Pünkösti Árpád
Anyám vőlegénye
Pünkösti Miskába, az én jóságos apámba annyi tisztesség (?) szorult, hogy a kizsarolt válás idején fogott egy férjjelöltet is anyámnak. (A válásba anyám azért egyezett bele, mert ügyvéd apám azt hazudta neki, hogy a fiúgyerek az apának jár, ám ha simán elválik, akkor engem nagylelkűen nála hagy.) Kérésemre anyám évtizedekkel később egy vastag táblás kék füzetbe leírta az emlékeit, menyasszonyságát ekképpen: „Unokahúgomtól, Pannitól később megtudtam: a váláskor Miska félt, hogy öngyilkos leszek, és pénzt adott neki, hogy vigyen moziba, színházba. Sőt megpróbált férjhez is adni. Felkereste a Nyírbátorból ismert katonatiszt barátunkat, Szüle Lacit. Eleinte ő is kitért, ám a végén megígérte neki, ha elfogadom, vigyázz reám és feleségül is vesz.”
Így kommendált az én tisztes úriember apám vőlegényt anyámnak. Mert ha ő egy „munkát” vállalt, és nem tudott vele végezni, akkor tudta, helyettest kell állítania!
Apám majdnem negyven év múlva nagyjából ezt fogalmazta meg Brazíliában (Pinhais, 1981. november 3.): „Mi Pünköstik, ismereteim szerint mindannyian, mindenhol és mindenkor helytállók, küzdők, kitartók és talán mértéken is túl teljes felelősségvállalók voltunk és vagyunk.”
Meg büszkék és kicsit hazudósak, némelyik talán kelekótya is.
A pergő idő elfödi vagy átfesti az eseményeket. Valamit kiemel, valamit eltüntet. Ha kedve támad, szamárfület is rajzol, képre képet rak, már rá se ismerni az eredetire. Van a bőrkötéses családi albumban egy közös kép apámról, Laci bácsiról és rólam. A helyszín feltehetően a Felvidék – talán az egyik kirándulásunk a Pozsálóra -, a háttérben hegyek. Apám hátizsákkal a hátán fél térdre ereszkedett a fűben, én a másik térdének támaszkodva nézek a gépbe – anyámra? -, és a szintén hátizsákos, de álló Laci bácsi és apám kezet fognak. Jópofa baráti fotó. De ma, a történtek ismeretében akképp is olvasható a kép, hogy a térdeplő most ajánlja fel asszonya után a gyermekét is a másik férfinak. Apám fejtartása, Laci bácsi ragyogó mosolya, a szertartásos kézfogás, mind-mind ezt sugallja.
Van egy másik hármas kép is, de azon apám helyett anyám szerepel. Ő a három-négy éves magammal egyforma nagyságú köztéri szobrocska egyik oldalán áll, én a másikon, előttünk guggol Laci bácsi, és olyan félreérthetetlen rajongással néz anyámra, mint valami szentre. Tekintete érthetővé teszi, miért is fogadta el a kép készítésekor „velünk” még boldog házasságban élő apám különös ajánlatát, és talán azt is, hogy apám miért épp hozzá fordult.
A válás után, 1943 szeptemberétől kezdve anyámat Özörénybe választották meg kántortanítónak. Özörény a Gömöri-hegyek oldalán meghúzódó kisfalu, a szélén egy eléggé nagy papírgyárral.
Kék füzet: „Laci második özörényi látogatásakor is kedvesen tervezgetett a jövőnkről. Este kikísértem a rozsnyói gyorshoz, és valami megnevezhetetlen sejtéssel azt mondtam:
– Úgy érzem, sose leszek a feleséged.
– Azért, mert meghalok?
– Nem, de valami közénk fog állni.
Cáfolatként Laci a szokottnál is nagyobb szeretettel ölelt át bennünket a fiammal együtt. Nehezen kapható élelmet, pénzt küldött, hogy ne szenvedjünk szükséget semmiben.”
Anyám jóslata beteljesedett, nem lett Szüle Lászlóné, bár Laci bácsi túlélte a háborút. Míg fogságban volt, tartottuk a kapcsolatot a Szüle famíliával, vendégeskedtünk is náluk. Vagyis a család, és anyám is elfogadta, hogy esküvő lesz. Csak most veszem észre, tőle nem őrzött meg egyetlen levelet, tábori lapot sem anyám! Én szerettem ezt a kedves, nyugodt, szép embert. Döbbenetes, hogy halálra ítélték és kivégezték, azzal a váddal, hogy brutális parancsnok volt.
Jófajta „katonás” család az övé. A Szüle papa is volt katonatiszt, aztán „amerikázott”. Kinn megszedte magát, itthon házat vett, elspekulálta, aztán kezdte újból. Négy fiúk volt. Az első, János (1906) Amerikában született és az apja nevét kapta, 1926-ban vissza is ment, ott élt és halt. Laci bácsi (1908) a második a sorban, akárcsak a két évvel idősebb apám. István (1910) azon kevés politikai detektív közé tartozott, akit 1945 után a „demokratikus rendőrség” is megtartott (részben azért, mert zsidókat mentett). A „volt horthysta rendőr” (szakember) történelmi „kaszt” lett Magyarországon. „Pártolásukkal” is vádolva három belügyminisztert – Rajk Lászlót, Zöld Sándort és Kádár Jánost – jutattak sírba vagy börtönbe. A legkisebb Szüle fiú, Kálmán (1911) szintén katonatiszt volt, 1956-ban a bátyja után kiment Amerikába, a felesége hét évvel később követhette.
Nevelőapa-jelöltem, Szüle László két évet járt orvosira Budapesten, de mivel a folytatásra nem volt pénzük, 1928-ban kimaradt az egyetemről. Katonatisztnek állt, a nyírbátori laktanyába került, és ott ismerkedett meg az esküvő után Nyírbátorba költöző szüleimmel.
A miskolci népbíróság 1948. július 15-17-én nyilvánosan tárgyalta a 40 éves Szüle László hivatásos honvéd százados és az ismeretlen helyen tartózkodó, 34 éves Őri Ferenc csapatcsendőr őrmester ellen háborús bűntett miatt indított bűnügyet. Szüle Lászlót halálbüntetésre, a II. rendű vádlottat (távollétében) 15 év fegyházra, mellékbüntetésként pedig mindkét vádlottat (!) „a nyugdíjigény elvesztését is magában foglaló állásvesztésre” ítélte.
Laci bácsi 1944 elején hathetes csapatcsendőrtiszti kiképzést kapott, majd három hónapig szolgált ebben a minőségben. A szembesítések során is tagadta, hogy bűnös. A népbíróság tizenöt tanú vallomására hivatkozva „tényként állapította meg”, hogy „úgy ezred csapatcsendőrtiszti, mint zászlóalj vagy századparancsnoki beosztásában a legénységgel állandóan brutális kegyetlenséggel bánt, állatként kezelte őket, alárendeltjei, beosztottai körében rettegett híre volt”. Négy tanút két ízben, ötöt tizenegyed magával, egyet tizenketted magával „közelebbről meg nem határozható helyen és időben… tettlegesen, kézzel, korbáccsal vagy bottal bántalmazott, másokkal bántalmaztatott”. „Tényként” állapították meg, hogy 1944. július végén Delatin térségében két honvédet kivégeztetett, de előbb megásatta velük a sírjukat. Az esetet egy ember tanúsította, aki csak hallott a történtekről.
Szüle László: „Mint csapatcsendőrtiszt senkit ki nem végeztettem, és ki nem végeztem. Embereket ütlegeltem, de olyan esetben, amikor bűncselekményt követtek el és így büntettem, ahelyett, hogy hadbíróság elé állíttattam volna őket.”
1944. november végén a vádlott Bodroghalász községben, valamint Bodrogolasziban kidoboltatta, hogy a katonaszökevények jelentkezzenek, illetve jelentsék fel őket. A II. r. vádlott vezette egység 17 személy állított elő. Az I. r. vádlott 13 civilt elengedett négy katonát viszont kivégeztetett. Ezt bizonyította, hogy ő volt a legmagasabb rangú tiszt a két faluban, ő hallgatta ki a civileket, ő rendelte el két helybeli katonaszökevény letartóztatását, és állítólag meg is üzente a családjuknak, hogy reggel kivégzik őket. Hogy miért üzent, nem derült ki. A kivégzést Hollósi őrmesterre bízta, ám ő a parancsot megtagadta… A két másik állítólagos kivégzettről semmit nem tudni, de apadáskor két ismeretlen hullát találtak a Bodrogban. A két helybelire nem akadtak rá, pedig a bíróság szerint Szüle László elrendelte a levetkőztetésüket és a Bodrogba dobásukat. A vádlott nem tudott a kivégzésről. A két szökevény kihallgatása után utasította Virág Emil főhadnagyot, hogy vizsgálja ki az ügyüket és tegyen jelentést. Másnap viszont a falu határában meglátta a két ember holttestét. Virág főhadnagy azt mondta neki, hogy kivégzésüket egy csendőrtiszt rendelte el, jelentést is ígért a történtekről, amit állítólag közvetlenül a hadosztályhoz küldött. A népbíróság szerint a vádlott védekezése lényegtelen. Pedig a foglyok átadása után ő a rajvonalba ment és onnan csak másnap reggel – a kivégzés után – tért vissza.
A népbíróság súlyosbító körülményként értékelte, hogy a vádlott hónapokon át „tartotta testi és lelki terror alatt a nehéz sorban lévő, nélkülözéseknek kitett honvédeket”, és „kegyetlenségének hat honvéd esett áldozatul”. „Embertelen brutalitását, állatias kegyetlenségét különösen kiemeli”, hogy a Bodrogolasziban kivégzettek egyike sebesült volt, és akkor gyilkoltatta le őket, „amikor a felszabadító Vörös Hadsereg már a Bodrog közelében harcolt”.
„Miskolc, 1948. július 17. Dr. Fűrész Endre nb. tan. elnök.”
A perirat olvasásakor gyermeki érzelemből fakadó emberismeretem úgy roppant össze, mint a hártyajég a bakancsok alatt. Egy ilyen történettel kapcsolatban szabad-e szólni? Egy csapatcsendőrtiszt (egy ávéhás vezető, egy lágerparancsnok) tettei védhetők-e? Tudjuk, noha elvétve, köztük is akadt emberséges ember. De szabad-e egy olyan tisztért szót emelni, aki két-három felnőtt katonáját pofon vágja? Lehet-e pofonnal életet menteni? És nem verték-e ki belőle, hogy legalább a pofozást vállalja? Nem ígérték-e, hogy ebben az esetben nem ítélik halálra? Csupa göthös kérdőjel.
Évtizedekkel Szüle László kivégzése után anyám azt írta a gyónó füzetébe vőlegényéről: „Áldott jó, nyugodt természetű, antik szobor szépségű férfi volt, remek humorérzékkel, intelligenciával; a nők rajongtak érte. Nem törődött velük, úgy könyvelte el, hogy ez a külsőnek szól, ezzel nem élt viszsza. Mindig az emberi tartalmat kereste. Azt mondta szegény: a belső harmóniát csak a zene és én testesítem meg a számára. Nagy zenei érzékkel és műveltséggel rendelkezett, óraszám tudott a rádióban hallgatni, kommentálni egy-egy opera előadását: – Figyeld csak ezt az áriát… – Tanultam zenét, de sosem tudtam ennyire vájt fülű lenni, vele valóban élmény volt zenét hallgatni.”
Szappanbuborék. Ismerünk a lágerekből, a kiszolgáltatottság tetthelyeiről elállatiasult széplelkeket. Akkor hát?
Itt fekszik előttem egy halom egérrágta – igen, sok-sok cifraszélű, fél oldalból álló – kihallgatási jegyzőkönyvrészlet és a kíváncsiság nem hagy nyugodni. Szüle László 1947. november végi vallomásában azt mondta: „én a Don mellett kisebb alakulatom elégtelen felszerelése miatt a bevetési parancsot megtagadtam és ezért hadbírósági eljárás folyt ellenem egy éven keresztül”.
Ez miért maradt említetlen? Csak nem emiatt kellett vállalnia a csendőrtiszti tanfolyamot?
Másik részlet: 1945 januárjában Rozsnyótól keletre, Somos szds. huszárszázadából 80 ember átszökött a szovjet hadsereghez, „ezért őt felelősségre nem vontam” – „vagyis nem szolgáltam gondolkodás nélkül a fennálló rendszert”.
Tegyük hozzá, hogy Horthy kiugrási kísérlete, 1944. októbere után a megszállt ország, főképp a hadsereg látszat függetlensége is megszűnt, a magyar alakulatokat a németek alá rendelték. A hadsereg harci szelleme katasztrofálisan megtört: a katonák eldobálták a fegyvereiket, a tisztikar zöme is egyre értelmetlenebbnek találta a harcot, tömegessé vált az átállás, különösen miután a Kárpátokból visszavonuló 1. magyar hadsereg parancsnoka és több ezer katona átállt a szovjetekhez.
Szüle László már a tárgyalás előtt kérte többek kihallgatását, de közülük senkit sem idézték be. Viszont a felvonultatott tanúk – csupán egyetlen tiszt volt közöttük! – többségének feltűnően egybe csengtek a szavai, és az állítólagos kivégzéseknek egyetlen szemtanúja sem volt, mindenki csak hallomásokra hivatkozott. A mesékbe hiteltelen abszurdok keveredtek.
Spaller János, Sopron azt vallotta, hogy Királymezőnél szemtanúja voltam, amikor Szüle százados agyonvert egy honvédet, mert a bakancsa feltörte a lábát és lemaradt… Sárospatak közelében hét embert agyonlövetett… az egyik bodrogolaszi honvéd felesége odament a haldoklóhoz, ráborult, Szüle az asszonyt is agyon akarta lőni… „A prágai harcokban Szüle otthagyta a századot, és átszökött az angolokhoz.”
Révész Ferenc, Tuzsér azt vallotta, hogy a százados és a csapatcsendőr őrmester állandóan „kétméteres bottal jártak a legénység között, és ütötték a szemük elé kerülő honvédokat”.
Bíró Kálmán, Gyüre vallomása: a százados a hátra vonuló legénység sorai közé több esetben géppisztolysorozatot engedett.
Az efféle rémmeséket lehet-e csupán az ávo egyoldalú kihallgatási módszereinek tulajdonítani? A hiányos iratokból kiderül, hogy legalább négy katonai egység tartózkodott 1944 novemberében a két Bodrog menti faluban, „ahol nyíltan beszélték, hogy a kivégzést Szüle László szds. hajtatta végre”. Még mielőtt Laci bácsi hazatért volna a fogságból, népbíróság elé állították, és elítélték a vele együtt Bodrogolasziban tartózkodó Pál István gh főhadnagyot. Szüle László szerint ebben a perben azért hárították rá minden vádat, „mert rólam úgy tudták, hogy eltűntem”.
De ne csűrjük-csavarjuk: ha Szüle László valóban brutális állat volt, miért nem lőtték agyon a katonái, amire a fejvesztett visszavonulás közben nyilván ezer módjuk lett volna? Vagy ez a magyar katonaságnál nem volt szokás? De miképp úszhatta meg az orosz fogságot? 1945 májusától kezdve 27 hónapon át az oroszoknak és megalázott katonáinak kiszolgáltatott fogoly volt. Hogyhogy nem jelentették fel a táborparancsoknak?
Szüle László hazatérése után az öccséhez ment Kecskemétre. A detektív István állandóan azt kérdezte tőle, tett-e valami olyasmit, ami miatt eljárás indulhat ellene? Unokahúga szerint ő mindig azt felelte, semmi olyasmit nem követett el. Három héten át mégsem tudatta a menyasszonyával, anyámmal, hogy hazatért. A letartóztatásáról anyám már értesült, azt pedig, hogy 1948. november 10-én a miskolci fogház udvarán felakasztották, az újságban olvashatta. A kivégzés után Szüle Istvánt elbocsátották a rendőrségtől. Anyámnak nem esett bántódása.
Nyilván elsiratta, de úgy, hogy ne tudjak róla. Ezért én otrombán abban éltem, hogy Laci bácsi elvesztése a számára egy napon nem említhető esemény volt a válás okozta sokkal. Van is benne igazság. A történtek megijesztették és elriasztották a szerelemtől, ami ezerszer annyi bánatot, mint örömet okozott neki. Nem csoda, hisz a sarki szatócs lánya szüntelen balkézzel húzott. Mi a valószínűsége, hogy egy szegény sorsú, állástalan tanítónő a későbbi Borsod megyei nyilas főispán felesége lesz, válás után pedig egy háborús bűnösként kivégzett katonatiszt menyasszonya? És milyen különös, hogy Pünkösti Mihály és Szüle László sorsa is Miskolcon teljesedett be! (Utáltuk is ezt az ártatlan várost.)
Laci bácsi kivégzése után az én 37 éves kicsi anyám dacosan és némi mártíromsággal úgy határozott, hogy egyetlen „férfinak” szenteli az életét: nekem. Bennem még nem csalódott, és eltökélte: úgy fog nevelni, hogy ne is csalódjon. Persze ez felesleges áldozat, amit nem érdemel meg egyetlen gyerek sem. Szükségtelen is. Egy jó nevelőapa, az anyja boldogsága csak hasznára lehet annak a kölyöknek, amint azt anyám kései – „jóváhagyásommal” kötött – házassága is mutatta.
Anyámat a politikától elriasztotta két lecsukott illegális kommunista nagybátyja meg a saját és a férje sorsa is. Nem is érdekelte ez a vircsaft. 1945 után a családi hagyományoknak megfelelően beiratkozott a szociáldemokrata pártba. 1947-48-ban inkább a tantestületben, mint Földesen (Vámospércsen?) párttitkár is lett. A kommunista és szocdem pártok 1948-as egyesülése után persze kirakták, ami ha nem is rázta meg, hozzájárult, hogy vőlegénye kivégzése miatt még inkább idegenkedjen a politikától.
A kilencvenes évek perújításai során Szüle László „jelentéktelen” ügyét nem vették elő. Senkinek nem volt érdekében, hogy e túl ágas-bogas, semmi haszonnal sem kecsegtető történetről kiderüljön – ha ennyi setesutaság után egyáltalán kiderülhetne -, igaz úton járt-e az igazságszolgáltatás.
Laci bácsival én nem voltam igazán közvetlen kapcsolatban, nem is jutott eszembe, merre vitt volna, ha ő lesz 12 éves koromban a nevelőapám. Rettenetes története ellenére az a kegyetlen gondolat kavarog bennem: mégis talán jobban jártam volna vele, mint apámmal. Feltéve, ha… Ha nem igaz, amit fogaskerékszerű együttműködéssel legalább félszázan összehoztak ellene. De ha így lenne, lett volna, akkor is áll a kérdés: tényleg pofozkodott, és vajon engem is pofozott volna? Olyan szörnyűségek vannak mögöttünk, hogy már nem hihetünk a szívünknek.
Élet és Irodalom
50. évfolyam, 37. szám
