Válogatás kortárs magyar irodalmi művek oroszországi recenzióiból
Nádas Péter: Egy családregény vége
Az emberiség első elbeszélői – az egyiptomi történetekéitől az Iliászén keresztül, a Teremtés könyvének és az újszövetségi evangéliumoknak elbeszélőiig – mindannyian tudták: minden elbeszélést az elején kell kezdeni. És magabiztosan el is kezdték elbeszélésüket a legfőbb istenekkel, az ősökkel, az idők kezdetével, a világ teremtésével. […] Nádas Péter könyvének címlapján viszont egy másik szó szerepel: a vég.
Így döntött a szerző, és ennek a döntésnek – történelmileg, földrajzilag, etikailag – megvan a maga értelme. Nádas könyve erről az értelemről és ennek az értelemnek a kereséséről szól. Ez a próza – keresés, de különleges keresés: a világ és a vég megsejtésének keresése. „Olyan világokban éltem, amelyeknek vége szakadt” – vallotta be egyik utolsó, újságírókkal folytatott beszélgetésében egy közelebbi vidék, egy „másik szakadár régió” szülötte, a XX. század egyik legáthatóbb tekintetű és legjobb emlékezőtehetségű tanúja, a lengyel vagy még inkább litván származású Czeslaw Milosz, majd úgy pontosított, hogy az emigrációval együtt átvitte ezt az érzést Nyugatra, ahol „olyan emberek éltek, akikből ez az érzés teljességgel hiányzott”. Mindezzel együtt Nádas és hősei keresése olyan keresés, amely a kezdet lehetetlenségének világos felismerésével megy végbe.
És valóban: hogyan is lehetne kezdeni? „Orgonák és mogyoróbokrok között, egy bodza tövében” – olvassuk az első mondatot. De hol van ez? És mikor? Kinek a szavai ezek? Ki mondja azt, hogy a „családunk” („családregény” – jelenik meg ugyancsak a címlapon, és ennek a családregénynek a végéről van szó)? Ki mondja azt, hogy „én”, hogy azonnal be is ismerje játékos (ir)realitását, amint hozzáteszi: „Én voltam a papa” és „úgy tettem, mintha”? Kinek a gyermeki beszédéből – amelynek intonációja mondat közben, a „ha ezt az eret elvágnám” szavaknál megtörik, de egy pillantás alatt helyreáll, és feltartóztathatatlanul száguld tovább, gyakorlatilag bekezdések nélkül, száz oldalon keresztül – nem lépünk ki egy másodpercre sem, miközben érezzük, mennyire halálra szorongatják az idézőjelek? A beszélő állandóan váltogatja a maszkokat, átadva-átvéve másnak, másoknak a beszédét, váltogatja, változtatja a perspektívát, rombolja le az éppen csak az imént kialakított nyelvi középpontot, és az olvasó tudatában csak tíz-húsz oldal után bukkannak fel a szereplők, az őket összekötő szüzsé, de ugyanolyan lázasan, mint valami lázálomban vagy álomban (a regényben, és egyáltalán, Nádas prózájában amúgy sem kevés az álom és a hozzá tartozó áttetsző kép, halak, kígyók, megölt kutyák). […]
Proust idősödő elbeszélője az időben eltávolított Marcelt kívülről nézte; és ő maga is, állandó reflexiók közben, hol egyik, hol másik képkeretet mérte magához (Proust fotografikus látásmódjáról – ráadásul a dolgukat jól tudó fényképészek – egész könyveket írtak már össze). Más dolog Faulkner műveinek, mondjuk A hang és a tébolynak gyermeki és őrült alakjainak esete: az olvasó bele van vetve szózuhatagukba, és rúgkapálva csak azt és úgy tudja látni és érezni, amit és ahogyan a hősök látnak és éreznek. Hasonló a helyzet Nádasnál is. Regényének olvasója – és Nádas más prózai művei is szinte pontosan így vannak felépítve – egyben az elbeszélő is, aki viszont, ez a gyermek, azonos a saját elbeszélésével (ő maga az elbeszélés, ő maga a szó, csak most már nagybetűvel írva). Sőt mi több, az elbeszélés végére érve megértjük, hogy ilyen a többi szereplő is: nyughatatlan árvaságra ítélt gyerekek mind.
A cselekmény, pontosabban a legenda, a mese középpontjában a gyermek Simon Péter és családja áll. A család – a századelőt, a Habsburg Birodalom bukását túlélt bölcs, zsidó nagyapa, aki tudatosan áttért a kereszténységre, hogy egyesítse ugyanannak a hitnek kétfelé széttartó ágát; a szeretett apa, aki elhárító tiszt a szocialista Magyarországon; valamint a három nemzedék férfijai közt vergődő nagymama; anyja az ifjú hősnek mintha nem is lenne. A résztvevők útjai, vagy még inkább megszólalásai, zenei „tételei” Nádas regényének (a regény végéről szóló regénynek) szüzséjévé fonódnak össze, amelyet a gyermek szemével látunk és az ő hangján transzponálódnak.
A nagyapa dörgő elbeszélései révén bekerül a regénybe a zsidó népnek és a Simonok nemzetségének mitologizált története, az evangéliumi Simontól kezdődően Cádizon és Kordován, Granadán és Ehrfurton, Rouenon és Wormson, Norwichon és Yorkon, a sorsdöntő, a magyarokat századokra az oszmánok uralma alá döntő mohácsi csatán és az 1848-49-es forradalmon át az I. világháború frontjaiig. A szinte sosem jelen lévő, rejtőzködő vagy viccelődő apa elhallgatásai alapján a gyermek elbeszélő és az olvasó rájön mindazoknak a kétértelműségeknek, elvtelenségeknek és árulásoknak a realitására, amelyek a szovjet rendszer alatti Magyarország történelmét alkották (magának Nádasnak az apja a magyarországi nómenklatúra tagja volt, és nem sokkal a sorsdöntő 1956-os évet követően öngyilkosságot követett el – életrajzának visszhangjai belekerültek már Nádas első elbeszélésébe, A Bibliába [1967], majd az író opus magnumjába, az alapvető jelentőségű Emlékiratok könyvébe [1986] is). Onnantól kezdve, hogy a kisfiú a vele egykorú kislánynyal papás-mamást, tehát családot – ami egyébként már rég nincsen – játszik (ezzel kezdődik a regény), a szavai elvezetnek bennünket a nép ellenségei számára fenntartott gyermekotthon személytelen és kilátástalan komfortjáig – ide kerül Péter az apja és a nagyszülei halálát követően. „Itt új életed kezdődik” – mondja az igazgatónő a kisfiúnak. Néhány oldallal később a fiú élete és elbeszélése, amelyek továbbra sem jutottak át az idő kapuján, a „Nem” szóval fejeződik be. A gyermek halála, mint a Dosztojevszkij utáni művészetben mindig, azt jelenti, hogy annak az életnek, amely a gyermeket megölte, nincsen jövője, felvirágzása, érett foka. Minden hős sorsa folytatás nélkül megszakadt.
Az Egy családregény végét Nádas 1972-ben, harmincévesen – nem sokkal korábban még mint egy női magazin fotósa – fejezte be, de nagy erőfeszítések árán csak 1977-ben tudta publikálni. Két év múlva elkezdtek megjelenni a könyv külföldi fordításai: a német (1979, 1993), a svéd (1979), a lengyel (1979, 1983), a norvég (1980), a szerb (1987), a dán (1989, 1996), a holland (1989), az észt (1990), a francia (1990, 1991), a szlovén (1990), a lett (1991), a litván (1991), az angol (1998), a szlovák (1999), a spanyol (1999), a finn (2000), és készül az olasz is. Nádas Péter ma már túl van a hatvanadik életévén, több magyarországi és európai, többek között a Franz Kafka-díj (2003) tulajdonosa. És regénye végre Oroszországban is megjelent. Csak remélni tudjuk, hogy a közeljövőben olvashatjuk majd oroszul a drámáit is, amelyeket mind az Ó-, mind az Újvilág számos színpadán játszanak; valamint az Emlékiratok könyvét is, amelyet az igényes Susan Sonntag a XX. század legnagyobb regényei közé sorolt.
Általában szólva az az elképzelés, hogy nagy irodalom feltétlenül csak nagy országokban, a világnak valamiféle központjaiban jöhet létre, XIX. századi előítéletté vált. A nemrégiben letűnt évszázad, a „végek lázadását” jelentő korszak számára ez a rövidlátó szemlélet már egyáltalán nem felel meg. […] A 2002. évi irodalmi Nobel-díj, amelyet a magyar prózaíró, Kertész Imre vehetett át, tényszerűen megmutatta, hogy a helyzet egészen, egészen más. Kertész Sorstalansága, Kaddisa, Nádas Egy családregény vége és Emlékiratok könyve vagy Esterházy A szív segédigéi vagy Harmonia cælestis című műve nélkül a XX. század vége és XXI. század fordulója európai irodalmát elképzelni nem lehet.
(Borisz Dubin: Az idő kapujában. www.russ.ru)
Kertész Imre: Kaddis a meg nem született gyermekért
Hogyan lehet Auschwitz után szeretni? Mikor beszélget Isten veled, ha elfogadtad Auschwitzot?
A Nobel-díjas magyar író, Kertész Imre megjárta Auschwitzot. De szövegeiben Auschwitz elrejtőzik a sötétben, mint az Ószövetség Atya-Istene. Ha az életről mint tényről beszélünk, a regényben Auschwitz témája csak egyetlen epizóddal szerepel: amikor az egyik ember, életét kockáztatva, elhozza a hősnek a fejadagját. Vagyis hogy van „egy eszme, amely mindannyiunk elméjében egyforma képzetként él, igen, egy idea, amelynek […] a megőrzése […] az egyetlen valódi esélye az életben maradásra”. Ugyanakkor Auschwitz mindent átfog, mert az elbeszélő számára az élet nem tény, hanem a szellemi élet formája, a túlélés misztériuma. A Kaddis Arthur Schnitzler nézeteinek ideális megvalósulása: az ő elképzelése szerint az ember szellemileg determinált lény. Kertész félelem nélkül viszi meg nem született gyermeke és az Isten ítélőszéke elé (a mű formáját tekintve imádságra hasonlít) az Auschwitz által megfertőzött, beteg tudatát. Úgy fogja fel mindezt, mint szükségszerűséget: másként nem lehet behatolni annak szerkezetébe, amit Mandelstam „beszédtudatnak” nevezett. Csak önmagunkra reflektálva folytathatjuk önmagunkat, elkergetve magunktól a meg nem született gyermek kísértetét.
És e ponton megjelenik a „leírhatatlan” fogalma, amely Kertésznél annak felismerését jelenti, hogy nem esünk egybe önmagunkkal. A túlélés misztériumában az élet csak a világ és az önmagunkkal szembeni idegenség. Éppen ezért felesége kérésére az elbeszélő azt üvölti: „Nem!”
És a továbbiakban ezt a „nem”-et támasztja alá a mű minden mondata. Mint ahogyan a kisregényben sokszor megidézett Thomas Bernhard számára, Kertész Imre számára is egyetlen realitásnak a halál mutatkozik. Hiszen a kaddis nem más, mint a holtakért mondott imádság. A meg nem született és a holt összetalálkozik, az élet pedig nem más, mint e két pont közötti átmenet. […]
Kertész, akit mintegy fogva tart a halál gondolata, bekezdések nélküli, végtelen, megszakítatlan írásmódot választott – ez a szabadság folytonos pillanatának analógja. A kritikusok Kertész szövegét a fúgákhoz hasonlítják. Kertész refrénjei azonban, amelyek „proustosan” egy más időbe való visszatérést jelentenek, inkább hurkokra emlékeztetnek… És alighogy az ember rágondol erre, Kertész már írja is, hogy az írás hurkai egyre szorosabbra húzódnak. De nemcsak hurkok ezek, hanem a szöveg örvényeibe vetett horgonyok is. Annál is inkább, mert nincsenek sem receptek, sem válaszok. Csak egy erőteljes, paradox és költői filozófiai áramlás van.
(Vengerszkaja Jelena, Ozon.ru)
Esterházy Péter: Kis Magyar Pornográfia
Esterházy Péter alighanem a legismertebb név a kortárs magyar prózában. Nemzetközi ismertséget az 1979-ben publikált Termelési-regény hozott számára. A Kis Magyar Pornográfia, amely Esterházy „második számú névjegykártyája” lett, plasztikusan kidomborítja és konzerválja a szocializmus időszakának magyar reáliáit, miközben a filozófiai-kritikai karcolattól a hétköznapok leírásán át a stilisztikai kísérletig tartó skálán mozog.
Ez a könyv nem egyszerű olvasmány. Azok az utak, amelyeken a szerző halad, nagyon is tekervényesek. Az a logikai szál, amely mentén a szöveg megformálódik, egyre-másra eltűnik, és átadja helyét a féktelen, színes és sokhangú lét rendetlen tombolásának, amely legalább annyira értelmetlen, mint amennyire mély. Nem múlt el nyomtalanul az Ulyssesszel folytatott párbeszéd – nincs is itt miről beszélni! Maga Esterházy azonban mindenevőnek nevezi magát, és ez így igaz. A Pornográfiában a hatások egész tömegét lehet felfedezni, amelyek azonban egy roppant individuális és bizonyos mértékig őrületes szintézisben oldódnak fel. Valószínűleg kevés olyan író van a világban, aki ilyen készségesen és ilyen elégedetten keresne a kákán is csomót, és közben ilyen hatásos eredményt érne el.
A regényben (amelyet mellesleg csak feltételesen nevezhetünk regénynek) időnként összekeveredve, időnként tisztességesen kis fejezetekre és részekre osztva két különnemű impulzus érvényesül. Egyfelől nem más ez, mint az önvizsgálat, a filozófiai reflexió és a rejtett idézetek iránti vonzódás – az idézetek közül sok, legalábbis az orosz olvasó számára, megfejthetetlen (Esterházy kedvenc szerzője, Wittgenstein még csak hagyján, de mondjuk Kosztolányi Dezső vagy Babits Mihály, már bocsánat, nem); másfelől pedig nem más ez, mint az anekdoták, a kis történetek, a vaskos szurkálódások poétikája iránti vonzalom. A szerző annak a decentralizált világnak igazi demiurgosza lett, amelyben a végletek összeérnek.
A praktikus ész hétköznapi kritikájától Esterházy eljut azokhoz az apró anekdotikus történetekhez, amelyekre a könyv nagy része épül. Meg kell mondjuk, ezeknek a történeteknek a humora igen sajátságos, nem is mindig fogja fel azonnal az ember, de valószínűleg sok történet valóban meg is esett. Itt van például a Ki fedezte föl Berzsenyi Dánielt? című kis történet, amelyben arról esik szó, hogy az ávós alezredes távollétében a helyettese kiadott egy olyan rendeletet, amelynek értelmében a deportáltak nem „kvaterkázhattak” az ávósokkal. Az erről mit sem tudó alezredes pedig egyszer elment, hogy ellenőrizze a deportáltakat. Amikor meglátott „két együgyű, tanyai embert”, akik éppen három európai nyelven társalogtak egymással, megszólította őket, hogy segítenének neki a keresztrejtvényfejtésben, akik viszont, utalva a tiltásra, nem álltak szóba vele. Az elképedt alezredes visszavonta a rendelkezést, amivel mellesleg meghökkentette az „együgyű, tanyai embereket”. Nyilvánvaló, hogy ez az anekdota igen sajátságos típusa, amelyet teljességgel fölfogni csak a nemzeti-történelmi kontextus ismeretében lehet.
A könyv utolsó részében olyan szokatlan és nem mindig érthető fragmentumok vannak összegyűjtve, amelyekben mindennek ellenére van valami meghatározhatatlan báj. […] Ami pedig a pornográfiát illeti, abból természetesen több van ebben a könyvben, mint Witold Gombrowicz Pornográfiájában, de sokkal kevesebb, mint amit egy kulturált európai ország képviselője megengedhet magának.
(Vengerszkaja Jelena: Mindenki nagyon műveltté vált. Ozon.ru)
Bodor Ádám: Sinistra körzet
A könyv komoly figyelmet érdemel, nagy kár, hogy ilyen kétségbeejtően kis példányszámban adták ki. Bodor Ádám, aki Erdélyből származik és a Ceausescu-féle Romániából emigrált Magyarországra, nagyszerű, semmi máshoz nem hasonlítható regényt írt, amely talán távolról a szovjet-grúz komédiák és Kusturica Undergroundjának keverékére emlékeztet. Irodalmi párhuzamokat, bármennyire is kerestem, nem tudtam találni, és Kusturicát is csak annyiban indokolt emlegetni, amennyiben jelen van a könyvben a társadalmi problémákra kihegyezett balkáni kacagás. A grúzok… a grúzok pedig csak amiatt jutottak eszembe, mert minden rettenetes zűrzavar ellenére is Bodor Ádám szövege csodálatosképpen kedélyes és mulatságos. […]
Akkor most a könyv kompozíciójáról. A Sinistra körzet egy olyan naiv idióta emlékezetének modellje, aki arra ítéltetett, hogy a Nagy Testvér lankadatlan ébersége közepette gombát és erdei gyümölcsöt szedegessen egy elképesztően csodálatos vidéken, valahol a Kárpátokban. A hősnek nincs neve, nincsenek papírjai, nincs semmije. Mindenre képes, arra is, hogy szemlélje ezt a csodálatos tájat, arra is, hogy más gombaszedőkkel, akiket a magas elöljáróság bocsátott rendelkezésére, szexuális viszonyba kerüljön. Minden fejezet megismétli az előzőt, ugyanazokat a tényeket tartalmazza, kissé megváltoztatott, átalakított formában. Az erdőben madarak csicseregnek, a folyóban halak úszkálnak. A kátyúkon zötykölődve, eltaposott bogarakéra emlékeztető bűzt árasztva egy koszos terepjárón Coca Mavrodin hajtat, az égen pedig minden repül, repül Coca Mavrodin elődjének, Borcan ezredesnek – akinek holttestét kikezdték a varjak – az ernyője is. Amikor az elbeszélő új fejezetbe kezd, mintha elfelejtené, miről is írt az előzőben.
A Sinistra körzetet lehetne talán a Száz év magány balkáni manírral megírt variációjának tekinteni: ebben is itt az egész világtól elzárt helység örökös, mágikus bánata, jelen vannak a fantasztikus hősök is – a hatszáz kilós török kamionos vagy a lengyel kém, aki egy hal hasába rejti a titkos üzeneteket. De az elvarázsolt Kárpátok-beli, isten háta mögötti hely nem hasonlít Macondóra. Mert itt nem időtlenség, hanem emléknélküliség és áthatolhatatlan ostobaság uralkodik. Ha az olvasó behatolt Bodor Ádám regényterébe, egyszer s mindenkorra át kell változnia valami jóindulatú, szemlélődő zöldséggé. Arra ítéltetett, hogy egy helyben topogjon, egy és ugyanazon abszurd eseményeket élje át, és várja a fényes kommunista jövőt. Bodor Ádám hőse úgy talál kiutat, hogy elmenekül, de vajon sikerülhet-e ez az olvasónak? Aligha.
(v-i: Zöldségélet. livejournal.com)
Válogatta és fordította Goretity József
Élet és Irodalom
50. évfolyam, 40. szám
