KRUPP JÓZSEF
De eljön-e Szombat Királynő?
Borbély Szilárd: Halotti Pompa. Második, bővített kiadás. Kalligram Könyvkiadó, Pozsony, 2006. 208 oldal, 2300 Ft
A borítón, mint az első kiadáson is, Mantegna festménye, A halott Krisztus. De ezen a képen a kiterített Krisztus egyedül fekszik: nem siratják. Egészen brutális képírói tett a Mantegna-mű megváltoztatása, a korpusz teljes elhagyatottságának felmutatása. A kép átrajzolását értelmezhetjük úgy is, mint ajánlást: mert nincsenek siratók, nincsenek nézők, nekünk, olvasóknak kell a magányos test nézőivé válnunk. És már most le kell írnom, amit egyáltalán nem szerettem volna leírni, s ezért csak egyetlen szóval írom: megrendülés. A Halotti Pompa körüli diskurzus egyik visszatérő eleme az olvasó személyes érintettségének, a nem mindennapi hatásnak a megvallása. A kötet második, bővített kiadása esetében is elmondhatjuk, hogy Borbély Szilárd megrázó és felkavaró szövegegyüttest alkotott. Az első kiadás rendkívül kedvező kritikai fogadtatása szükségtelenné teszi, hogy bizonygassam, milyen jelentős műről beszélünk. Sokkal izgalmasabb kérdés, hogy mennyiben változott, mennyiben lett több a kötet azáltal, hogy eddigi két részéhez, a Nagyheti Szekvenciákhoz és az Ámor & Psziché-Szekvenciákhoz most már hozzájárul egy harmadik, a Haszid Szekvenciák.
A bővítés nem egyszerű hozzáadás, hanem szerves folytatása az eddigi szövegtestnek. Nagyon okos kötetszerkesztési eljárás, hogy Borbély az új ciklus élére nem egy új szekvenciát helyezett, hanem a Tenger könnyek csillaga című darabot, mely eredetileg a Nagyheti Szekvenciák zárlata volt, s mely a „régi” anyagból tematikailag a leginkább kapcsolódik a „haszid” versekhez. Ez a gesztus annak jeleként olvasható, hogy a Halotti Pompában csírájában mindig ott rejlett a harmadik rész. Ennek pedig, mint hamarosan megmutatom, a kötet értelmezése szempontjából igen nagy jelentősége van. Az így elmozdított darab helyét Borbély szintén „hozott anyagból” töltötte ki, Míg alszik szívünk Jézuskája című, a szekvenciákhoz szorosan kötődő betlehemes misztériumából rakta át ide kissé áthangszerelve Az akasztott embert. (És ha már átírásról beszélünk, megjegyzem, hogy az új kiadás nemcsak bővített, hanem javított is. Borbély néhány helyen változtatott a tördelésen, a központozáson stb., sőt, az egyik versből elhagyott egy strófát. De ez inkább a majdani textológusok csemegéje.) Mint említettem, az új ciklus kicsinyített ősváltozatban már korábban is létezett. És itt nem a ténylegesen haszid szekvenciákra gondolok, vagyis nem a magyarországi haszidizmus szereplőit megidéző szövegekre, hanem azokra a versekre, melyek a holokauszt narratívájába illeszkednek. A vészkorszak és a haláltáborok világa az első két ciklusban is megjelenik, a harmadikban azonban önálló elbeszéléssé nő. Így a Halotti Pompa most már négy fő történetet mozgat, melyek a kötet rendjében a következők: Krisztus passiója, Ámor és Psziché, a holokauszt, az újsághírekből megismerhető rablógyilkosság. Ezekhez járul melléktörténetként például Káin és Ábel története. Az imént a négy fő narratívát szándékosan lineáris rendben soroltam föl. Sokat töprengtem ugyanis azon, hogy milyen viszonyban állnak egymással ezek az egymást értelmező szálak. Tekinthetjük őket egyenrangúaknak, de hajlok arra, hogy úgy olvassam az első három szöveget, mint a negyedik kommentárját, jóllehet az került a mellékszövegek (paratextusok) hagyományos helyére, a jegyzetek közé. Ezt pedig nyilván a negyedik szöveg természete – dokumentumszerű szöveg, még ha nem is az eredeti sajtóközlemények betűhű átirata – miatt teszem. De megtehetnénk azt is, hogy az egész kötetet a borítóhoz fűzött magyarázatként olvassuk. Nemcsak az értelmezés szabadsága működik itt, hanem az a kötetben elrejtett állítás is, hogy valójában nem négy narratívát olvasunk, hanem egyetlenegyet, ez pedig a gyilkosságról mint az ember számára adott rettenetes lehetőségről szól. Ez így meglehetősen közhelyesen hangzik, de Borbély szövegeiben valódi értelmet nyer. Például A Név Megszentelése című darabban, mely teljes egyidejűségben mutatja be azt az estét, „mikor az Igaz / elárultatott”, és „amikor Otto / Moll tökéletesítette a gödörben- // égetés technikáját a fortyogó, újra- / hasznosítható zsír elvezetésével.”
Ez tehát a bővítés egyik hozadéka. A másik az a rendkívül izgalmas bölcseleti háttér, mely a három magyar csodarabbihoz, Taub Eizikhez, Mózes Teitelbaumhoz és Friedmann Herseléhez kapcsolódó versekben rajzolódik ki. Ennek fő kérdése pedig a teremtésre, a teremtésnek a Névvel és a nyelvvel való összefüggésére irányul. Ezt részletesen nem tudom bemutatni, csupán egy idézettel érzékeltetem: „Ahogy kimondta a szót, a Paradicsomkert / jelent meg előtte, amely a szavak másolata // volt.” A teremtést értelmező szövegek azáltal nyerik el helyüket és értelmüket a kötetben, hogy a bűn, a gyilkosság, a pusztítás mitológiájához kapcsolódnak: „És azért / tette Szombaton, mert a Teremtést / akarta megszentségteleníteni.” (Tudniillik Káin; XV.) A betlehemes misztériumban ezt olvashattuk: „A Messiás érkezése / Örök Sábeszt hoz a Földre. / Akkor lesz a mennyegzője, / és a Szombat Királynője / lesz neki a menyasszonya.” A Halotti Pompa reménytelen költői világában viszont a Sábesz menekül, a Szombat nem akar eljönni, a szombati Zmirot-dalba, ebbe a rendkívüli erejű szövegbe beleíródik a krematóriumok emléke (a kötet logikája szerint: jelenléte). Ha a kötet felépítését tekintjük, látjuk, hogy a haszidok Messiás-várásáról szóló versek a nagyheti szekvenciák után következnek, és ezáltal megerősítik a kötetnek azt az értelmezését, melyet Márton László így fogalmazott meg: „Nála a megszólaló Én maga a megváltatlan teremtmény, aki a megváltás (plusz a Megváltó) helyét üresen hagyja.” Azáltal, hogy a harmadik könyvben a zsidóság szemszögéből szólal meg, a kötet beszélője még nagyobb hangsúlyt ad „az Evangélium visszavételének” (idézet Mártontól). De Borbély még tovább megy ennél. Az imént említett versben ezt írja: „Míg a füstben eltemetve, / szállunk délre és keletre, / mindenütt, hol szél forog: / Messiás, ránk várakozz!” Ezen a ponton a Messiás-várás is visszájára fordul.
Írásom elején azt kérdeztem, mennyivel lett több a kötet a bővítés révén. Nos, a legkézenfekvőbb válasz természetesen az, hogy számos remek verssel gazdagodtunk. Borbély tovább dolgozott költészetének szem-motivikáján. Kiemelkedően jó darab az I., mely a horrorfilmek és a Helyszínelők-féle televíziós sorozatok képi világát idézi meg. Nagyon izgalmas a X. is, ez ahhoz a gondolathoz kapcsolódik, mely a kötet több versében is felsejlik: milyen következményei volnának annak, ha Isten fia nő volna? Beszélhetnék az archaizáló stílusról is, de az első kiadás kapcsán erről már sok szó esett. Inkább három, nyelvileg különösen érdekes szövegrészre hívom föl a figyelmet: a Három ifjú éneke zseniális Vörösmarty-reminiszcenciájára, A zsidótlanítás szekvenciája remek, ugyanakkor borzasztó játékára a „zsidótlanítás”, „krisztustalanítás” és „istentelenítés” szavakkal, valamint arra, hogy miként rontja el az egyébként kiváló XXII. végét az „Auschwitz” szó némiképp zsurnalisztikus használata.
Egy dologról kell még szólnom. Az első kiadáskor én nagyon komolyan vettem a kötet ajánlását („Ilonáért… és Mihályért…”), és a művet halotti áldozatnak tekintettem. (Ezen olvasat mellett szól a „volt egyszer egy kis zsidó” című költemény mostani citálása és az ahhoz fűzött jegyzet is.) Bevallom, ezért számomra egy kissé zavarba ejtő az újbóli kiadás, amennyiben megszünteti az áldozat egyszeriségét és megismételhetetlenségét. Ez azonban nem változtat a lényegen: a Halotti Pompa második kiadásában is kortárs líránk egyik csúcsteljesítménye.
Élet és Irodalom
50. évfolyam, 37. szám
