Népszabadság * Czene Gábor * 2006. szeptember 21.
A kormányellenes tüntetések harmadik napja, Köztársaság tér, kedd éjszaka. Sok százan gyülekeznek az MSZP székháza előtt. A Parlament elől vonultak át, tizen- és huszonévesek. Kicsit zavarodottnak látszanak. Ezúttal nem sikerült meglepetést okozniuk: rohamsisakban lévő, pajzzsal felszerelt rendőrök sorfala mindenfelé. „Tök király” – ámul el a látványtól egy magyar zászlóba öltözött fiú, és már veszi is elő a mobilját. Fényképez.
Már szerda van. Hajnali negyed egy körül a rendőrség többször is távozásra szólítja fel a tömeget. Máskülönben – hangzik a figyelmeztetés – „kényszerítő eszközt alkalmaznak” az oszlatáskor. Pfújolás és káromkodás a válasz.
A rendőrök elindulnak, pajzsukat ütemesen verik a gumibottal. Ijesztő látvány. A tüntetők újabb füttykoncertben törnek ki, a rendőrök felgyorsulnak. Fejvesztett menekülés. A tömeg kettészakad, egy része a szomszédos mellékutcában próbálja rendezni a sorokat. Óriási a hangzavar, a huligánok mindent dobálnak, ami csak a kezükbe akad, és amit sikerül ki- vagy letépniük valahonnan. Autóablakok és kirakatüvegek törnek, a rendőrök könnygázt vetnek be. Kesernyés, csípős szag tölti be az utcát.
Legelöl, néhány méterre a rendőrkordontól, egy nyurga bőrfejű ordítozik. Eszementen anyázza a rendőröket, majd egy hirtelen jött, a lélek legbelső bugyraiból feltörő kiáltás hagyja el a száját: „Rohadt fasiszták!” Ettől kicsit ő is meghökken. Miféle bőrfejű az ilyen? „Sieg Heil!” – üvölti aztán náci karlendítés kíséretében, hogy valamennyire helyreálljon a lelki egyensúlya.
A tüntetőknek egyelőre nincs esélyük a szervezetten és elszántan nyomuló rendőrökkel szemben. Néhány handabandázót elfognak, a többiek nem tudnak segíteni rajtuk. Pár perc múlva mindenki a Rákóczi úton találja magát. Itt gyülekeznek azok is, akiket korábban a Köztársaság térről a másik irányba űztek a rendőrök.
A tömeg a Rákóczi úton egyesül. Zúg a „Ria-Ria-Hungária!” meg a „Hazaárulók!” és a „Gyurcsány takarodj!” Ritkábban és kisebb hangerővel, de nem marad el az ilyen eseményeken immár szokásos zsidózás sem.
Vijjogó rendőrkocsikkal erősítés érkezik, közben elterjed a hír, hogy a „zsernyákok” az út túlsó végén is felsorakoztak. Csapdahelyzet, egyre szűkül a tér. A rendőrök azonban mindig gondoskodnak arról, hogy legyen menekülési útvonal.
A tüntetők között jól szervezett, de egymástól elszigetelten működő szélsőjobboldali, neonáci csoportok viszik a prímet. Szeretnék a gyakorlatban is kamatoztatni azt a tudást, amit elsajátítottak a különféle amatőr katonai kiképzéseken. Sok-sok kis őrmester osztogatja a parancsszavakat: teljesen kiszámíthatatlan, hogy mikor, hányan hallgatnak rájuk.
A többiek hétköznapi iskolásoknak tűnnek, szemmel láthatóan még nem fejlődött ki bennük a veszélyérzet. El se tudják képzelni, hogy egy szerencsétlen ütéstől akár életük végéig nyomorékok lehetnek. Jó bulinak tartják, hogy szétverik a fél belvárost, és elégedetten konstatálják: „na, ez már igazi zavargás”. Másokat magával ragadott az ötvenhatos romantika, és bizonyosak benne, hogy nagypapa korukban majd ők is egy hősiesen megvívott forradalomként fognak visszaemlékezni ezekre a napokra. Az egyik fiú nemzetőrnek öltözött: fekete ballonkabát, piros-fehér-zöld karszalag.
Nem tudni, hogy hányan sérültek meg, de azt, hogy vannak sérültek, a szirénázó mentőautók tanúsítják. A mellékutcákból kövek és aszfaltdarabok záporoznak. A rendőrök eddig csak fújták a könnygázt, most már lövik is. Fülsiketítő robbanással repülnek a színes, petárdára emlékeztető lövedékek, a becsapódási pontokon nagy felhőkben gomolyog a gáz.
Az egyik mellékutcából ki, a másikba be, vissza a Rákóczi útra. Bármennyire is heterogén és rendezetlen a tömeg, gyorsan kialakul valamiféle tudatosnak tetsző harcmodor. A szabály egyszerű: ha az első sorokból azt hallod, hogy „Futás!”, akkor futni kell, ha meg azt, hogy „Állj!”, akkor megállni, és szembefordulni a rendőrökkel. Csak bírni kell erővel, és főleg a szűk utcákban vigyázni arra, hogy ne tapossanak agyon.
Ahogy telik-múlik az idő, úgy válik egyre egyértelműbbé, hogy a rendőröknek sikerül kiköszörülniük azt a csorbát, ami előző nap a tévé székházánál esett velük.
Az éjszakai csata egyetlen győzelmét a Blaha Lujza téren aratják a randalírozók. Kiválasztanak egy viszonylag nyugodtnak tűnő pillanatot, amikor a rendőrök is erőt gyűjtenek, és legalább százan váratlanul rohamot indítanak. Olyan gyorsan játszódik le mindez, hogy a visszavonuló rendőrök kénytelenek prédaként hátrahagyni az egyik kocsit. „Gyújtsátok fel!” – kiabálja a huligánok egyik csoportja. „Ne gyújtsátok fel!” – tiltakozik a másik. Az előbbiek győznek. Csakhamar lángokban áll a rendőrkocsi, később a tankja is berobban. Ováció.
Az MDF önkormányzati kampányának egyik látványeleme az a Blaha Lujza téren lévő „diadalív”, amely tele van üres üvegekkel. A randalírozók kezében ezek az üvegek veszélyes fegyverré válhatnának, de már csak dobálni van idejük, arra nincs, hogy Molotov-koktélokat készítsenek. Vízágyú és lovas rendőrök tűnnek fel, nincs ember, akinek eszébe jutna az ellenállás.
A körúton – az éjszaka folyamán nem először, de utoljára – ismét kétfelé szakad a tömeg. A visszavonulók kukákkal és padokkal próbálják eltorlaszolni az üldözők útját, de ez már csak amolyan tessék-lássék utóvédharc. Az időnként meglóduló rendőrök felmorzsolják az ellenállást, néhány fős csoportokra szórják szét a tömeget. Akit lehet, elkapnak.
Hajnali három körül nagyjából helyreáll a rend. A környéken fiatalok bóklásznak. Nem sokkal korábban még véresen komoly háborúsdit játszottak, most ismerőseiknek telefonálgatnak, hogy még azon melegében beszámoljanak élményeikről. Az egyik fiú társaihoz fordul: „Gyerekek, nem foglaljuk le megint a tévét?”
Viccesnek vicces. De még a haverjai sem röhögnek rajta.
