Itt az ideje a konzervatívok számára az álhatatosságnak, itt az ideje a bölcsességnek. De nem a méricskélésnek, egyensúlyozásnak. Ha elveik és hajlamaik alapján ítélnek, eredménye nem lehet kétséges.
Az alapképlet ugyanis egyszerű: az áprilisi parlamenti választások eredményének utólagos és immár világosan kinyilvánított, összehangolt frontokon történő megkérdőjelezése zajlik. Abban a pillanatban, amelyben ezt a tényt szem elől tévesztjük, gigantikus hitetés szánalmas eszközeivé váltunk.
Újra végső harcba kezdett a nagy Hitető. Elutasította a választásról szóló belügyminiszteri beszámolót, később a győztest illegitimnek bélyegezte, és „a kormány elleni megindulásról” szónokolt.
Az árpádsávos zászlókat (=hungarista szimbólum) lengető, gyújtogató csőcselék, a szónokló-petíciózó politikai idióták köre jól érti az őszintétlenül lebegtetett hívó szót: most az ő idejük jött el. Hiszen illegitim kormány ellen mindent szabad…
A konzervatívok elvei és hajlamai szerint nincs más érvényes legitimáció, csakis a választási eredményben kifejeződő választói akarat. Semmi más. Ha az alkotmány alatti, az alulmaradt, a kívül rekedt politikai kisebbségek utcai megmozdulásokon kimutatott beteg szenvedélye kormányfőt buktathat, már nem csak a kormány, hanem maga az alkotmányos demokrácia bukik meg.
A konzervatívok elvei és hajlamai szerint elsőrendű nemzeti érdek, hogy végleg meggyökeresedjék az üdvös szokás: négyévente, szabad, többpárti, parlamenti választásokon – és csakis így, sehogy másképp – dőljék el Magyarországon a főhatalom sorsa. Elsőrendű nemzeti érdek tehát, hogy a miniszterelnök ne engedjen az alkotmányon kívülről érkező nyomásnak, ne mondjon le.
Egyszerű: az államháztartás (nem a gazdaság!) válságban van; több éve már – a külvilág, a számunkra érvényes uniós mérce, valamint a józan ész szerint – súlyos hiányt produkál. Amit a „felelős” kormányok onnan túlosztottak, annak egy részét záros határidőn belül oda vissza kell adni. Több adó fizetésével (=”bevételnövelés”) és/vagy olyan számlák kifizetésével, amelyeket eddig helyettünk az állam állt (=”kiadáscsökkentés”). Hitető most azt hirdeti, hogy „maradjon a pénz az embereknél”, meg hogy „adócsökkentésre van szükség”, és azt, hogy a kiigazító intézkedések diktátumok. Költségvetési ügyben aláírásgyűjtést – kvázi népszavazást – is kezdeményezett, amelynek lényege: a kormány ne állítsa helyre a fiskális egyensúlyt.
A konzervatívok elvei és hajlamai szerint pedig elsőrendű nemzeti érdek, hogy az államháztartás egyensúlya Magyarországon helyreálljék. Mivel Hitető az ellenzék fő erejének vezetője is egyben, az ellenzéktől kormányváltás esetén – logikusan – nem várható a költségvetési konszolidáció. Elsőrendű nemzeti érdek tehát, hogy a miniszterelnök és a kormány ne engedjen a fiskális demagógiának, ne mondjon le. Éppen ellenkezőleg: a konzervatívok elveik és hajlamaik szerint elvárják a miniszterelnöktől, hogy teljes erejével, politikai felelősségének teljes tudatában dolgozzék az egyensúly lehető legkisebb áldozattal járó, legcélszerűbb helyreállításán! Kritikával, javaslatokkal – ahogyan eddig is tették – készek közreműködni ebben. Egészen a 2010-ben esedékes elszámolásig…
A képlet egyszerű: Hitető, illegitim hatalmi igényének legitimálására a legitim parlamenti többségre támaszkodó miniszterelnököt – politikáról lévén szó, micsoda óvodás vád! – hazugnak („beteges hazudozónak”) bélyegzi. Pártja hetekig, hónapokig a „hazugságmotívummal” kampányol, majd – hogy, hogy nem – egyszercsak előkerül egy csalárd módon megszerzett hangfelvétel, melyen a kormányfő zárt körben, sajátjai előtt (lényegében a költségvetési megszorítások halogatása és szükségének elhallgatása miatt) hazudósként exponálja önmagát. Látványosan igazolódni látszik az előzőleg tervszerűen felvezetett hazugságvád, elszabadul a pokol, belobban a hitetés csikorgó gépezete. A célszemély alakja pedig a megtestesült hazugsággá, a nagy „Hazuggá” mitizálódik
Lehet, hogy a konzervatívok szívük és hajlamaik szerint a XIX. században élnének, de azért – kénytelen, kelletlen – átélték ők is a XX. század kevéssé finnyás nyelvhasználati forradalmait. Már a XXI. századot rójuk, és ők ismerik annyira anyanyelvük mégoly elzárt rétegeit, hogy képesek legyenek egy ilyen beszéd pontos értelmezésére. A hamis, a valódi, és az igaz közötti világos különbségtételre.
A konzervatívok ízlése ellen való lenne ezért, ha egy olyan passzív és rejtett hazugságot, amely az igazság elhallgatásában nyilvánul meg, egy olyan hazugságra kellene cserélni, amely aktív és tevőleges, kifejezett és nyílt hazugság.
A konzervatívok jól fejlett igazságérzete ellen való lenne, ha Hitető húzhatna politikai hasznot „Hazug” egy olyan – őszinteségi rohamában felfedett – hazugságából, amelyben maga viszont ezerszeresen vétkes, és amelyet mind a mai napig fenntart.
Bár a konzervatívok hajlamaik révén tökéletesen ismerni vélik az igazságot, azért kérdezni is tudnak: Hogyan hazug, aki őszintén beszél?! Hogyan hazugozhat az, aki azt hazudja magáról, hogy sohasem hazudott?! Hogyan lehet nagyobb a múltbéli hazugság a jelenbélinél?! Hogyan lehetne hazugság az, amelyről az igazságot mindenki – aki csak akarta – régóta ismerte-tudta?! Hogyan lehetne hazugság igaz bírája az, aki a hazugságról csalárd módon szerzett tudomást, és ezt hazug módon letagadja?!
A konzervatívok évszázados hagyományban gyökerező – bár időnként meg-megbicsakló – politikai érzékükkel ráeszméltek már: nem a „Hazug” az, hanem éppen a Hitető, aki itt és most „lebukott”.
A konzervatívok elveikből és hajlamaikból következően – nemcsak az árpádsávos zászlók erdejének láttán, de történelemtudatuk kifinomultsága folytán is – tudják jól: Hitetőt – politikai ténykedése alapján – mára már jóval több szál fűzi a múlt- és jelenbéli hungarizmushoz, mint „Hazugot” – megintcsak ténykedése szerint – a múlt és a jelen bolsevizmusához.
A konzervatívok, ha bevallani-kimondani vonakodnak is, egymás közt tudják azt is: bizony, lehet, hogy egy kicsit mégiscsak „kurva az ország” – „akár a többi nép”. Hiszen nagy elődeik között többen éppen ezért tanúsítottak kétségbeesett ellenállást az általános és titkos választójog terjedésével szemben. Mert sokakat vélelmeztek a választók között olyannak, akik hisznek a mindenkori Hitetőnek. Sokan voltak most, 2006-ban is ahhoz, hogy még többeknek álmatlan éjszakákat okozzanak – de szerencsére nem elegen. (A „kurva ország” ország nagyobbik fele mégsem Hitetőt választotta – annak ellenére, hogy Hitető „Hazugnál” sokkal nagyobbat hazudott neki. Ha másért nem is, de ezért talán mégis kijár a nem túl színpadias bocsánatkérés!)
A konzervatívok – amennyire csak a politikában az lehetséges – a fair play hívei. Elismerik ezért magukban, hogy ha valóban irtóznak a csőcseléktől, akkor nem fintoroghatnak jogosan egy olyan hazugság felett, amellyel mások, helyettük, számukra kiírt munkát végeztek-végeznek el. Most még gyengék hozzá, de a szívük mélyén érzik: a nemzetromboló populizmus marginalizálása igazából konzervatív feladat.
A fentiekkel a legcsekélyebb ellentmondásban sincs, hogy a konzervatívok elveik és hajlamaik szerint természetesen nem szívesen látnak baloldalit a kormányfői székben.
De a konzervatívok – mégha szavaik valamiért mást mondanak is – elveik és valódi hajlamaik szerint még kevésbé szívesen látják Hitetőt tovább a magyar közéletben. Tudják már egy jó ideje: amíg a nagy Hitető onnan végleg ki nem szorul, nem lesz normális demokrácia Magyarországon…
A szerző közgazdász
Zimányi Zoltán
