TAMÁS GÁSPÁR MIKLÓS
Ki volt Kassák?
Megnyitó
Milyen különös, hogy csöndben nyílik meg a Kassák Múzeumnak ez a szép kiállítása, s én is csöndben rovom ezeket a sorokat, sorokat egy nagy forradalmárról – miközben a konyhában szól a rádió, és épp most, szó szerint a következőket mondja: „a téren [erősítőkből] hungarista dalok szólnak, a tömeg a trianoni békeszerződés revízióját követeli”. A nagy forradalmár csöndben pihen, forradalma halott, s annak a dalai szólnak hangosan, büszkén, erősen, amit ellenforradalomnak tartott. Ez eleven és fiatal.
Eloltom a rádiót.
Pár napja vasmunkások között voltam egy szakszervezeti összejövetelen, olyan emberek között, akiket Kassák jól értett volna. Én csak félig értettem, amit ebéd közben mondtak, mert csillogó szemmel beszéltek műszaki dolgokról, olyan bonyolult alkatrészekről, amelyeket ma szerintük csak a magyar melós tud megcsinálni, s amelyeknek a multinacionális cég külföldi mérnökei a csodájára járnak, s amelyeknek a csomagolása is precíziós munka, s ehhöz mágnesesség- és pormentes környezet, különleges köpeny és cipő kell. Nagyon jól tudják, milyen világban élnek, s hogy mit szolgál tehetségük, műgondjuk és szorgalmuk, mégis büszkék küzdelmükre az anyaggal – és a társadalom anyagával.
„Mesteremberek”: evvel a verscímmel kezdődik Kassák halhatatlansága. Kassák bejelentette, hogy most – azaz akkor – megkezdődött a munkásság világkorszaka. Ő maga volt ennek a megtestesítője a világosságért, a világ ellen és önmaga ellen. Terve nem volt kisebb, mint megtalálni azt a művészi formát, amely a gót székesegyház és az eklektikus polgári lakóház, az eposz és a lélektani-realista regény után következik. Ez a forma éppoly fontos alkotóeleme a proletárság világkorszakának – gondolta Kassák -, mint az oltárkép és a csúcsív a megállapodott nyugati keresztyénségnek. Ez a forma a fiatal Kassák esetében a legszertelenebb spontaneitás és a legpuritánabb, legcsupaszabb, legmaradandóbb szerkezetre való törekvés különös elegye volt. Ehhöz jött még hozzá az az eltéveszthetetlen, összeharapott fogú, komor, groteszk humor; ezen a korabeli olvasók nem nevettek; a költőn nevettek. A kinevetett, bebörtönzött, száműzött, üldözött, kiéheztetett költőnek szektája volt kezdetben, nem közönsége.
Ahogy lenni szokott, mire elismerték, már nem értették. Mint minden forradalmárt, Kassákot is beleszorították a korszak satujába, amelynek ellensége volt. Petőfi „biedermeier” volt, Ady „szecessziós”, a lehiggadt, klasszicizálódott kései Kassák pedig „modernista”. Grafikai ízlése plakátokban, reklámokban, nyomdai megoldásokban, könyvborítókban és tipográfiában vált eladhatóvá.
De ez a recepciója volt, nem ő. Brecht songjainak átiratai és remixei a slágerrádiókban hallhatók, Godard megoldásai a hollywoodi film noir-ban bukkannak föl, Kassák untig taglalt „szabad versének” hatását összekeverik a Füst Milánéval.
1936 augusztusában írta Kassák a Nyugatban a magyar kultúra akkori konzervatív fordulatáról: ez „[n]em a mesterség, hanem a szellem kérdése. Olyan kor gyermekei [az akkori fiatal költők: Kassák elsősorban Illyésre és Vasra utal], amely pillanatokban él, sötétségbe burkolózott útkereszteződés múlt és jövő között, s csak azok számára eltűrhető, akik a maguk erejéből beletalálnak a fejlődés irányvonalába. Ezekben a pillanatokban alig is mondhatná meg valaki, hogy a „kallódó korosztály”-ból hányan és kik lesznek azok, akik a kívülről szabott, de belülről vállalt határokon túllépnek. […] … [S] most gondoljuk meg, hogy Pest sok új háza Bauhaus-modorban épül, de sima falaikat már enyhe pasztellszínekkel festik be, a kapubejáratokat és lépcsőházakat beépített hangulatlámpákkal világítják meg. S hogy mindennek a csöndes visszahúzódásnak, lágy esztétizáló hajlandóságnak tudatosan vagy tudattalanul köze van mindennapi életünk bizonytalanságához, fullasztó szellemi légköréhez – afelől csak azoknak lehetnek kétségeik, akik nem tudnak vagy nem akarnak a dolgok mélyéra tekinteni.”
Ezt a hangulatvilágítást kell leoltani ahhoz, hogy Kassáknak, a költőnek, a képírónak, a forradalmi teoretikusnak és bírálónak enyészhetetlen művét az őt megillető nappali verőfényben vegyük szemügyre. Ez az életmű a mai koravén Magyarországon bántóan korszerűtlen, mert keserűen ifjú, mert világkezdeti és nem világvégi, mert nem reménytelen, nem polgári és mert darabosan, gorombán igaz.
(Megnyitó szavak az „Új szerzemények: 2002-2006” c. kiállítás elé, Kassák Múzeum, Budapest III., Fő tér 1., Zichy-kastély. Megtekinthető 2006. szeptember 24-től november 19-ig.)
Élet és Irodalom
50. évfolyam, 39. szám
