Buda Péter, Gábor György
Kálvária szocialista módra
Régóta várt vallási folyóirat bukkant fel a minap az újságosstandokon. A Stáció című lap ökumenikus vallási magazinként kínálja magát.
Címoldalán a díszkivilágított esztergomi bazilika, a jobb oldali torony fölött Törőcsik Mari és Avar István arcképe libben át a sötét égbolton, mellettük a büszke felirat: Stáció. De kié? A két színészé? És miért pont az esztergomi bazilika fölött? Betértek? Kitértek? Megtértek? Esetleg összeházasodtak? A bazilikában? Mindenesetre akinek nem elég a két hívogató cím a lap tartalmából (kizárólag ökumenikus alapon), úgymint Az esztergomi bazilika 150. évfordulója, valamint Mária-kultusz Európában, az a két ideerőltetett színészinterjú miatt veszi meg talán a lapot.
A lap hátoldalán – hasonló megfontolásból – Cristiano Ronaldo portugál futballcsillag látható, amint épp csókot dob az égieknek, vagy a lelátón ülő barátnőnek, de az értelmezési zűrzavart elkerülendő a szerkesztő László atya irányadó gondolatát bigygyesztette a focista feje fölé: „…a sztárok modern kori gladiátorok”.
Jóllehet Hevér Zoltán, a szerkesztőbizottság elnöke beköszöntőjében a latin „stáció”, „állomás”, „pihenőhely” jelentését igyekszik hangsúlyozni, ámde a szó konnotációja – főként egy vallási magazin esetében – annyira kötött, hogy nem is enged másra asszociáltatni, mint a Kálváriára vezető, s Krisztus szenvedését szemléltető keresztút állomásaira. Márpedig egy „ökumenikus” lap esetében, különösképp, amely az ökumenizmus szűkebben vett jelentését a kereszténységen kívüli vallásokra is kiterjeszteni szándékozik, a fenti címválasztás kimondottan szerencsétlen. Ugyanis e gondolatkörön belül nincs prioritás vagy kedvezményezettség. A cím, főként a keresztény hagyományon kívüli vallások tekintetében ennélfogva meggondolatlan, s tapintatlan a protestáns egyházakkal szemben, minthogy a búcsújárás kifejezetten a katolikus hagyományba illeszkedik. De hívő zsidó sem szívesen azonosul „párbeszédileg” azzal a címmel, amely a keresztény tanítás szerint a héber Bibliát meghaladó, s önmaga Messiás-voltát hirdető Jézus küldetését beteljesítő passióra utal, hogy most az elmúlt évszázadoknak eme eseményhez fűződő antijudaista érveiről ne is essék szó.
Már első pillantásra szemet szúró a lap tematikájára, nyelvezetére és képanyagára jellemző katolikus dominancia. A képanyag és a nyelvezet tekintetében csak két jellegzetességet említenénk. Politikai ízlés és attitűd kérdése, így rendkívül árulkodó, hogy a házelnökkel készített beszélgetést a Parlamentben őrzött korona – mellesleg bántóan amatőr – fotója ékesíti, azaz egy olyan szimbólumé, amely szent klenódiumként legkevésbé a köztársaság szellemét sugallja. (A képanyag igénytelensége, úgy tűnik, a kiadónak is szemet szúrhatott, ugyanis a lap első száma – pénz nem számít – kisvártatva újra megjelent, immár retusált, illetve átcserélt fotóanyaggal.)
Ami a nyelvi attitűdöt illeti, legyen elég a Ha Isten nem volna című könyvrecenzióra utalni, ahol a recenzens „Szent Jakab” levelét idézi, holott az ökumené jegyében s a reformált olvasókra tekintettel figyelmesebb lett volna Jakab apostolt emlegetni.
A lapban megjelent interjúk legtöbbjét Szále László jegyzi. Kérdései hol tudálékosak, hol feltűnően inkompetensek. Szili Katalinnal való beszélgetését így indítja: „Augusztus 20. nemcsak az államalapítás ünnepe, hanem voltaképpen az állam és az egyház kapcsolatáé is, hiszen I. István II. Szilveszter pápától kapott koronát, és a Kárpát-medencében keresztény állam jött létre. Mivel magyarázható, hogy az akkori idők az egyház és állam összekapcsolódását követelték meg, éppúgy, ahogy a mai idők a szétválasztását?” A lehetséges válasz még a rendkívüli tájékozottsággal bíró szaktörténész számára is emberpróbáló feladat, ne koncentráljunk hát szegény elnök asszony feleletére. De a teljes hozzá nem értés és felkészületlenség süt a vatikáni megállapodás felülvizsgálatának okát firtató kérdésből: „Nemrég a kormánypártok bejelentették, hogy fölül akarják vizsgálni a vatikáni szerződést… A fölülvizsgálat ki nem mondott, de nyilvánvaló indítéka az, hogy az egyházak túl sok állami támogatást kapnak, s most az általános megszorítások idején meg kell nézni, mit lehetne ebből lecsippenteni.” Szále e kérdésébe annyira beleszeretett, hogy nemcsak Szili Katalinnak és Erdő Péternek szegezi neki, de még a vatikáni zarándokúton megfordult hévízi polgármestertől is viccesen azt tudakolja, hogy „Úgy tudom, a város küldöttsége néhány éve Rómában járt. Nem a Vatikáni Egyezmény fölülvizsgálatáról volt szó?”
Persze a móka-kacagásnak is helye van az ökumenikus szellem hasábjain, mindazonáltal kár félrevezető és valótlan információkkal traktálni a nagyérdeműt. Szále ugyanis tudhatná, hogy a vatikáni megállapodásként elhíresült egyezményt már évekkel a jelenlegi gazdasági megszorítások előtt sokan alkotmányos szempontból aggályosnak tartották. Hogy okkal vagy sem, az a most elkezdődött vizsgálatokból derül majd ki, ám mindezt összekeverni a jelenlegi „általános megszorításokkal” közönséges hazugság vagy manipuláció. A lap egy helyén egy nemrégiben megjelent interjúkötetről (Ha Isten nem volna, 2005) olvasható recenzió. A kötet készítője Szále László, a könyv szakértője Platthy Iván, a Horn-kormány egyházügyekért felelős államtitkára, jelenleg Szili Katalin egyházügyi tanácsadója, amúgy a Stáció szerkesztőbizottságának tagja. A recenzens nevét homály fedi, de odaadó szeretettel szól a könyvről. A recenzió fontosnak vélt mondatai a lap belső borítóján kiemelve újra megjelennek, sőt, a Stációban megjelent valamennyi Szále-interjú az egy évvel korábban napvilágot látott Ha Isten nem volna című kötet itt-ott rövidített interjúinak szó szerinti mása.
A labdarúgás és a vallás összefüggéseit tárgyaló írások a fentiekkel ellentétben kétségtelenül autentikusnak mondhatók. László atya dolgozatából például megtudhatjuk, hogy „amikor egy játékos pályára lépve keresztet vet, tanúságot tesz, még akkor is, ha közülük némelyikük mozdulata talán babonásnak tűnik”. De a szerző arra is ráirányítja a figyelmünket, hogy „amikor egy játékos durva társának szemmel láthatóan is őszintén megbocsát, tanúságot tesz”. (Hogy Materazzi és Zidane miről tett tanúságot, arról nem szól az értekezés.)
A lap szellemi hátterét képező társadalmi szerkesztőbizottság munkáját is minősíti, hogy a Zsidó Nyári Fesztiválról készült, a Jeruzsálem felé néz a Hősök Templomának bejárata címet viselő írás valójában a Dohány utcai zsinagógáról szól. A Dohány utcai zsinagóga és a Hősök Templomának öszszekeverése – különösképp egy vallási magazin részéről – meglepő tudatlanságra vall. Miként az is, hogy egy ökumenikus lapnál nem akadt senki, aki emlékeztetett volna arra, hogy „Jahve” nevének ilyetén leírása sérti a vallásos zsidók érzületét.
Persze mindezt nehéz számon kérni azokon a szerkesztőkön, akik egy ökumenikus magazin első számában, kevés tapintatról vagy ismeretanyagról téve tanúságot épp Kapisztrán Szent János emléke előtt hajtanak fejet, aki főinkvizítorként különös kegyetlenséggel lépett fel a vallási másként gondolkodók – főként a zsidók – ellenében, s aki minden magyart eretneknek tekintett, aki nem a római pápát követte.
A vallási magazin sok mindenről szól, ám hallgat a világpolitikai paradigmákat megrengető vallási átstrukturálódásokról, a globális természetű vallási és civilizatórikus jelenségekről, s néma a szakrális és szekuláris világ egyre erősödő vitáit illetően (vallás és törvényalkotás, vallás és emberjogi kérdések, a vallási fundamentalizmus által felvetett problémák etc.). Nem szólaltat meg hazai és külföldi vallástudósokat, világi és egyházi szakembereket, s a lap ökumenikus önmeghatározásánál maradva nyomát sem látjuk az ökumenikus mozgalommal kapcsolatos írásoknak, dokumentumoknak.
A fejlettebb világban ma már napi rendszerességgel elemzett fenti problémákról tudomást sem véve bizonyos politikai körök ma Magyarországon abba fektetnek tetemes összegeket, hogy a hetvenes éveket idéző, a Szabadegyházak Tanácsa által megtestesített politikai „ökumenizmus” szellemiségét felelevenítő kampánykiadványban építgessék „egyházias-politikai” imázsukat. Sok kétség ugyanis nem fér hozzá, hogy a Stáció egy az MSZP-hez közeli csoport kezdeményezése, amely az állam és egyház kapcsolatának modern, alkotmányos alapokon és korszerű nemzetközi helyzetelemzésen nyugvó rendezése helyett az egyházakkal való tudatlan és sehová sem vezető kvaterkázásban látja a baloldal (értsd: önmaga) politikai versenyképességének biztosítását az egyházi-vallási tematikát eleddig monopolizálni szándékozó jobboldallal szemben.
Aligha véletlen, hogy a nyitó számban Erdő Péter bíboros prímás-érsek mellett éppen Szili Kataliné a másik nagyinterjú, aki azt hangsúlyozza, hogy az ember „hívő mivoltát” ne tegye a kirakatba, mert az „nem oda való”. Egyetértünk. A Stáció című lap mégis kivétel lenne ez alól?
A lap pártpolitikai hinterlandja tehát adott, ám tudományos-szakértői háttere annál kevésbé. Kérdés, mi lehet a célja egy ilyen vállalkozásnak? Mindenesetre Szili eddigi meglehetősen ellentmondásos egyházpolitikai szereplései is jól jellemzik azt az eszmei és intellektuális közeget és politikai irányultságot, mely a kezdeményezés mögött húzódik. Kialakítói az MSZP-n belül egy olyan baloldali néppárt létrehozásán munkálkodnak, amely ideológiai tekintetben a jobboldal versenytársa kíván lenni, vagyis úgymond „nyit az egyházi tematika irányába”, a téma iránti nagyfokú tájékozatlansággal és az alkotmányos elvek iránti immunitással. Eme ideológia kovácsolóit egyfajta kompenzációs kényszer vezérli: a pártállami múlt rájuk vetülő egyházellenessége miatti rossz lelkiismeret köszön vissza akkor, amikor elutasítják a köztársasági hagyományban gyökerező szekuláris politizálás nyugat-európai példáját, mintha az valamiféle egyházellenesség volna, s nem a demokrácia velejárója: garanciája a világnézetileg semleges állam eszméjén keresztül a plurális, vallásilag (is) sokszínű társadalomnak, valamint a saját értékeire és önállóságára büszke, s a mindenkori hatalom kénye-kedvének nem kiszolgáltatott egyház(ak) autonóm tevékenységének. A felkészületlenség és tájékozatlanság korlátolt provincializmusa egyházpolitikai bóvliban ölt testet, olyan giccstermékben, amely egy politikai kör pillanatnyi személyes érdekének szolgálólányává szimplifikálja a vallást.
Napjaink Magyarországán színvonalas lapok kerülnek végveszélybe, s – lassan egyedülálló módon – nincs vallástudományi folyóirat, mert arra senki sem áldoz. A Stációra annál inkább, mert erre valahonnan akad pénz.
De vajon honnan? S miért e nagy igyekezet?
Buda Péter, Gábor György
Élet és Irodalom
50. évfolyam, 37. szám
