KISS ÁLMOS PÉTER
Egy elszalasztott lehetőség
Izrael óriási lehetőséget kapott 2006. július 12-én, hogy szétzúzza a Hezbollah katonai erejét, és északi határán biztonságos helyzetet teremtsen. Korábbi konfliktusokkal ellentétben Izraelnek az önvédelemhez fűződő jogát most senki nem vonta kétségbe. A hadsereg vezérkara olyan, részletes tervvel állt elő, amely két-három hetes hadjárat során lehetővé tette volna a Hezbollah megsemmisítését. Rendelkezésre állt egy borotvaéles eszköz – az izraeli haderő -, amellyel a tervet meg lehetett valósítani. Az Olmert-kormány nem tudott élni a lehetőséggel: légierővel és tüzérséggel próbált megvívni egy szárazföldi csapatokat igénylő harcot, fenyegető gesztusokkal próbált meghátrálásra kényszeríteni egy egyáltalán nem ijedős ellenséget.
*
A „terrorista” címke és a hadviselés nemzetközi szabályait sértő harceljárások ellenére a Hezbollah már régen nem terrorista/gerillaszervezet – már jó ideje reguláris haderővé nőtte ki magát. Nehézfegyvereket és korszerű páncéltörő rakétákat szerzett be óriási mennyiségben, állandó létesítményeket épített ki (elsősorban az első osztályú, nagyrészt föld alá épített védelmi rendszert). Harcosainak kiképzésében a területvédelem és a könnyűgyalogsági harcászat kapott nagy hangsúlyt. Harckocsi-elhárító specialistái kiképzésük során tíz-tizenöt éles rakétát is kilőttek – ez felbecsülhetetlen értékű tapasztalat, márpedig a rakéták olyan drágák, hogy ilyen eszközfelhasználásra a legtöbb hadseregben gondolni sem lehet (az izraeliben sem). Az alapos kiképzés és erős ideológiai elkötelezettség eredményeként a Hezbollah kemény, eltökélt ellenfélnek bizonyult.
Izraeli források szerint a hadsereg terve az első szakaszban egy rövid, intenzív légi hadjáratot írt elő a Hezbollah irányító-ellenőrző rendszere, ismert létesítményei és készletei ellen. Az ezzel egy időben mozgósított negyvenezer fős szárazföldi erő két irányból fenyegette volna a Hezbollahot. A Litání mentén, a Hezbollah erődvonalai mögött ejtőernyős és légi szállítású dandárok légi átkarolást hajtottak volna végre, miközben gépesített és páncélos dandárok bontakoztak volna szét a határ mentén, készen egy dél felőli támadásra. Bármelyik támadás ellen koncentrál a Hezbollah, nem tud szembeszállni a másikkal – ha viszont nem koncentrál, a falvakban és városokban szétszórt erőit az izraeli csapatok körülzárják, és egyenként legyőzik. A terv helyesen mérte föl a Hezbollah hadviselési képességeit, és megfelelt az izraeli katonai hagyományoknak: merész, gyors manőverrel, meglepetéssel, átkaroló hadművelettel az ellenség területére vinni a harcot, váratlan irányokból indított támadásokkal lehetetlenné tenni harctevékenységét, és győzni.
A kormány azonban csak korlátozott mozgósítást rendelt el, és csak a terv első részének végrehajtását – a légi támadásokat – engedélyezte. A légi hadjárat így szükségszerűen elhúzódott, és ismét bebizonyította, hogy szárazföldi erők nélkül, egyedül légi csapásokkal rombolni lehet ugyan az ellenség civil és katonai infrastruktúráját, súlyos emberveszteséget lehet okozni – mindezt jelentéktelen saját veszteséggel -, de nem lehet megtörni az ellenség akaratát és ellenálló készségét, és még a legkorszerűbb precíziós eszközökkel sem lehet elkerülni a civil veszteségeket. A Hezbollah a civil lakossággal fedezte magát: polgári ingatlanokon tárolta eszközeit, civil környezetből indította támadásait, harcosai nem egy esetben megakadályozták, hogy a civilek elhagyják a hadműveleti területet. Az izraeli csapások – a polgári áldozatok és a néhány tévedés ellenére – jogszerűek voltak, de a romhalmazok egyre nagyobbak lettek, egyre több volt a lerombolt híd, járhatatlan út, a civil áldozatok száma egyre nőtt. A határozatlan, koordinálatlan izraeli propaganda nem tudta fölvenni a versenyt a hírtelevíziók képanyagával. Füstölgő romok, magas sarkú női szandál a vértócsában, plüssmaci a törmelékben, jajveszékelő fejkendős asszonyok, megzavarodottan totyogó öregek, sebesült gyerek a kórházban, Down-kóros fiú, akit egy riporter ölben visz ki a romok közül – a nemzetközi közvélemény végérvényesen (ismét) Izrael ellen fordult.
Mikor a légi csapások hatástalannak bizonyultak, a biztonsági kabinet engedélyezte a szárazföldi csapatok bevetését, de csak részletekben és habozva. A hadműveleteket mindvégig aprólékos kézi vezérléssel Jeruzsálemből próbálták irányítani, az 1960-as évek „korlátozott háború”- elméleteinek lehető legrosszabb hagyományai szerint. A veszteségek nőttek, az eredmények mérsékeltek voltak, a Hezbollah rakétatámadásainak intenzitása viszont semmit nem változott – még a fegyverszünetet megelőző napon is képes volt kétszázötven rakétát indítani. (Ez sokkal inkább az evakuáció során elszállíthatatlan készletek felhasználása volt, semmint valós és ismételhető hadműveleti képesség, de azt a látszatot kelti, hogy a Hezbollah még sokáig tudná folytatni a felőrlő harcot – és a Közel-Keleten a látszat a valóság.)
Az izraeli katonák felkészültsége, kezdeményező készsége, a parancsnokok vezetői képességei – és persze az erőfölény – jelentős eredményeket hoztak a kemény ellenállás és a politikai vezetés hibás döntései ellenére is. A Hezbollah súlyos emberveszteségeket szenvedett, dél-libanoni létesítményeinek nagy része megsemmisült, és felhasználta, elvesztette vagy hátrahagyta rakétaarzenáljának jelentős részét. Ezek súlyos és nehezen kiheverhető csapások. A Hezbollah megnövekedett presztízse nem ellensúlyozza őket. Az elvesztett készleteket pótolni lehet, de nem egyik napról a másikra – főleg mert az ENSZ-megfigyelők, a libanoni kormány és Izrael erősen figyelik a szíriai határt. Az emberveszteségek pótlása sem gond, de az újoncok kiképzése, az új vezetők felkészítése időigényes (legalább hat-nyolc hónapos) feladat. És a Hezbollahnak Libanonban sok ellensége van: a keresztények, a drúzok, a szunniták, még a síiták egy része is, akik most talán elérkezettnek látják az időt az ideiglenesen meggyengült szervezet felszámolására.
Mindezek ellenére a diadalittas arab retorika nem teljesen indokolatlan. Korábban Izrael képes volt a számára kedvező eredményt kikényszeríteni bármilyen arab haderővel szemben. Ellenségeinek szemében sikeresnek számított minden olyan konfliktus, amely nem teljes vereséggel, területek elvesztésével és feltétel nélküli kapitulációval végződött. Bár a hadműveletek most is nagyrészt libanoni terülten folytak, és a libanoni infrastruktúrát nagyságrendekkel nagyobb kár érte, mint az izraelit, ez a háború eddig inkább döntetlen, mint arab vereség. Irreális és önámító túlzás azt állítani, hogy Izrael vereséget szenvedett, de kétségtelen, hogy csak részben érte el stratégiai céljait.
*
Kedvező – és talán a leglényegesebb – fejlemény: a libanoni hadsereg számottevő erőkkel vonult be Dél-Libanonba, hogy érvényt szerezzen a központi kormány tekintélyének és hatalmának. Libanoni politikusok hangsúlyozzák, hogy az országban ezentúl csak egy fegyveres erő lesz – a hadsereg. Akár komolyak e nyilatkozatok, akár nem, ezután minden rakétáért, amely a Hezbollah kezébe kerül, és minden libanoni területről induló támadásért a központi kormány tehető felelőssé. A kormány határozottságától és erejétől függ, hogy kiújulnak-e a harcok néhány hónapon belül, vagy tartós lesz a tűzszünet.
Nem sikerült viszont a Hezbollahot kiszorítani Dél-Libanonból: a súlyos csapások ellenére talpon maradt, az utolsó napig keményen küzdött, és többet ért el (vagy kevesebbet veszített), mint bármelyik arab állam reguláris hadserege. A fegyverszüneti határozat előírásai ellenére semmi hajlandóságot nem mutat, hogy lemondjon fegyvereiről, a libanoni kormány semmi hajlandóságot nem mutat, hogy erővel fegyverezze le, és az ENSZ főtitkárának nyilatkozata szerint ezt a fegyverszünet ellenőrzésére hivatott „robusztus” nemzetközi erő sem fogja megtenni (mely egyelőre még jórészt csak ígéretek formájában létezik). Semmi garancia nincs tehát arra, hogy a Hezbollah a jövőben nem jelent majd ismét egzisztenciális veszélyt mind Izraelre, mind Libanonra. És egyelőre semmi jele, hogy a július 12-én fogságba ejtett két katonát szabadon bocsátanák.
Az arab világ szemében az izraeli fegyveres erők – bár csapásmérő képességük, tűzerejük, a katonák felkészültsége, erkölcsi tartása változatlan – az utóbbi évtizedben fokozatosan elvesztették elrettentő erejüket. Még mindig uralják a hadviselés egy nagyon széles spektrumát, a hagyományos eszközökkel, hagyományos eljárásokkal vívott légi, tengeri és szárazföldi háborút. De Dél-Libanon kiürítése 2000-ben, Gáza kiürítése 2005-ben, a Kasszam rakétákra adott hatástalan válaszok, a Hezbollah makacs ellenállása Libanonban azt sejtetik, hogy az izraeli erőfölényt semlegesítik a negyedik generációs hadviselés harcászati és hadműveleti eljárásai. Csak elég sokáig kell folyamatosan és következetesen alkalmazni őket, és inkább előbb, mint utóbb ki lehet fárasztani és le lehet gyűrni a „cionista entitást”. Valójában ez egy téves és önámító nézet. Az arab büszkeség és önbecsülés fenntartásához bizonyára hasznos és szükséges, de ha az arab döntéshozók is komolyan veszik, és erre alapozzák stratégiai terveiket, akkor újabb súlyos arab vereség várható.
Kétségtelen, hogy az izraeli fegyveres erőket a politikai vezetés tévedései mellett más bajok is kínozták. A hírszerzés információi nem mindig voltak pontosak, de a megbízható információt sem mindig használták föl a fronton (például a hírszerzés jelentette, hogy a Hezbollah C802 rakétákkal rendelkezik, a Hanith korvett védelmi berendezéseit mégsem kapcsolták be). Sok fennakadás volt a csapatok ellátásában. A mozgósítási rendszer egy svájci óra pontosságával működött, de nem volt minden rendben a mozgósított katonák felkészültségével. A felszerelés sokszor hiányos volt, a harckocsik a vártnál sebezhetőbbnek bizonyultak. Gondok voltak a legfölső katonai vezetéssel is.
A Ben Guriontól örökölt katonai doktrína szerint az ellenség területére kell vinni a harcot, alakulatait merész átkaroló hadműveletekkel és koncentrált tűzzel, váratlan irányból végrehajtott támadásokkal kell megsemmisíteni, stratégiai és pszichológiai talpraállását a lehető legsúlyosabb, legfájdalmasabb csapásokkal kell akadályozni vagy késleltetni. Az első intifádát követő időktől (nagyjából 1991-től) kezdve ezt a doktrínát fokozatosan felhígította egy új védelmi koncepció: a légierőre alapozott, veszteségeket minimalizáló, korlátozott célokra és korlátozott sikerekre törekvő hadművelet – döntő győzelem helyett a konfliktuskezelés. Ez az izraeli szárazföldi és tengeri erők csapásmérő képességének csökkenéséhez vezetett. (Például a haditengerészet elvesztette korábban számottevő partraszálló hadműveleti képességét – noha az Izraellel potenciálisan ellenséges országokban csaknem ezer kilométer a tengerpartok hossza.) A Hezbollah-háború alaposan tesztelte és hiteltelenné tette ezt a koncepciót.
A korlátozott mozgósítás és a jeruzsálemi kézi vezérlés következtében a létszám sosem volt elegendő a kijelölt feladathoz, és a Litání-völgybe tervezett deszant nélkül a szárazföldi erők kénytelenek voltak előrelátható útvonalakon közelíteni és keskeny frontokon szemből támadni masszív – és keményen védett – erődítéseket. (A Bint Dzsbeil-i harcokban például a Hezbollah erősítést tudott küldeni a védőknek, mert az izraeli létszám nem volt elég a város körülzárásához.) A szárazföldi csapatok bevetése rávilágított egy súlyos kiképzési problémára: a hadsereg éveken át belbiztonsági feladatokat látott el a Gáza-övezetben és Ciszjordániában; a tartalékosok nagy része inkább rendvédelmi, mint katonai kiképzést kapott. A golani lövészdandár sok tisztje nem tudta, hogyan kell a támogató tüzérséggel egyeztetni. Számos harcvezető is a „területeken” tanulta mesterségét, harceljárásaikban a „palesztin modellt” követték. A Dbil, Marul al Rasz és Bint Dzsbeil környéki harcokban – mint a Gáza-övezetben – rendszeresen feladtak elfoglalt területeket – amelyeket aztán ismét el kellett foglalni. Ha tüzet kaptak – megint, mint Gázában -, a legközelebbi házban kerestek fedezéket. Sok esetben a házak halálos csapdának bizonyultak, mert a falak nem védtek páncéltörő rakétáktól.
*
Mindezt a szabad – és könyörtelen – izraeli sajtó már a hadműveletek során elemezni kezdte. A politikai vezetés kísérletei, hogy a felelősséget prominens bűnbakokra (például az északi parancsnokságot vezénylő Uli Adam tábornokra) hárítsák, zátonyra futottak, a közvélemény és a parlamenti ellenzék nem fogadta el őket. Az izraeli közvélemény sok bűnt, sok gyengeséget megbocsát, de nem tűri az ország biztonságát veszélyeztető magatartást. A politikai spektrum a legszélső baltól a legszélső jobbig egyetlen dologban ért egyet: Izrael biztonságát és fennmaradását csak első osztályú, valamennyi szomszédnál erősebb és minden kihívásnak megfelelni képes katonai erő tudja garantálni. Mindenkinek vannak katonai tapasztalatai, mindenki odafigyel a fegyveres erőkre – nem lehet kudarcot sikernek feltüntetni, a fölvetődő problémákat nem lehet a szőnyeg alá söpörni, nem lehet politikai karriert a fegyveres erők kárára megvédeni. A sikerek és kudarcok feldolgozása, a szükséges reformok kidolgozása megkezdődött. Várhatóan lényeges változások lesznek az eszközökben és a kiképzésben, biztosan megváltoznak a költségvetési prioritások, néhány ígéretes katonai karrier bizonyára derékba törik, és nagyon valószínű, hogy jelentős átrendeződések lesznek az izraeli politikai életben is. Az eredmény egy erősebb, jobban felkészült szárazföldi hadsereg, légierő és haditengerészet lesz.
Élet és Irodalom
50. évfolyam, 38. szám
