CSERNA-SZABÓ ANDRÁS
Kullancs
Rádió
Hogy Theun de Vries Spinoza című végtelenül didaktikus és álmosító hangjátékát (mely cirka negyedszázada készült) miért éppen most tűzte újra műsorára a Bartók, arra kapásból két lehetséges válaszom is van. 1) A vak véletlen hozta így. 2) Éppen háromszázötven éve penderítették ki Spinozát az amszterdami zsidó hitközségből, s erre a híres és szimbolikus eseményre, a nyugati filozófia egyik nagy pillanatára emlékezik a Művészeti Főszerkesztőség.
Nem lenne tisztességes Spinoza szellemével szemben, ha éppen rá emlékezve hivatkoznánk a vak véletlenre. Mert Baruch éppenséggel úgy tartotta, mindent az abszolút logikus szükségszerűség irányít, és nincs véletlen a világban, mert minden, ami épp létezik, az csakis Isten kifürkészhetetlen természetének megnyilvánulása.
Úgyhogy maradjunk a 2-es számú válasznál.
Ha tovább szemtelenkedhetek a tisztelt rádiós szerkesztő urakkal és hölgyekkel (már pedig miért ne tehetném, hiszen ha nem is az Athéni Bögölyről, de az Amszterdami Kullancsról írok, aki fajra, nemre, vallási hovatartozásra függetlenül agyára ment egész környezetének), akkor megkérdezem: Miért éppen augusztus végén adták a darabot, s miért hétfői napon? Hiszen az emlékezetes hérem július végén történt, csütörtöki napon.
Olvasom, jelentős hacacáré volt, az egész amszterdami portugál-zsidó közösség megjelent, csakis a főszereplő, Spinoza nem vett részt az eseményen. A rabbik vészjósló tekintettel érkeztek a zsinagógába, s mikor kimondatott az átok, a lámpások és a gyertyák egymás után hunytak ki. Vérrel teli edényben oltották el az égő gyertyákat, sötétség, sófárkürtök, kongó hangú főrabbi. (Hetedikes koromban az egész úttörőcsapat előtt ünnepélyesen elvették a vörös nyakkendőmet, mert brutális verekedésbe keveredtem Hegyi Lajossal – most már miért szépítsem: brutálisan elvert az udvaron Lala -, de azt hiszem, ez az 1656-os csütörtök még ennél a nyakkendőtlenítő szeánsznál is keményebb menet lehetett.)
Nem csodálom, hogy Baruchnak nem fűlött a foga hozzá, annál is inkább, mert gyermekkorában végigélvezhette Uriel da Costa büntetését ugyanezen a helyen, aki viszont (vesztére) megjelent az eseményen, így megkérték, ugyan feküdjön már gyékényként a zsinagóga küszöbére, hogy mindenki átléphessen rajta (Durant szerint, hogy „végigtapodjanak rajta”).
Uriel egyébként a túlvilági életet tagadta, ami meglehetősen ciki volt, főleg a holland kálvinisták hitét tekintve, akik türelmesen befogadták a zsidókat országukba – a megtorlás tehát némileg érthető volt a békére és nyugalomra törekvő izraeliták részéről. Da Costa számára rövidesen kiderült, jól gondolkodott-e a túlvilágot illetően. Ha hihetünk Durantnak (aki hisz Gutzkownak), Uriel hazament, haragos levelet írt, majd agyonlőtte magát.
Ennél azért Baruch de Spinoza sokkal óvatosabb csávó volt. Csak cibálta a tigris bajszát (egyszerre a keresztény és a zsidó tigris bajszát), de az utolsó pillanatban mindig félreugrott a karmoló mancs elől. Szerény szobájában kiátkozva és békésen csiszolta üvegeit és etikáját, de arra kínosan vigyázott, hogy nagy műve életében ne lásson napvilágot. Így lett a filozófiatörténet talán legszerethetőbb bölcselője. Mestere, Van den Enden a hangjátékban egyenesen jámbor és csendes istentagadónak hívja, akit mézeskalácsárusnak nézne az ember. A Lélek nyugalmának filozófusát a tankönyvek is mind szerény, becsületes embernek írják le, akiből a hevességnek még a szikrája is hiányzott. Russell (akiből viszont – Spinozával ellentétben – nem hiányzik a humorérzék) azt mondja, etikában Baruch dobta a legnagyobbat, ennek „természetes következményeként” megdöbbentően gonosz ember hírében állt életében és halálában egyaránt. Utálta őt zsidó és keresztény egyformán. (Tegyük hozzá, teljes joggal, hiszen a Tractatus Theologico-Politicusban kifejti, hogy a zsidók és a keresztények békében kiegyezhetnének hitükben, mindössze Jézus személyét illetően kéne megállapodniuk, és máris minden flottul menne. De hát ki a francnak jó, ha minden flottul megy?)
Szóval Spinozát 1656. július 27-én, csütörtökön kiűzik Izraelből, s ő végleg kilép a Törvény sarujából. Már nem köti kezét-lábát semmi, szárnyalhat szabadon. Elindulhat, hogy megkeresse saját istenét. A bölcselet egyik leggyönyörűbb és legfélelmetesebb repülése következik. Mert szívbizsergető hallanunk Benedictustól, hogy Isten végtelen és tökéletesen pozitív; s az is lélekmelengető idea, hogy a legfőbb erény önnön lényünk megőrzése, és az ember minél jobban megérti önmagát és indulatait, annál jobban szereti Istent. De a só kicsap az ember hátán, mikor ez a marannusivadék kiönti az ablakon a szabad akaratot, a személyes halhatatlanságot (mint Uriel) és a reményt, mondván, a jövő, akár a múlt megváltoztathatatlan. Hideg és rettentő az a szabadság, amit Spinozától kapunk, ez a szenvedélyektől, félelemtől, időtől megszabadított boldogság, ahol az embernek más dolga sincs, csak észszel felfogni a nagy és jó egészet, s követni az Egyetemes Természet, vagyis Isten parancsait.
Russell humoráról árulkodik az a félmondat is, miszerint Goethe már akkor szerette Spinozát, mikor még nem is értette. Sokan vagyunk így vele. Én például, ha megfeszítenek, se tudom megfejteni azt a (talán a skolasztikusoktól elcsent) bűvészmutatványát, mikor az Istenről, az Egészről, a tagadás nélküli Lényről énekel, s közben bámulatos ügyességgel tünteti el a gonoszt egy cilinderben.
(Spinoza. Theun de Vries hangjátéka. Rendező: Varga Géza. Bartók, augusztus 28.)
Élet és Irodalom
50. évfolyam, 38. szám
