Már hogyne lenne! Csak elő kell venni egy fémbőröndből a speciális jégkalapácsot, hatalmasakat ütni a célszemély mellkasára, szegycsontjára, s előbb-utóbb megvilágosodik a címbeli, régi magyar szólás: kitűnik, melyik szívben mi lakozik. Ha nem is a rettenetesen fájó – sokáig, talán örökre sajgó – seb ablakán át, hanem sztetoszkópba dobogva, vérezve, susogva. Aki nem üres báb, akiből ki lehet verni titkosabb énjét, az elárulja „igazi” nevét, s bekerül a fivérek és nővérek szerény taglétszámú, de terjeszkedő (zsebpénz dolgában jól eleresztett) világközösségébe. A (vissz)hangtalanul makacskodó szívek gazdái a tagló alatt végzik.
A Vlagyimir Szorokin regényéből készült adaptáció első részében három (eredményes) kiválasztási procedúrát látunk. A szlávszőke parókát viselő „angyalok”, akik már érkeztünkkor is a pofánkba mosolyogtak, csak olyan közegben teljesítik missziójukat, ahol tombol az erőszak, a trágár beszéd szabadítja el az érzelmi sivárságot, s a bér- és csoportszex, a kábítószer a leggyakoribb fizetőeszköz. Gyabronka József és Tilo Werner jeges munkálkodásában az a legborzongatóbb, hogy – mint szomorkásan révült fölesküdöttséggel jelzik – maguk is ablakos szívűek, ismerik a behorpadt mellkas, a tört csontok fájdalmát. A közönséggel való cimborálásuk az előadás számos tisztázatlan pontjának egyike, de érthető, ha a néző tenyere a test bal felére téved, s a két pitvar, két kamra tájékán kezd kapirgálni.
A Krétakör Színház tagjainak hiperprofi színészi jelenléte független attól, hogy a kortárs orosz irodalomban hol agyonhozsannázott, hol a betűvetés fekáliájaként becsmérelt (Bratka László által lefordított) Szorokin-regény milyen színvonalú. (Elég gyengus, ami azt illeti. Ezt a jégkalapácsosdit is csak nehezen sikerült „metaforaként” vagy miként végigerőszakolni a szövegen.) Játékuk absztrakt naturalizmusa, a legvadabb valóságot macskakörmök közé helyező iróniája a különféle okú és pozitúrájú párosodások, nemi aktusok meztelenségében és a felöltözött pőreségben is tökéletesen érvényesül.
Mivel szerep szerint vagy elsikkad a nevük, vagy több figurát játszva több nevük is van, vagy a jégkalapács üdve a régi nevüket új névre cseréli, nevezzük őket a saját nevükön. Péterfy Borbála leragasztott mellbimbókkal tébolyog, míg az inkább negyvenhez, mint harminchoz közeli életkorát ki nem sajtolják a reménybeteg nőből. Sárosdi Lilla és Tóth Orsolya könnyeden repdes az ordas kurva és a gyermeki szűz végletei között (a kettőt csak Ágh Márton sokszor levedlett, zöld hártyaköpeny-jelmezei választják el egymástól). Katona László és Bánki Gergely frenetikus a fürdőszobai heavy metal-vitustáncban, melyet a rendező úgy kicentizett, hogy pontosabban nem is lehetett volna. Katona káromkodó antiszemita kirohanása anti-antiszemitizmusként szólal meg. Terhes Sándor az önmagát megajándékozó, saját magának csengettyűző árva lélek karácsonyi nevetségességének csöndjében remekel, Nagy Zsolt a beavatást legmélyebben megélő fiú iránytalan helykereséseivel. Rába Roland a válogatott kínzási technikákat tudó kopasz strici alakjában nem ismer kegyelmet, Scherer Péter mulya motorbiciklis léhűtőt játszik, aki hirtelen a kotonhuzigálás kellős közepén találja magát, Mucsi Zoltánnak primitív, iszákos apaként s más minőségben kell egyet-egyet röffennie. Velőtrázóan újat és bonyolultat egyikük feladata sem kínál, de összmunkájuk és stílusérzékük megint végbement finomodása, a bennelét reflektáltsága páratlan mesterségbeli fegyvertény.
A szcénák java megokolt rendezői értelemben is. Katona a zsidózást felöltözve csak egészen más hangsúlyokkal, más – nem kritikai – asszociációkat keltve üvöltözhetné. Rába mint kiművelt bankigazgató is strigó marad, szerepei átfestik egymást. Mucsi „filmes” szociotechnikája és Nagy elvontabb színészi realizmusa versenyre kel. Scherer balfácán (motorkerékpárja ventillátor meg szék), ám a kezdés után hosszan, félmeztelenül, eszméletlenül lóg kampóra kötözve: fivér- és nővéripari, maradék húsáru. A lányok csak hárman vannak, de mintha szent- és szajhakórusként lepnék el a színpadot.
Az első rész két órán át tart. Sok-e százhúsz perc, ha kényelmetlen ülőalkalmatosságon kell gubbasztanunk? Sok. Nem sok. Sok. Attól függ.
A jég a rengeteg ismétléssel untat is. Az Ágh Márton alkotta proli-kispolgár lakótér rendetlensége, tárgytömkelege kikényszerít időhúzó ötleteket. Miért honolnának e bugyorban zeneszerető népek? S miért támadna kedvük tüzet rakni a lakásdísz billentyűs instrumentumában? Érdemes-e csak azért egy fényszálas giccslámpát helyezni a díszletbe, hogy az egyik nő még ebből a száltömegből is hímvesszőt sodorjon, orális szex céljára? A horizontálisan és vertikálisan is osztott térben nincs igazi szimultán játék, az épp nem szereplők néha a konyhaasztal mellől szemlélik, mi zajlik a szobamélyben, fürdőszobamagasban. Ezt a – kétségtelenül koncentrált – nézelődést semmiképp sem vagyok hajlandó művészi csúcsprodukciónak felfogni. Nem tudjuk – egyszerűen a rendező nem tudja -, kik néznek, hiszen vegyes embermassza lenne ez, s többeknek semmiféle tudomásuk nincs a jégügyletről, jégcégről. Mégis úgy merednek rá, mintha.
S miért van karácsony épp? Mert kedvez az adaptációban megbúvó ördögien angyalinak (dramaturg: Petrányi Viktória). Sorolhatnánk, az eseményfejezetek közül mi minden nem lehet karácsonykor. De „a szeretet ünnepe”: ez ellenpontként működőképesnek ígérkezik. A csenevész fenyő, a méteres csillagszórók, dugásokkor a nagy fesztáv…
Persze ez az egy fenyő a második (egyórás) rész ezernyi fenyője kedvéért mutatkozik. Az örökzöldek közé beültetve a jobbára matrózruha-uniformisos színészek (Erdély Mátyás fénykévéi hívják elő, tüntetik el az arcokat) valami zagyva, egyszerre történelmi és költői történetet adnak elő, bődületes epikát, hozzá kollektíve diót törnek, madárcsicseregnek, ilyesmi. Megy a szépelgés és a süket (színpadi értelemben kilátástalan) beszéd, a különleges szívű újnevűek félelmetes-gyilkos világhódításáról. Tulajdonképp ez egyetlen élettörténet Csákányi Eszteré, aki az első rész modern szaturnáliáiból alig veszi ki részét, csak a végére lesz belőle tolókocsis béna nő, aki fergeteges szteppel járja ki magának, hogy elmesélhesse életét. Szünet után el is meséli. Mivel a többiek sem lehetnek kukák, ők is belemesélgetnek az egy/sok narratívába. A Krétakör Trafó-beli bemutatója iránti minden rokonszenvünk ellenére itt és másutt illő észrevenni, hogy egy irodalmi/színházi képződmény, egy játékmód minden kiválóságával együtt helyenként lehet a saját paródiája is.
Mundruczó alaptónusában fájdalmas és súlyos rendezésétől nem eshetett messze a (nyilván másfajta) parodikum akarása, kiaknázása. Az álságosan himnikus, a színészekből tárt karú szobrokat állító befejezés alatt mintha Ravel, Elgar és Sosztakovics egyszerre tombolna. Zeng a színház. Ablaktalan szívünk szaporábban ver, osztozunk a dörejek szégyenében, riadunk a rettenetes rianásban. Pláne, hogy a szünet óta azon az oldalon ülünk, ahol Ural, Gyiar és társaik játszottak óraszám. Ők most ott játszanak, ahol mi kuporogtunk. A felcserélhetőség, a közös bűn kinek ne jutna fáradó eszébe? S jön még az agymosás: a háromszor-négyszer is befejeződő produkcióra legnyomatékosabban egy bárgyú televíziós reklám tesz pontot. A jégkalapácsból „melledző” lett, az embertelen és világromboló személyiségcsere példázatából a kondicionálás, relaxálás kétszáz dollárért megvásárolható csodaszerkentyűje. Anev Kámen klipjében Rába Roland veszteget meg: ne habozzon, szerezze be még ma!
Tömény este. Nem pornószínház, nem horrorshow, nem science fiction, nem kísérleti produkció. De akkor micsoda?
Jég. Telnek a napok a premier óta, s a látottak emléke nem olvad. Volt benne valami különleges. Jég. Forró jég.
Tarján Tamás
