KOLTAI TAMÁS
Szívhez szóló
Színház
Egy Alvis Hermanis-díszletbe lépünk be, de az előadást nem Alvis Hermanis rendezte, hanem Mundruczó Kornél a Trafóban. A társulat a Krétakör Színház. A fikcionált hipernaturalista díszlet, amelynek előszobáján és konyháján keresztülhaladunk – a háziak otthon vannak, ketten az ajtóban álldigállnak, a többiek körülülik a nagy konyhaasztalt -, egyszobás, fürdőszobás lakás. (A fürdőszoba a galérián van.) A konyha és a szoba közti képzelt fal átjárható, az utóbbihoz külön bejárat is tartozik. Szétszórt tárgyak, rendetlenség, elhanyagoltság. Pszeudokosz.
Az előadás címe: A jég.
Karácsony van, Gyabronka József a Mennyből az angyalt énekli-dúdolja, a szobában alig díszített, kisméretű fenyőfa áll kikötve. Csekély idő kell ahhoz, amire mindenki vár, hiszen bele van kódolva a szituációba, az asztal körül ülők hideg-semleges tekintetébe: a komor idill szövete fölfeslik, és elkezdődik a verbális-akcionális atrocitások sorozata. Gyabronka és Tilo Werner – ők voltak az elején a nézőket váró fogadóbizottság, arcunkat vizslató tekintetüknek később, az előadásban „viszszalapozva” jelentősége lesz – időnként kiragadnak valakit a többiek közül, és kezelésbe veszik. Ez háromszor történik meg a kétórás első rész során, harmadik alkalommal már a teljes társulat részt vesz az akcióban, köztük a korábbi „kiragadottak” is. Hárman vannak az áldozatok: Nagy Zsolt, Péterfy Borbála és Terhes Sándor. Először sima rablótámadásnak, szexuális erőszaknak látszik a vetkőztetéssel járó merénylet, de nem erről van szó, a merénylők fém aktatáskából kalapácsot vesznek elő, amiről kiderül, hogy jégkalapács, hatalmas ütéseket mérnek vele a lekötözött, betapasztott szájú delikvens mellkasára, utána orvosi hallgatóval kifülelik, hogy az illetőnek megszólal-e a szíve, megmondja-e a nevét. A valódi nevét, mert amit az életben használnak, az nem a valódi nevük, ők maguk is csak élő holttestek, többszáz millió társukkal együtt, és csak akkor ébrednek föl, ha beszélni tudnak a szívükkel. Ők a kiválasztottak – mindhárom áldozat annak bizonyul -, akik kevesen vannak, talán huszonháromezren az egész világon, még kevesebben azok, akik ismerik a szív mind a huszonhárom szavát. Fivérek és nővérek, egy testvéri szekta tagjai, akik a fenti módszerrel keresik egymást, és ha megtalálták, meztelen testüket egymáshoz tapasztva, szexuális inger nélkül folytatják le a szív párbeszédét.
Az „élő holttestek” (húsgépek) oroszok, akár a környezet utalásai, de hát – ne gyerekeskedjünk – színházban vagyunk, mindenhol mi vagyunk, minden mi vagyunk, az ultraprimitív bunkók, a stricik és kurvák a konyhaasztal körül, a szennyalakok, a moslékszájú csürhe, a seftelő söpredék, az üzekedők, a perverzek, a brutális szexuálbrigantik, a mindenért a szabadkőműves zsidókat okolók, a szívet kereső szegycsontverők, a megváltásra várók, a szív beszéde után titkon áhítozók, a meztelen lélekkel megtisztulni vágyók, a szanatóriumi nővérek, a testvériesülést álmodók, az élő holttestek és a valóságból felébredni remélők. A krétakörösök folyamatosan hidegből melegbe merítenek, brutalitásból giccsbe, koitálásból lelkizésbe, a náci fajelmélet utalásaiból a szeretetvallás emelkedettségébe – a testvériesülés megtisztult vérengzői szőke hajú-kék szemű „árják” -, tragikusból röhejesbe, meghatottból gunyorosba, a hipernaturálisból az elidegenítő távolságtartásba. Péterfy Borbála és Rába Roland iszonytatóan valódi és színházian megcsinált obszcén horrorkettőse – ők egyszerűen fenomenálisak -, Katona László és Bánky Gergely pucér csápoló heavy metal őrjöngése, a Terhes Sándor monológja alá kevert ellenpontozó melodráma-melódia pontos elemzések eredménye. Lehet sápítozni a testi önfeltáráson-kitárulkozáson-kiszolgáltatottságon, lehet aléltan leborulni előtte, de hát az istenért, SZÍNÉSZETRŐL van szó, ha ebben az országban viszonylag kevés fogalmunk lehet is arról, mi az. Az előadásban képviselt csoportszínházi dramaturgia – az, hogy a színészek átjárnak a színész-én és a szerep-én között, a részvételük nélkül zajló jelenetekhez pedig kvázi a kívülállók belső (színpadi) falanxaként figyelő tekintetüket és személyes jelenlétük súlyát kölcsönzik – azon minták egyike, amelyben a szakmai etika esztétikummá válik.
A második részben változik a tér, benne elfoglalt helyünk és nézői szemszögünk. Egy lány történetét halljuk a második világháborútól napjainkig. A „kiválasztottak” egyikének útját a falujából a német koncentrációs táboron és a szovjet állambiztonság legbelső körein át a gazdasági elitig. Ez az új szívbeli testvérek megtalálásához vezető út a menet közben ejtett halottak tömegével van kikövezve. Annyiban kapunk új dimenziót az eddigiek mellé, hogy megértjük: a testvériesült szeretetben föloldódó gyilkosok szektájának értelmezéséhez ne keressünk konkrétan lefordítható ideológiai, netán politikai metaforát. Az 1908-ban Szibériában lehullott tunguzka meteorit jegéből világtermelésre gyártott jégkalapácsok szegycsontrepesztő működése egyszerre végzi el az emberiség ritkításának és üdvözítésének feladatát, egészen addig, amíg kereskedelmi forgalomban hasznosítható, közérzetjavító szerkentyű lesz belőle – ebből azért támadhatnak önálló gondolataink. Az előadás ebben a játékrészben ücsörgő színházzá válik, a monológot kezdő Csákányi Eszter szavait a többiek folytatják matrózruhában, egy fenyőerdő fácskái között arányosan eloszolva, művésziesen kidolgozott fény- és hangeffektek által segítve. Az utóbbiakat részben maguk a színészek állítják elő, azzal a fegyelmezett ihletettséggel, amelyet elvárunk tőlük.
Hazatérve elolvastam a regényt. Szándékosan utólag árulom el, hogy Vlagyimir Szorokin hasonló című nemzetközi sikerkönyvének adaptációjáról van szó, amivel a színházi néző meggyőződésem szerint nem tud mit kezdeni – és nem is kell neki. A regény az előadás után csalódást okozott. Nem mintha nem volna jó regény, bár nem tartozik azok közé, amelyek miatt valaha olvasásra adtam a fejem. Az biztos, hogy benne van a szovjet-orosz napi valóság, az orosz történelem eseményeinek hatvanéves vázlata és a nagy orosz spiritualizmus összegyúrva, mentális és verbális fantáziával kicsipkézve, úgymond, „provokatívan” (bár ezt a fogalmat a „pia, dugás, szúrás” háromszögében, hogy magát a szerzőt idézzem, képtelen vagyok úgy értelmezni, ahogy finomkodó nyárspolgárok és bunkó politikusok teszik). A posztkommunista Oroszországból sarjadt fantazmagóriák tárgyilagos, minimalista, paradox módon – számomra – mégis terjengős leírása, bevallom, kevésbé hatott rám, mint a krétakörösök által szenvedéllyel, gúnnyal, elidegenítéssel és vadsággal megjelenített ká-európai utódállami pocsékság, disznóság, csalódottság, elkeseredés, önironikus reflexió és utópia. Mundruczóék szinte szó szerint veszik a könyvet egészen a végső reklámparódiáig, de nekem többet adnak – és ez megér egy külön bekezdést.
Egyetlen pornográf szót ismerek a közbeszédben és a közírásban, s ez a szeretet. Kétezer éve erről hazudozik legtöbbet az összes létező ideológia. A világirodalomban is alig egy-két részletet tudok hitelesnek elfogadni a tárgykörből. Szorokin az ártatlan gyermek közhelyével fejezi be a regényt. A krétakörösök végső közénk jövése is közhely, csakhogy ez testileg közvetlenül sugározni képes. Előadásuk nemcsak a legszemérmesebb, amelyet valaha láttam, hanem egyike a leginkább szívhez szólóaknak is. A szívével beszél.
(Vlagyimir Szorokin: A jég – Krétakör Színház, Trafó)
Élet és Irodalom
50. évfolyam, 39. szám
