Elhangzott többször nyilvánosan, televízióadásban, és telefonon, közvetlenül győzködve a hívottakat, ám hiába: a szakszervezetek nem mozgósították tagságukat, hogy a vegyenek részt az Országgyűlés feloszlatását, a miniszterelnök lemondását követelő megmozdulásokban, még a korábban bejelentett demonstrációikat is későbbre halasztották – nehogy összefüggésbe hozza valaki a jelenlegi eseményekkel.
Nem valószínű, hogy hirtelen megszerették a kormányt, még nem adott rá módot nekik; megalakulása óta kritizálják, ahogy egyeztetések nélkül nekilódult a munkavállalókra túlzott terheket rakó intézkedések bevezetésének, ahogy egy rendes hatástanulmányt nem tudott megmutatni az érdekképviseleteknek, mivel is fog járni az intézménymegszüntetést, elbocsátást, a megszerzett jogok csorbítását is tartalmazó államigazgatási reform.
Viszont alapvető értéknek tartják a politikai és a gazdasági stabilitást, a hatékony munkához elengedhetetlen nyugalmat. Ezért a Kossuth tértől távolról, közleményekben tudatták: elítélik az erőszakos tetteket, kiállnak a parlamenti demokrácia és annak intézményrendszere mellett – kiemelve azok normális működésének fontosságát, akár a kormány ellenében is, ha az nem aszerint cselekszik.
Azon a színpadon viszont, ahol az ideológiai kuszaság, a radikális jobboldal arroganciájával társulva jelenik meg, ahol mindegy, ki mit mond, csak a végén lehetőleg harsogja el, „a kormány pedig takarodjon”, ahol fontosnak tartják felsorolni, kit vélnek a képviselők között zsidó származásúaknak, ahol a letartóztatott kocsigyújtogatókat, rendőrökre utcakövekkel támadókat politikai foglyoknak tartják, ahol körözött rendbontók éppúgy tapsot aratnak, mint az állampárti rendszer köpönyeget váltott régi vezetői – ott józan érvelésre úgy sincs mód. Az annak való, aki kétely nélkül ismétli, hogy vesszen a parlament, és le mindenkivel, aki az alkotmányra hivatkozva ezt elfogadni nem hajlandó, legyen állam-, ház- vagy bármilyen elnök! Nem ez a terepe a társadalmi igazságosság elvének érvényesítéséért ténylegesen harcolóknak, függetlenül attól, hogy az egyiket a hajdani monolitszervezet utódjának tartják-e, a másikat rendszerváltó erőnek. És reménykednek: hangjuk előbb-utóbb csak kihallatszik az igazán fajsúlyos kérdésekre választ nem adó lármából.
Szöllősi Ferenc
