Elhangzott többször nyilvánosan, televízióadásban, és telefonon, közvetlenül győzködve a hívottakat, ám hiába: a szakszervezetek nem mozgósították tagságukat, hogy vegyenek részt az Országgyűlés feloszlatását, a miniszterelnök lemondását követelő megmozdulásokban, még a korábban bejelentett demonstrációikat is későbbre halasztották – nehogy összefüggésbe hozza valaki a jelenlegi eseményekkel.
Nem valószínű, hogy hirtelen megszerették a kormányt, még nem adott rá módot nekik; megalakulása óta kritizálják, ahogy egyeztetések nélkül nekilódult a munkavállalókra túlzott terheket rakó intézkedések bevezetésének, ahogy egy rendes hatástanulmányt nem tudott megmutatni az érdekképviseleteknek, mivel is fog járni az intézménymegszüntetést, elbocsátást, megszerzett jogok csorbítását is tartalmazó államigazgatási reform.
Viszont alapvető értéknek tartják a politikai és a gazdasági stabilitást, a hatékony munkához elengedhetetlen nyugalmat. Ezért a Kossuth tértől távolról, közleményekben tudatták: elítélik az erőszakos tetteket, kiállnak a parlamenti demokrácia és annak intézményrendszere mellett – kiemelve azok normális működésének fontosságát, akár a kormány ellenében is, ha az nem aszerint cselekszik.
Azon a színpadon viszont, ahol az ideológiai kuszaság, a radikális jobboldal arroganciájával társulva jelenik meg, ahol mindegy, ki mit mond, csak a végén lehetőleg harsogja el, „a kormány pedig takarodjon”, ahol fontosnak tartják felsorolni, kit vélnek a képviselők között zsidó származásúaknak, ahol a letartóztatott kocsigyújtogatókat, rendőrökre utcakövekkel támadókat politikai foglyoknak tartják, ahol körözött rendbontók éppúgy tapsot aratnak, mint az állampárti rendszer köpönyeget váltott régi vezetői – ott józan érvelésre úgy sincs mód. Az annak való, aki kétely nélkül ismétli, hogy vesszen a parlament, és le mindenkivel, aki az alkotmányra hivatkozva ezt elfogadni nem hajlandó, legyen állam-, ház- vagy bármilyen elnök! Nem ez a terepe a társadalmi igazságosság elvének érvényesítéséért ténylegesen harcolóknak, függetlenül attól, hogy az egyiket a hajdani monolitszervezet utódjának tartják-e, a másikat rendszerváltó erőnek. És reménykednek: hangjuk előbb-utóbb csak kihallatszik az igazán fajsúlyos kérdésekre választ nem adó lármából.
Szöllősi Ferenc
