REGE MIHÁLY
Vesztesek és vesztesek
Az utóbbi idők legnagyobb közel-keleti konfliktusa, mely a Hezbollah és Izrael között robbant ki, felemás véget ért. Egyfelől Izraelnek nem sikerült kitűzött céljai közül egyet sem maradék nélkül teljesítenie, s a Hezbollah felett győzelmet aratnia. Sőt, a síita milíciát komoly veszteségei ellenére az arab világban győztesnek kiáltották ki. Az arab politikai kultúrában ugyanis a győzelem mércéje az ellenállás. Ez a Hezbollahnak tovább sikerült, mint Izrael bármely korábbi ellenségének. Tekintve, hogy az izraeli akció egyik fő célja éppen elrettentő-képességének visszaállítása lett volna, Izrael súlyos kudarcot szenvedett. Másfelől Izraelnek sikerült a Hezbollah hegemóniáját megtörnie Dél-Libanonban, ennek nyomán pedig lehetővé vált a libanoni reguláris hadsereg bevonulása és a megnövelt erejű ENSZ-misszió kiállítása a harcokat lezáró 1701-es ENSZ-határozat keretében. De az is biztos, hogy a tartós békéhez mindez önmagában kevés lesz.
*
A Hezbollah, minden hencegése ellenére, hatalmas veszteségeket szenvedett. Jól látszik ez abban, hogy a síita milícia feje, Hasszán Naszralláh a kezdeti győzelmi mámor után immár a „levertség, melankólia és depreszszió” jeleit mutatja, ahogy a Hezbollahot elkötelezetten támogató napilap, az asz-Szefir írta. Mert bár az országot ért pusztítás nemigen rendítette meg, az annak nyomán bekövetkező népszerűségvesztés annál inkább kellemetlenül érinti. Nemcsak a szunniták körében népszerűtlenebb, mint valaha, de a veszteségek nagyját elszenvedő síita közösségekben is kezd inogni a népszerűsége. Egyre több az elégedetlenkedő hang a síita középosztály, illetve a helyi falusi vezető réteg köréből. Korábban nagy csinnadrattával harangozták be, hogy a Hezbollah rövid idő alatt 12 000 dolláros segélyt nyújt azoknak az ezreknek, akik elvesztették otthonukat a harcok során, azonban mind ez idáig csupán néhány száz család kapta meg – az előleget. Márpedig legalább harmincezerre tehető a jogosultak köre, s ekkora összeg még a Hezbollah főszponzorának, Iránnak is igen megterhelő volna, sejthető tehát, hogy az ígért támogatás java soha nem érkezik meg. Mindeközben a kormány a már érkező külföldi segélyekből folyamatosan utal a károsultaknak, ezzel párhuzamosan elfogadottsága is növekszik a síiták körében, a Hezbollah kárára.
A befolyás csökkenése mellett óriási katonai veszteségeket is szenvedett a síita milícia. Sok harcosa elesett, rakétáinak jó része megsemmisült, a katonai bázisok és fegyverraktárak számottevő részének megsemmisüléséről már nem is beszélve.
Az igazi áttörést persze az ENSZ 1701-es határozatának megszületése és a nyomában Dél-Libanonba vezényelt tizenötezer libanoni katona, illetve az őket támogató, fokozatosan tizenötezer főre bővülő ENSZ-erő jelenti. Ez utóbbi felállítása váratlanul zökkenőmentesen halad. Az állománynak csaknem a fele alig egy hónap alatt a térségbe jutott, s ez látványosan jó eredmény más, korábbi ENSZ-missziókhoz képest. A csapatok többsége egyelőre európai országokból érkezett, de hamarosan várhatók a muszlim országok katonái is. (Az egyetlen köztük, amely Izrael létét elismeri, Törökország.) Örvendetes, hogy sikerült elérni: immár nemcsak akkor lesz lehetőségük tüzet nyitni a kéksisakosoknak, ha közvetlen veszélynek vannak kitéve, hanem olyan helyzetekben is, ahol és amikor ezt a missziójuk sikeres teljesítése megköveteli.
Mindez azt vetíti előre, hogy 1978 óta az ENSZ-erők először tudnak majd valóban érdemi munkát végezni a libanoni hadsereg oldalán. Ezzel Libanon történetében – legalább egy időre – lezárult az a korszak, amikor az egyedüli, megkérdőjelezhetetlen hatalmat a Hezbollah képviselte Dél-Libanonban. Immár nem tudja zavartalanul működtetni azokat a terror-kiképzőtáborait délen, amelyekben a saját harcosai mellett a palesztin szervezetek tagjai is rendszeres okításban részesültek. A síita milícia azokat a pozíciót is elvesztette, ahonnan rendszeresen támadta a határ menti településeket a zsidó államban. Persze, mint azt az Izraellel vívott végjátékában megmutatta, még ebben a korlátozott formájában is komoly veszteségeket tud okozni mind Izraelnek, mind a Libanonban állomásozó erőknek.
A béketeremtésben az egyik legfontosabb feladat a Hezbollah fegyverellátásának megakadályozása. Ha erre nincs megnyugtató megoldás, az akár a közeljövőben is a helyzet kiéleződését hozhatja magával: a zsidó állam ugyanis nyilvánvalóan nem fogja tétlenül nézni a fegyverbeáramlást. A kikötőket és reptereket jelenleg már nemzetközi segédlettel ellenőrzik, ezért Izrael feloldotta a háború kezdete óta fenntartott légi és vízi blokádot, amely súlyos károkat okozott a libanoni gazdaságnak és – nem utolsósorban – a bejrúti kormány tekintélyének. Ami viszont még nem rendeződött: a Szíriával közös határ ellenőrzése, hiszen főként azon át érkeznek a fegyverszállítmányok. Egyelőre úgy látszik, a felügyeletet itt az ENSZ- és a libanoni erők közösen oldják meg. Hangsúlyos szerepet kap tehát az ENSZ, ugyanis a libanoniak, ha elfogtak is korábban szállítmányokat, rendre továbbengedték őket a Hezbollahnak. Arra nincs remény, hogy minden küldeményt lefüleljenek, hisz a határzóna klasszikus csempészterepnek számít: négy főútvonal és ötven kisebb út köti össze Szíriát Libanonnal. Már az is szép eredmény lenne, ha a nehezebben és feltűnőbben szállítható nagyméretű rakéták beáramlását meg lehetne akadályozni. Reménykeltő, hogy az ENSZ-erők az információk szerint el lesznek látva modern légi felderítő eszközökkel.
A Hezbollah lefegyverzését egyelőre senki nem akarja magára vállalni. Persze ez valójában inkább elméleti lehetőség. A sok évnyi polgárháborút követő törékeny libanoni belső békének éppen az az alapja, hogy a különböző felekezetek tagjai nem nagyon avatkoznak egymás ügyeibe. Az is nyilvánvaló, hogy az igen gyengén képzett, elmaradott hadsereggel rendelkező libanoni vezetéstől ezt egyébként se lehetne elvárni. Persze, kétséges a politikai akarat is, hiszen nem is egy Hezbollah-tag ott ül a kormányban, a hadsereg felekezeti megosztottságáról nem is beszélve. Az ENSZ-erők pedig világosan kijelentették, ők csak a libanoniak segítésére korlátozzák tevékenységüket. Legalábbis papíron. Az efféle önálló akciók hamar megingatnák legitimitásukat a helyi síita lakosság szemében, amely eleve bizalmatlansággal fogadja őket. Külföldi megszállóként tekintenének rájuk, és szinte bizonyosan a Hezbollah célkeresztjében találnák magukat. Senki nem akarja megidézni a nyolcvanas éveket, amikor pontosan ez történt: rövid idő alatt több száz amerikai és francia békefenntartó lett merénylet áldozata.
Máris látszik, hogy a Hezbollah mostantól nagyobb fontosságot tulajdonít a hagyományos terrormódszereknek. Az izraeli hatóságok, saját elmondásuk szerint, július 17. és augusztus 9. között kilenc Hezbollah-támogatású terrorcselekményt akadályoztak meg. A palesztin csoportok merényleteinek mindegyike Izrael 1967-es határain belül lévő célpontokra irányult volna. A Hezbollah tetemes pénzösszegeket folyósít minden jelentősebb palesztin terrorszervezetnek. Márpedig a BT 1701-es határozatában se a pénz ki-, se a pénz beáramlásának felügyeletéről nem esik egyetlen szó. Nincs terv a kiképzőtáborok felszámolására sem. Bár ezek délen a nemzetközi erők jelenléte folytán nehezen tudnak majd működni, annak semmi akadálya, hogy új táborok létesüljenek az ország más részein.
Ami igazán aggasztó: a nemzetközi közösség túlnyomó részének struccpolitikája, ahogy nem hajlandó tudomást sem venni Irán és Szíria szerepéről a Hezbollah és Izrael közti konfliktusban. Bár konkrét részvételükre, illetve a Hezbollah több mint húszévnyi támogatására kézzelfogható bizonyítékok vannak, e két országról szó sem esik az 1701-es határozatban. Ezt az említett országok nyugodtan úgy értelmezhetik, hogy szabad kezet kaptak a nemzetközi terrorizmus támogatására, s ez a leghatásosabb taktika a világgal való hadviselésre, a felelősségrevonás mindenfajta veszélye nélkül.
Egyelőre tehát nemigen látni egyértelmű elképzeléseket a Hezbollah jelentette veszély hosszú távú felszámolásáról. Elejtett megjegyzésekből kell kiindulnunk. Mark Malloch Brown, az ENSZ helyettes főtitkára például a „háttérben meghúzódó okokat” említette a megoldás kulcsaként: ezek szerinte a területi kérdések és a palesztin nép sorsának rendezése.
*
Területi kérdéseken az ENSZ- és az EU-s tisztségviselők általában a Sibá-tanyák ügyét értik. Ez egy huszonöt négyzetkilométeres mezőgazdasági terület, amelyet korábban szunnita arabok gondoztak. Az egyetlen probléma, hogy amikor a Hezbollah a Sibá-farmról beszél, jóval nagyobb területet ért rajta, s nemegyszer a teljes Golan-fennsíkot ideérti. Csakhogy korábban az ENSZ a Sibá-tanyákat a Golan részének tekintette, azt pedig Izrael Szíriától foglalta el, az ENSZ-határozat szerint Izraelnek így Szíriával kell egyezkednie a terület sorsáról. A Hezbollahnak ráadásul további követelései is vannak: például a „Hét Falu”, amelyet olyan síita arabok laktak, akik Izrael megalakulásakor Libanonba menekültek, és palesztinai menekültekként jegyeztették be magukat az ENSZ-nél. Ezt a területet a nemzetközi közösség mindig is Izrael részének tartotta. A Hezbollah annak alapján támaszt most követeléseket, hogy ezek az emberek több évtizednyi kérelmezés után a kilencvenes években libanoni állampolgárságot kaptak.
A palesztin nép szenvedése és a palesztin állam létrejöttének eddigi kudarca kétségtelenül fájdalmas pont, egyszersmind feszültség forrása, de erre mint a nemzetközi terrorizmus fő okára tekinteni erős túlzás. A kilencvenes évek során a Hezbollah, illetve a mögötte álló Irán minden követ megmozgatott azért, hogy a megindult izraeli-palesztin békefolyamatot kisiklassa. Így tesz mostanában is a legcsekélyebb közeledési kísérlet láttán. A palesztin kérdés az arab világ radikális részének szemében a Nyugattal és a „hódítókkal” szembeni ellenállás jelképe, s nem a palesztin nép sorsa jobbá tételének ügye áll a középpontjában. Hogy valaki ezt belássa, elég megismerni a dél-libanoni Hezbollah-felségterületeken fekvő palesztin menekülttáborok borzalmas viszonyait. Bár a Hezbollah kiterjedt egészségügyi és szociális hálózatot működtet, ez az idegeneknek tartott palesztinokra semmilyen mértékben nem terjed ki. Nyugodtan kijelenthető, hogy egy megindult békefolyamat nemhogy csillapítaná, de fokozná az iszlám radikálisok tevékenységét. Ez persze nem azt jelenti, hogy ne kellene a palesztinkérdésre megoldást találni, de nem azért, mert az, úgymond, közvetlen oka a terrorizmusnak.
A Hezbollah és a nemzetközi terrorizmus kérdésének rendezéséhez a nyugati világ egységes és határozott fellépésére van szükség. Nem tartható tovább az a határozatlan ENSZ- és EU-politika, amely bátorítja, sőt sok esetben legitimálja a terrorszervezeteket, illetve az őket szponzoráló államokat. Ugyanakkor az se megoldás, ahogy Amerika teljesen lezárja a diplomáciai csatornákat a „problémás” országokkal. Különösen igaz ez Szíria esetében.
A Hezbollahnak és a palesztin terrorszervezeteknek nyújtott szíriai támogatás elsősorban nem ideológiai okokra vezethető vissza, Damaszkusz sokkal inkább a saját érdekeit próbálja érvényesíteni ily módon. Politikusi vélemények szerint világossá kell tenni Szíriának, hogy mit nyerhet azzal, ha útját állja az iráni szállítmányoknak, illetve beszünteti saját adományait, valamint mivel járhat, ha mindezekre nem hajlandó. Egyfelől a damaszkuszi rezsim igencsak aggódik saját biztonsága miatt, s jótékony hatással lenne rá, ha valamiféle együttműködés keretében erre nézve megnyugtatást kapna Washingtontól. Másfelől az is hatásos lenne, ha például Európa felvetné a gazdasági kapcsolatok szűkítését.
Sokkal keményebb dió Irán, amelynek vezetése teljes mértékben elkötelezett a radikális iszlamista eszmék mellett. Az olajárak szárnyalása miatt ráadásul gazdaságilag kevésbé sebezhető, legalábbis ami a politikai rendszert illeti. Maga az ország ugyanis a teljesen elhibázott gazdaságpolitika következtében igen rossz állapotban van. Jelen pillanatban a világ sokkal inkább figyel Irán atomprogramjára, mint a nemzetközi terrorizmusnak nyújtott segítségére. Pedig az előbbi csak jövőbeni veszély, az utóbbi viszont jelenleg is akut probléma. Ha az ENSZ-tagállamok egységes gazdasági szankcióikat hoznának, a nép körében keltett elégedetlenség feltehetőleg növelné Teherán tárgyalási készségét. A népharag ugyanis nem egy vezetést sodort már el Irán történetében, jól tudja ezt a mostani rezsim is.
*
Izraelnek most nem annyira a Hezbollah jelentette veszéllyel kell számolnia, sokkal inkább a Gázai-övezet helyzete lehet számára aggasztó. A Sínai-félsziget vele szomszédos egyiptomi térségében komoly fegyverfelhalmozásba fogott Irán és Szíria, hasonlóan ahhoz, ami Dél-Libanonban történt Izrael kivonulása után. Ez azt sejteti, hogy ebből az irányból fegyveres konfliktusokra lehet számítani, akár a közeljövőben is.
Élet és Irodalom
50. évfolyam, 38. szám
