Attól is tartottam, hogy pártpolitikusok nem fognak majd magánemberi, illetve független minőségükben megjelenni
Most már egészen biztos, hogy a Fidesz által javasolt szakértői kormányban nyelvészeti miniszter is lesz, csak még nincs eldöntve, hogy a feladatra Grétsy Lászlót, Pelczné Gáll Ildikót vagy azt a személyt kérik fel, aki a „hetenkénti” szót annak idején belekonvergálta a „háromhetenkénti” tartományba, és ezzel maradandót alkotott az egyetemes nyelvészet terén. Lehet persze, hogy Pelczné most is csak a Nyelv, amely elmondta, amit a mögötte álló Agy sugallt, hogy tudniillik, az Európai Bizottság nem elfogadta, hanem jóváhagyta a magyar kormány konvergenciaprogramját.
Gondolom, mindenki érzi a különbséget. Arról nem beszélve, hogy a Fidesz szerint a konvergenciaprogram félévenkénti uniós vizsgálata egy nagy kalap bizalomvesztés az EU-ban, amely egyébként is „gyámság alá helyezte” Magyarországot, pedig ez „nem túlságosan gyakori vagy szokásos módszer az unión belül”. A „nem túlságosan gyakori”, illetve a „szokásos” kifejezések szinonimaként való használatán én ugyan elnyelvészkednék egy csöppet, mindenesetre tény, hogy az EU a körmünkre akar nézni. Nem tudom, mi készteti erre, mikor ez az ország híres arról, hogy mindenkori politikai, gazdasági elitje minden egyes felzárkózató euróval úgy bánik, akár ha a sajátja volna (szinonimaajánlat: a szeme fénye). Ha még hozzátesszük, hogy a Pelczné képviselte ellenzéki párt szerint a konvergenciaprogram, amelynek elfogadásáért annyit ácsingóztunk, nem más, mint egy második Gyurcsány-csomag, más szóval, „az emberek megsarcolásáról szól”, továbbá arról, hogy kizárólag utolsóként leszünk hajlandók csatlakozni az euróövezethez, akkor fölfoghatjuk végre, mit jelent a Fidesz által ígért, annak idején kissé homályos „konstruktív” (alkotó) ellenzékiség.
Ennyit a nyelvről. Aztán jöhet a kép. Mondjuk fekete-fehér óriásplakátok, rajtuk a lehorgasztott fejű, gyászba öltözött bányász, nyugdíjas asszony, vállalkozó, akiket épp porig sújt a várható nyolcezermilliárd forintos uniós fejlesztési forrás, amit úgyis képtelenek lesznek lehívni. Ha ez nem az Orbán-kormány optimista, derűs, önbizalmat gerjesztő belső országimázsa, akkor nem tudom, mi. Esetleg lehet még „politikai haszonszerzés”, bár e kifejezéstől ódzkodom, annyira elhasznált. Akkor már maradjunk inkább a szimpla „politizálásnál”, „hazaszeretetnél”, amibe mára annyi, de annyi minden belefér, hogy azt csak Kossuth téren tudja az ember úgy-ahogy megsaccolni.
Abból, hogy a Parlament előtt jelenleg, a kihelyezett vécék dacára, erős fekália- és vizeletszag terjeng, ne vonjunk le messzemenő következtetést. A fűre, aszfaltra nyilván a provokátorok szarnak (ajánlott szinonima: könnyítenek magukon), akiket szigorúan el kell különítenünk a békés, derűs, a haza üdvét szem előtt tartó tüntetőktől, akik a hét végén ráadásul kultúrprogramok közönségévé alakulnak át.
A téren eddig is a kultúra vitte a prímet. A transzparensek kultúrfölirataiból ez épp úgy kiolvasható volt, mint mondjuk a Nagy-Magyarországról, Trianonról szóló könyvek, árpádsávos zászlók erős forgalmából. Az ismeretterjesztéshez tartozott a zsidó vallásúnak (eredetűnek?) vélt politikusok nevének hangos felolvasása, vagy hogy a válság fő felelőseinek táblájára egyetlen Nobel-díjas írónk, Kertész Imre neve is fölkerült. Bevallom, egy ideig féltem, hogy a szakrális zsidózás esetleg kimarad a piknikből, de a hagyomány kötelez szerencsére. Attól is tartottam, hogy pártpolitikusok nem fognak majd magánemberi, illetve független minőségükben megjelenni, olykor dobogón ágálni, ám ez az aggály is fölöslegesnek bizonyult.
A Szabadság téri vandál randalírozóktól szigorúan különválasztandó derék, békés, petíciózó polgárok csak alkotmányos, demokratikus jogukkal élnek, és céljuk nem más, mint a népnyúzó, hazug Gyurcsánynak, valamint kormányának elzavarása. Őket, valamint a csillogó szemű fiatalokat a szélsőjobbos antiszemitákkal, éjszakai randalírozókkal egy napon említeni szigorúan tilos, már csak azért is, mert a független politikusok beszédei alatt vagy zsidózás idején ők Szundi füldugóval védekeznek a provokáció ellen, esetleg fogják magukat, és hazamennek, mert rájönnek, hogy hova keveredtek.
A „provokáció” szó jelentése egyébként már szintén vizsgálat tárgya. Az eredmény a Nyelvészeti Közlöny következő számában fog megjelenni.
R. Székely Julianna főmunkatárs
