006. szept. 21.)
Élet és Irodalom
50. évfolyam, 40. szám
