Ságvári EndreHetek óta zajlik egy érdekes vita a Ságvári Endrét letartóztató, és később kivégzett csendőr felmentéséről. Ságvári lelövéséért ítélték el, de nem ő lőtt.
A vitát a rehabilitálás indoklása váltotta ki, amelyben a Legfelsőbb Bíróság a csendőrök fegyverhasználatát jogosnak mondja. Idézi a bíróság a csendőrök szolgálati szabályzatát is. Karsai László történész a Népszabadságban a szabályzat egy másik pontja alapján világossá teszi, hogy akkor is „jogosan” lőttek volna, ha csak szaladni próbál Ságvári és nem ránt fegyvert.
Karsai megjegyzi,hogy az LB értelmezése szerint a csendőrök negyvennégy májusában jogosan lőttek a munkácsi gyűjtőtáborból szökni próbáló zsidók közé. Végső soron – összegez Karsai László – az LB legitimnek ismeri el a Sztójai kormányt. Ez az érvelés majdnem biztosan helytálló, a bírósági döntés, vagy az indoklása reméljük felülvizsgálható. De most nem is ez az izgalmas.
Az egész jelenség nagyon jellemző tünete a közéletünket sújtó betegségeknek. Nevezzük Ságvári-szindrómának. Nemzetvédő csendőr a gaz bolsevikkal szemben: a nemzeti szolidaritás szemben a gyűlöletport hintő kommunista utódokkal. Ismerős mintázat, ugye? Mintáról, tünetről beszélek, nem azonsságról. Az, hogy a betegség az LB szintjén is hat (persze nem hatja át az egész bíróságot!) nagyon komoly bajokra utal. Olyan bajokra, amelyeket nem old meg egy választás. A baloldalon is hat ez a szindróma (példa erre Hollós Ervin magyar demokratakénti szereplése az ügyben, vagy TGM színeváltozása), de a jobboldal mélyen fertőzött.
Súlyos állapotát rengeteg tény igazolja: csak súlyosbodna a helyzet, ha hatalomra kerülne. A baloldal esetében még megvan a gyógyulás picike esélye. Furcsán hangzik ez az én számból, aki személyesen is részt vettem a Fidesz alapításában, és nézeteim ma sem baloldaliak. Akkor is tudom: Ságvárit nem demokraták lőtték le. Meghalt, bár élve lehet, hogy tapsolt volna Rákosinak.
