NOL * G. M. * 2006. szeptember 18.
Egyik barátom fájó óvodai emléke jutott eszembe tegnap este. A Parlament északi oldalán fekvő parkban katonásdit játszottak, mikor észrevett egy 14 év körüli párt a hintáknál. Borzalmasan nagyok voltak akkor még az ő szemében, és ő bizonyítani akart előttük. „Utánam” – üvöltötte el, és futott a tinédzserek felé, hogy bemutassa, minden gyerek csak rá hallgat. Félúton hátrafordult, de senki sem követte. Elsüllyedt a szégyenében.
Tegnap éjfélkor a Kossuth téren, pár száz méterrel arrébb megismétlődött a jelenet. Kerényi Imre és kis csapata egy hatalmas zászlóval elindult a Sándor-palota felé, és nem követte őket senki. Az emberek ácsorogtak, beszélgettek, találgattak. Voltaképpen tudták, hogy most akkor indulás van a Várba, de mégsem mentek. Talán tudták, amit a botcsinálta forradalmárok nem, miszerint Sólyom László nem lakik az elnöki hivatalban. Az a ház üres este, mint a Parlament is.
Emberek hiányában a kövek kapták meg a magukét. A keménymag váltakozó, de kevéssé szellemes rigmusokat üvöltözött, és ehhez néha csatlakozott a pár száz ember, aki körbevette őket. Az elmaradhatatlan „Mondjon le” és „Új választást” mellett a sláger Gyurcsány beszédének egyik kínos szava lett: „Elkúrtad!” De felharsant egy Fradi-pálya színvonalát idéző szlogen is: „Gyurcsányt a Dunába, a Demszkyt meg utána”. Igen, azon a napon, amikor Magyarországon boldoggá avatták Salkaházi Sárát, akit a nyilasok a folyóba lőttek.
A tömeg egyébként is pont olyan volt, ami miatt normális ember irtózik tőle. A negyven fős zalaegerszegi tüntetés kétezer fős megmozdulásként terjedt el, a rendőrfőkapitánynak hirtelen amerikai zsidó rokonai nőttek az orrszőréből, és mint kiderült, azonnal kihirdetik a szükségállapotot. A téren megjelentek annyira fontosnak érezték magukat, hogy hajnali háromra komoly ellencsapással számoltak. Most hívjatok ide mindenkit, mert nemsokára kikapcsolják a mobilszolgáltatókat a rendkívüli állapotra hivatkozva – mondta az egyik királyságot követelő úr.
Akik jelen voltak, láthatóan élvezték a történelem szelét, mely esőcseppeket fújt arcukba. Zömében középosztályból származó fiatalok üvöltöztek és telefonáltak – majd taxival távoztak. Kisvállalkozónak néztek ki. Olyanoknak, akiket a megszorítások csak kellemetlenül érintenek (Pick-szalámi vagy inkább csak CBA-felvágott?), de nem fenyegeti egzisztenciájukat. Kicsit talán túl előkelőek is voltak a rendes forradalomhoz. A lányok kisminkelték magukat, a fiúk felvették a rovátírásos pólókat, és félénken kérdezgették az egykedvű rendőröket.
Fiúk, egy rendes forradalomhoz azért illene lerohanni az egyenruhásokat – mondaná minden forradalmi veterán. A rendőrök viszont láthatóan nem féltek a helyzet elfajulásától, udvariasan válaszoltak a kérdésekre, és várták, hogy leteljen a műszak. A tüntetők egy ideig kacsintgattak a gondolattal, hogy mindjárt hőssé válnak, mert ugye jön a letartóztatás, de mivel az egyenruhások nem mozdultak, nekik sem maradt hősködni való.
Maradtak a nóták és a versek. Hallhattuk a kánonban előadott Himnuszt, melynél a két tábornak sosem sikerült beérnie egymást a szövegben, de az Erdélyi himnusz is megszólalt, akár csak a Kossuth Lajos azt üzente. A szavalásnál a Nemzeti dal került sorra, igaz kifelejtettek egy teljes versszakot (A magyar név megint szép lesz…) – kollektív amnézia. A hiányt érezhette a megafon mögött kiabáló asszony, mert a szöveget levegő nélkül a szózat első két strófájával folytatta. Addig szavalta, amíg a többség tudja.
A megafon megérkezésével amúgy is változott a helyzet, végre lehetett beszédeket hallani, és ezzel a tér is elkezdett kiürülni. A vegyes társaságban ugyanis mindenki képviselte magát, aki hazaárulónak tartja a kormányt. (A miniszterelnöki monológ csak apropó lehetett, mert mindenkin látszott, hogy a tüntetés náluk normális üzemmód. Az egyetlen újdonság az volt, hogy most elhitték: az ország végre melléjük áll.) Voltak narancssárga esőköpenyes aktivisták, Fidesz-kitűzős szimpatizánsok, 2002 óta kokárdát hordó igazmagyarok, öltönyükön turulkitűzőt mutogató megzápult értelmiségiek, nemezsapkás szittyák, Jobbik-zászlót lengető mozgalmárok és egyszerű bőrfejű hülyegyerekek.
Mint egy jobboldali Noé bárkája, minden irányzatból volt néhány díszpéldány. Ez is lehetett a tegnap esti tüntetés kudarca. Sokféle embert egyetlen dolog tartott össze: a szocialisták és még inkább a liberálisok gyűlölése. Nem volt semmilyen koncepció, jövőkép – ami egy forradalomnak képes lenne értelmet adni. Csak a másik oldal évek óta lángoló utálata egyesítette a csoportot. Le is győzte őket az álmosság és a hétfő reggeli munkakezdés.
