Néhány hete csupán, hogy a világon szerteszáguldott Günter Grass emlékiratának a híre, amelyben az író bevallja ifjúkorának mostanáig rejtegetett vétkét, tagságát a Waffen SS-ben, és máris frissebb könyvszenzáció hozza lázba, egyelőre csupán Franciaországot. Jonathan Littell, a 39 éves kezdő ugyancsak az SS-ről írt regényt. A jó szándékúak címűt, ha úgy tetszik, A kegyeseket (Les Bienveillantes), amely várja német és angol fordítását. Ami azért érdekes, mert a szerző amerikai, viszont Franciaországban érettségizett, anyanyelvi szinten beszéli a gallt, ezen is írta a regényét, és a fáma szerint nagy esélyese a legrangosabb Szajna-parti irodalmi kitüntetésnek, a Goncourt-díjnak.
Littell nem esett túlságosan messze a fájától. Atyja, Robert, a Newsweek vezető riportere, több regény szerzője, köztük kémhistóriáké, amelyeknek megszerkesztésében a dokumentumok búváraként, néha a fiúnak is része volt. Jonathan e munka közben szokott hozzá ahhoz, hogy forrásanyagokba temetkezzen el, mint tette A kegyesek megírása előtt is a náci SS múltjának tudós föltárásakor. Végigböngészett orosz, lengyel és ukrán könyvtárakat, mintegy kétszáz forrásmunkát, hogy minél alaposabban belebújhasson az SS-ek bőrébe. Inspirálói sokan vannak és vegyesen. Mindenekelőtt egy hajdani fekete-fehér fotó ragadta el a képzeletét. Mezítelen keblű ifjú nő fekszik a hóban, kettétört nyakán a hóhérkötél nyoma, az SS akasztotta föl. Zoja Koszmogyemszkaja ő, akiből Sztálin nemzeti hőst teremtett, az ellenállás jelképét. E képen kívül Claude Lanzmann, a Soá film alkotója volt a serkentő és Hannah Arendt filozófiai-lélektani munkái. Ezt a szülőhazáját, az Egyesült Államokat nem sokra becsülő nemzetközi fiatalembert (lakott tartósabban Moszkvában és Isztambulban, Barcelonában készül fészket rakni, felesége belga), két francia óriás nyűgözte le: Flaubert Salammbójának történelmi freskói és Stendhal Pármai kolostorának sodró leírása.
A kegyesek regényének hőse Max Aue, volt SS alezredes, aki a háború után megússza a felelősségre vonást. Francia anya és pomerániai apa gyermekeként Észak-Franciaországban telepszik le, prosperáló csipkegyárat alapít, polgári jómódban él feleségével és gyermekeivel, míg annyi esztendő után elérkezettnek látja az időt emlékeinek föltárására. Teheti, mert nagyműveltségű német értelmiségi: az ógörög bölcsek, Kant és Hegel olvasója. Az SS-be az a szándék vezette, hogy elrejtse a nácik által megvetett homoszexualitását. Megsebesült Sztálingrádnál, „tudományosan” revideálta Auschwitz halálgyárát, a borzalom matematikusának vallja magát. Az alezredes élményeit Littell a regényben hűvös közömböséggel meséli el, addig a családi gonosztettéig, hogy édesanyját és mostohaapját Antibes-ban fejszével maga fejezi le, az antik drámák elbeszélésének modorában.
Aue, a história hőse, még ha tragikus sodrással idézi is föl rémtettekkel teli életútját, csak alkalmat ad az írónak arra, hogy ki tudja hányadik szerzőként, ne engedje feledésbe merülni az SS minősíthetetlen embertelenségét. A literatúrától megihletett riportereknek pedig arra, hogy ezt a gyászos korszakot újabb részletek föltárásával idézzék föl a távolabbi múltat felejteni hajlamos új nemzedékeknek.
Az SS, mint gazdag tényirodalma ismerteti, 1925-ben, Hitler hatalomátvételénél csaknem évtizeddel korábban született. Kezdetben csupán maroknyi fanatikus egysége volt (Schutzstaffeln – védelmi osztag) a Führer biztonságának oltalmazására, majd létszáma úgy száz körülire terebélyesedett, hogy végül hatalmas, rettegett hadsereggé váljon. Tagjai övük csatján hirdették hitvallásukat: Becsületem a hűségem. Esküjüket személyesen Hitlerre kellett letenniük, mindhalálig vak engedelmességet fogadva. Az alakulat négy esztendővel alapítása után érte el a csaknem háromszázas (!) létszámot. A vezér 1929-ben nevezte ki élére legfőbb parancsnokaként Heinrich Himmlert.
Ez a fegyelmezett férfiú, mielőtt förtelmes feladatára vállalkozott volna, egy csirkefarmnak volt a vezetője, és azt vallotta, hogy a parasztságnak kell betöltenie az új társadalmi rend kovászának hivatását. Családja szigorú katolikus szellemben nevelte, abban a rögeszmében, hogy mindennek alapja a fegyelem. A fajelmélet megszállottja lett, világképének középpontjában az anyaföld tisztelete és a vértisztaság állt. Ő fogalmazta meg az SS doktrináját: patyolat árjaság, s a XVIII. századig visszamenően nem lehet a családban egyetlen zsidó sem. Ugyanakkor a toborzottnak nem kellett kötelezően a náci párt tagjának lennie. Hitler kapta az egyes számú igazolványt, jóllehet maga formailag nem volt tagja az SS-nek. Himmler arra törekedett, hogy minél teljesebben testesítse meg a Führer példaképét, a jezsuita rendet megteremtő Loyolai Szent Ignácot; ennek jegyében követelte meg, hogy minden SS katona patyolat árja legyen, s csak olyan nőt vehessen feleségül, akit az SS jóváhagy, és SS gyerekeket hagyjon utódként a III. Birodalomra. A szervezet gyorsan gyarapodott, 1932-re létszáma már elérte az 52 ezret, hogy egy esztendővel később, a hatalomra jutás idején meghaladja a 200 ezret.
Volt azonban egy riválisa, az 1920-ban létrehozott SA, a Sturmabteilung, vagyis a rohamosztag. Ezt Himmler vetélytársa, Ernst Röhm vezette, s amolyan magánmiliciaként működött. A két szervezet úgyszólván a nácizmus létrejötte óta nézett farkasszemet egymással, de Hitler, hatalmi jelszava, az oszd meg és uralkodj jegyében eltűrte őket. Vadságban és kegyetlenségben egyiknek sem volt mit a másik szemére vetnie, mindkettőt az a szándék fűtötte, hogy terrorizálja a nácik ellenfeleit. Különbségük mindössze annyiban állt, hogy az SS totális elkötelezettséget fogadott Hitlernek. Uniformisa mindkettőnek egyenbarna volt, azzal a különbséggel, hogy az SA harcosai nyakkendőt is viseltek, és halálfejjel ékesítették fekete fejfedőjüket. A Führer azonban sokáig nem tűrte el az SA gyarapodását, és azt az ambícióját, hogy a hagyományos armada háttérbe szorításával „a nép új hadserege” legyen. Eltökélte tehát, hogy véget vet az SA befolyásának, annál is inkább, hogy makulátlan hívei közül többen, Rudolf Hess, Reinhard Heydrich és Hermann Göring az SS zászlaja alatt masírozott.
Az 1934. június 29-éről harmincadikára virradó éjszaka az SS egyik egysége behatolt arra az estélyi rendezvényre, amelyen az SA tagjai mulatoztak. Fogságba ejtették a vezérkart, több mint 300 vezetőt a helyszínen gyilkoltak meg, de Röhm, fölszólításra sem volt hajlandó golyót röpíteni a fejébe. A Stadlheim-i fegyházba hurcolták, ahol aztán megkapta a kegyelemlövést. Az akció után Hindenburg marsall, akkor még államfő melegen gratulált Hitler kancellárnak és Göringnek, mert úgy vélte, az SA az állambiztonságot fenyegette. Ez a leszámolás „a hosszú kések éjszakájaként” vonult be a hitleri legenda történetébe. Kialakult az SS egyeduralma, a lefejezett SA másodrendűvé korcsosult a náci hadigépezetben, még a nürnbergi nemzetközi bíróság sem tekintette bűnözők szervezetének.
Ettől kezdve az SS lett a náci rendszer gerincoszlopa. Himmler, a főparancsnok maga mellé vette Reinhard Heydrichet, ezt a haditengerészettől száműzött tisztet, a hírszerzés és a megtorlás szakértőjét, álljon az SS belső kémhálózatának élére, azzal a feladattal, hogy Németország határain belül és azokon túl logisztikai központ legyen. Himmler aztán már a Birodalom belügyminisztereként egyesítette a rezsim összes rendőri hivatást betöltő kommandóját, Geheime Staatspolizei, Gestapo néven a nácizmus politikai rendőrségeként. Ettől kezdve az SS a hitlerista elitnek lett a gyűjtőhelye: mágnesként vonzotta a született német arisztokrácia tagjait, sok értelmiségit, de azokat a középosztálybelieket is, akiket a gyors érvényesülés vágya hajtott. Busás anyagi igényeinek kielégítésére Himmler az SS köré tömörítette a nagyiparosok, bankárok és üzletemberek hálózatát, akiknek ellenszolgáltatásként biztonsági garanciát ígért manővereikhez.
Az SS hatalma és befolyása a második világháborúban futott a csúcspontra. Élére a legradikálisabb nácik kerültek. A koncentrációs táborok hálózatát ipari vállalkozás szintjére fejlesztette. Patronáló cégeitől ingyen bérelte a lágerek területét, a barakkokat, a gyilkos vegyszereket, a zsidókérdés „végső megoldásában” hatalmas nyereséget kínálva az érintett vállalkozóknak. A hivatásos hadsereg, a Wehrmacht tábornokai nem jó szemmel nézték ugyan, de a háború kezdetén Himmler létrehozta a végrehajtóosztagot, a Waffen SS-t, az elit elitjét, amelynek tagságáról elkésve adott számot Günter Grass. Ez lett a legkegyetlenebb, civil polgárokat és foglyokat tömegméretekben gyilkoló alakulat. És ennek förtelmes alezredesét, a minden emberségéből kivetkőzött Max Aue-t választotta az amerikai-francia Jonathan Littell a párizsi kritika szerint remek regényének, A kegyeseknek főhősévé.
Képalá: A Führer nem tűrte el sokáig az SA gyarapodását, és azt az ambícióját, hogy a hagyományos armada háttérbe szorításával „a nép új hadserege” legyen. Eltökélte tehát, hogy véget vet az SA befolyásának
Várkonyi Tibor
