Az elmúlt napok, hetek történései elgondolkodásra késztetik az embert. Miről is van szó? A nemzeti történelmünk gerincét képező szabadságküzdelmek folytatásáról, vagy a múltunkat is beárnyékoló, pusztító szellemiségnek a megidézéséről?
A jogos szabadságküzdelmek összefogták a nemzetet a külső ellenség (tatár, török), az elnyomó uralom (Habsburgok, szovjetek), a fenyegető ideológiák (iszlám, marxizmus), vagy a társadalmi haladás érdekében (1848, 1956). A függetlenség, a nemzeti önrendelkezés és a belső reform kérdései sok esetben összekapcsolódtak. A küzdelmek bukásuk esetén sem voltak hiábavalóak, nem csupán erkölcsi tőkét halmoztak fel a jövő generációk számára, hanem előbb, vagy utóbb kikényszerítették a remélt társadalmi változásokat is.
A történelmi helyzet kitermelte a megfelelő vezetőket és a saját helyzetén felülemelkedni képes, áldozatvállaló politikai elitet, akik mögött lelkesedéssel és tömegével sorakoztak fel az egyszerűbb emberek. Nem csak Dobó István, Rákóczi, Kossuth, Nagy Imre magasztosultak fel, de hőssé váltak a végvári vitézek, Bocskai hajdúi, Esze Tamás talpasai, a 48-as honvédek és a Széna-téri srácok is. Az említett történésekre, nagyszerű teljesítményekre ma is büszkék lehetünk. Az egriek hősiessége 1552-ben több évtizedre feltartóztatta a török előrenyomulását (Eger 1596-ban került török kézre), a hajdúk győzelmei biztosították az Erdélyi Fejedelemség függetlenségét, a Magyar Királyság számára pedig a központosító Habsburg-uralommal szemben a rendi autonómiát és a protestánsok vallásszabadságát. A Rákóczi-szabadságharc elbukott, de a török alól felszabaduló Magyarországot nem lehetett jogfosztott tartománykényt kormányozni, hanem a nemesi országgyűléssel együtt (rendi dualizmus). A honvédzászlóaljak Világosnál letették a fegyvert, de a kiegyezéssel megalakult dualista monarchiában a Magyar Királyság egyenrangú partnerévé vált az Ausztriai Császárságnak. A Széna-téri srácoknál erősebbnek bizonyultak az orosz tankok, de az 56-os forradalom kijavíthatatlan repedést okozott a kommunista-tömb betongátján.
A felsorolt küzdelmekben a magyarság Európa számára is példát mutatott, értéket teremtett. A végvári vitézek a keresztény eszmét védelmezve ragadtak szablyát, az emigrációba vonuló kuruc vezérek nyugaton meghonosították a könnyűlovasságot (huszárság), a 48-as tüzérek ágyúi a szabadság üzenetét dörögték az elcsendesülő Európában, a szovjet tankokra Molotov-koktélt dobáló pesti srácok képei pedig felrázták a világot.
A nemzet vezetői a kritikus pillanatokban a helyzet magaslatán álltak, felmutatták a bátorság és tisztánlátás erényeit, a küzdelem során maguk is áldozatot vállaltak, gyakran mártírokká váltak. A nemzet többnyire csak magára számíthatott, a várt felmentő sereg, külső segítség, világforradalom többnyire elmaradt.
A jelenlegi eseményeket azonban nehéz lenne a hősi hagyományok folytatásaként értelmezni. A nemzeti szimbólumokat felhasználó „forradalmárok” céljai és a Műszaki Egyetem hallgatóinak 1956. október 22-én megfogalmazott 16 pontja között nincs semmiféle azonosság. Az akkor hiányolt többpártrendszerű politikai berendezkedés és a demokratikus szabadságjogok a rendszerváltás után megvalósultak, a szovjet csapatok távozásával együtt. Ezért ma megrongálni egy szovjet emlékművet azonos azzal, mint a Don-kanyarban meggyalázni egy magyar hősi emlékművet. A mai parlamentáris viszonyok között nem az utcákon és tereken kell a konfliktusokat megoldani. A feneküket mutogató, tomboló, kigyúrt és összebiztostűzött, trianonozó, kommunistázó és zsidózó utcai vagányoknak még tanulni kell a történelmet ahhoz, hogy helyesen tudják idézni.
Különben csak szellemeket idéznek meg, amelyek a múltban és a jelenben is oly sok bajt hoztak a nemzetre.
Szarka Lajos
(a szerző történész)
