Szeptember 11-e alkalmából semmiféle megemlékezést nem szerveztek a filmfesztiválon
Népszabadság * Csákvári Géza * 2006. szeptember 16.
A Távol tőle gyönyörű munka, egy negyvenéves szerelem története – Julie Christie és Gordon Pinsent A világ összes filmfesztiválja közül a torontói kapcsolódik leginkább 9/11-hez, mivel öt évvel ezelőtt éppen aznap nyitott a rendezvény, és azóta is minden évben a rendezvény idejére esik az évforduló. Anno nagy dilemmát okozott, hogy vajon leállítsák-e a vetítéseket, de végül úgy döntöttek, hogy a bemutatók maradnak, csak a vörös szőnyeget, azaz a showbizt fújják le.
A szervezők ügyeltek arra, hogy az idén is a lehető legcivilizáltabban lépjenek fel. Ennek megfelelően semmiféle megemlékezést nem szerveztek. A jelenlévőket csupán a szépszámú amerikai újságírókolléga hergelte, akik minden élő embert meg akartak interjúvolni a terrorizmussal kapcsolatban.
A szervezők ezzel szemben már a nyitófilmet is inkább a béke jegyében, a saját lelkiismeretük szerint választották: a Knud Rasmussennaplója az eszkimók és a fehér ember nem éppen problémamentes viszonyát ábrázolja. Zacharias Kunuk és Norman Cohn dokumentarista műve a kultúrák összeütközésének családi drámája. A tét az együttműködés vagy a pusztulás, a film pedig annak a fiatal generációnak a szívszorító története, amelynek meg kellett tennie az első drámai lépéseket. A két rendező – 9/11-re utalva – a béke tiszteletének szentelte a művet.
Jól tették, mert feszültséget jó páran gerjesztettek. Ebben az éllovas Sacha Baron Cohen brit komikus volt, aki egy Borat nevű vidám kazah nacionalista, fajgyűlölő és antiszemita alakját felöltve kőkemény filmet tett le az asztalra. (Ali G a humorista másik alteregója.) Kérdés, hogy a film mekkora terjesztéssel jelenik majd meg az Egyesült Államokban, mert a forgalmazó Fox semmilyen promóciót nem szervezett, Cohen is csak Boratként volt hajlandó megnyilvánulni egy sajtótájékoztató erejéig. A film – melynek címe találóan Borat – a nemzeti érzelmű amerikai lakosság goromba fricskázása, különösen Texasra koncentrálva. Dalait hallva állítólag már több csoport alakult a humorista meglincselésére, a kazah állam tiltakozásáról nem is beszélve.
Az amerikaiak paranoiáját csak fokozta, hogy a fesztivál – a heves tiltakozás közepette és persze többek örömére – műsorra tűzte Gabriel Range D.O.A.P. (valójában Death of a President, azaz, taktikai megfontolásból alkalmazott rövidítéssel, Egy elnök halála) című áldokumentumfilmjét. Nos, igen, ez az a mű, amelyben meggyilkolják George W. Bush elnököt. Az amerikai igazságszolgáltató szervezetek azonnal találnak egy arab származású elkövetőt, akit még akkor sem engednek szabadon, amikor kiderül, hogy egy afroamerikai férfi volt a tettes, aki azért végzett az elnökkel, mert a fiát elvesztette az iraki háborúban. Triviális a mondanivaló, de még ennél is jobb a módszer, amelyet Gabriel Range alkalmaz. Nem mond semmi újat, az utóbbi öt év történéseit és tényeit használja fel egy fikció megteremtéséhez. Ez pedig kísértetiesen reálisra sikerült. Ezek után nem hiszünk el egy dokumentumfilmet sem, mert manapság tökéletesre fejlesztették a valóságteremtést, amelyhez képest egy orwelli látomás matinénak tűnik.
Bush elnök persze nemcsak az angoloktól kapta meg a magáét, hanem a Dixie Chicks nevű countryzenekartól is – derül ki a Pofa be, és énekelj című műből. A minden idők legtöbb albumát eladó női könnyűzenei formáció 2003-as világkörüli turnéjának londoni állomásán Natalie Maines frontember azt mondta, szégyellik, hogy Bush elnök texasi, mint ők. Ezt megírták a brit lapok, amit azonnal átvett az amerikai média, és nemzetellenesnek és kommunistának kiáltotta ki a három fiatal lányt. A tengerentúli közvélemény annyira bekapta a horgot, hogy nyilvános lemezégetéseket és folyamatos tüntetéseket szerveztek ellenük. A countryt – amely afféle hazafias műfaj lenne – játszó rádiók pedig leálltak dalaik sugárzásával mind a mai napig. Karrierjük derékba tört, életük rettegéssé vált. Barbara Kopple és Cecilia Peck dokumentumfilmjét az összes Egyesült Államokba vágyó embernek érdemes lenne levetíteni: az itt látottak alapján sokan eltántorodnának bevándorlási szándékuktól.
A zenészek és művészek, valamint a politika szembenállását mutatja be egy másik igényes mozi, a U. S. versus John Lennon, amely nem mást próbál bizonyítani, mint hogy Nixon és konzervatív köre tetette el láb alól a nagyszájú békeharcost. Mindemellett végigkísérhetjük Lennon pályafutását, viszonyát feleségével és az amerikai hatóságokkal egyaránt, s nem lehet nem gondolni arra, hogy a zenésszel végző lövés nem csak egy „rajongó” őrült megnyilvánulása volt.
A sok balhé mellett bőven jutott hely a vegytiszta kultúrának is. A legjobb kritikákat a kanadai nemzeti kincsként számon tartott, Hollywoodot számos alkalommal visszautasító színésznő, Sarah Polley rendezői debütálása kapta. (Mivel ráadásul torontói, félistennőnek számít itt. De az is figyelemre méltó, hogy maga Atom Egoyan támogatta rendezői ambícióit.) Az Alice Munro novellája alapján készült – figyelemre méltó, hogy a forgatókönyvet is Polley jegyzi – Távol tőle valóban gyönyörű munka egy negyvenéves szerelem és egy igen bonyolult kapcsolat végéről. Grant egyszer csak elveszti imádott Fionáját, akinek egy betegség miatt homályba borul a tudata. A két szerepben remekel a kanadai veterán Gordon Pinsent és az ismét kitűnő Julie Christie. Idős mesterek szoktak ilyen mélyen emberi mozit készíteni. Sarah Polley viszont csak 27 éves.
