Oriana Fallaci 1929-2006
Seres László 2006. szeptember 15. 18:20
A világ talán legismertebb, legbátrabb riporternője-írónője távozott. Hosszú évek súlyos rákbetegsége után szülővárosában, Firenzében érte a halál, de az utóbbi években kedvenc New York-jában élt. Ott érte a szeptember 11-i terrortámadás is: az első sokk után azt kereste, miért gyűlölik az iszlámisták Amerikát. Rájött, hogy azért, amiért ő szereti.
16 évesen írta első cikkét, azóta a legnagyobb lapoknak írt, tudósított. Riportköteteit, regényeit 21 nyelvre fordították le. Ott volt a világ nagy hadszínterein, itt volt nálunk 1956-ban. Mindenki ismerte, mindenkit ismert. Sokan sokáig szerették, az utóbbi években inkább gyűlölték.
Nehéz elhinni: Oriana Fallaci meghalt.
Felejthetetlenek vietnami riportjai, libanoni és első Öböl-háborús élménybeszámolói – újságírói szemmel azonban igazán maradandót interjúival alkotott. Diktátor riportalanyai is szabályosan féltek inkvizíciós kérdezési technikáitól. Fallaci nem egyszerűen kérdezett, hanem támadott, szenvedélyesen racionális kérdésekkel, szabadelvű morállal, alapos felkészültséggel, provokatív tényekkel. „Minden interjúm önmagam portréja” – vallotta be a Time magazinnak.
Szenvedélyes racionalitás
Khomeini előtt letépte a csadort
Neki mondta ki először (és valószínűleg utoljára) Jasszer Arafat, teljes nyíltsággal: „Nem akarunk békét! Háborút akarunk és győzelmet. (…) Egyedül fogunk harcolni Izrael ellen, amíg vissza nem foglaljuk Palesztinát.” Gyűlölte a terrorizmust, de a libanoni hadjárat idején Saronnal szemben Arafatot védte – a többórás interjút az akkori izraeli kormányfő tanácsadója „megszakítás nélküli kínzásnak” nevezte.
Nőként a világon először, elfátyolozott arccal interjúzott Khomeini ajatollahhal (interjúzott? könyörtelenül torpedózta emberi-jogi kérdésekkel), de a beszélgetés közepén letépte magáról a csadort, mondván, ki nem állhatja ezt a „középkori rongyot”.
Zulfikar Ali Bhutto pakisztáni elnökből egy olyan Indira Gandhi-kritikát szedett ki, hogy majdnem meghiúsította vele az 1972-es pakisztáni-indiai békeszerződés aláírását.
Lerohanta még: az iráni sahot, Moammar al-Khadafit, Henry Kissingert („életem legszörnyűbb élménye volt” – mondta később a sokat látott külügyminiszter, aki Fallacinak ismerte el, hogy a vietnami háború „haszontalan” volt), Willy Brandtot, Lech Walesát, valamint Hailé Szelasszié etióp uralkodót. Tanított a Columbián, a Harvardon és a Yale-en, írt egyebek között az Europeo-nak, a The New Republic-nak, a The New York Times-nak, a Life-nak, a La Nouvelle Observateurnek, a The Washington Postnak.
Ébredjetek, emberek!
A 90-es években, első rákműtétje után visszavonult az irodalmi és médiaiparból, az elmúlt években pedig komolyan megfagyott körülötte a levegő. Egyre többet támadták, egyre kevesebb cikket rendeltek tőle. Lerasszistázták. Legyűlöletkeltőzték. Beperelték. Szeptember 11-e óta ugyanis egyre inkább egy témára fókuszált: a militáns iszlám előretörésére.
„Ébredjetek emberek! Megkezdődött a fordított keresztes hadjárat, amelynek célja a lelkünk meghódítása, civilizációnk és kultúránk megsemmisítése, életmódunk felszámolása” – írta az ikertornyok elleni támadás után. Egy 2001-es, gyorsreagálású Corriere della Sera-cikkben írta le először, hogy szerinte az iszlám hadban áll a nyugati civilizációval, és felszólította az „Eurábiává” váló Európát, hogy álljon ki határozottabban a saját értékei mellett.
Még ugyanabban az évben könyvvé bővítette írását: a „Harag és büszkeség” megosztotta Európát, még hívei körében is zavart keltett. „Nem értitek, vagy nem akarjátok megérteni, hogy ha nem állunk ellen, nem védjük meg magunkat, ha nem harcolunk, a dzsihád gyôzni fog” – írta a kötetben. „És lerombolja azt a világot, amelyet jól-rosszul sikerült felépítenünk, megváltoztatnunk, feljavítanunk, egy kissé intelligensebbé, vagyis kevésbé bigottá, vagy egyáltalán nem elvakulttá tennünk.”
Az értelem ereje
2004-ben jelent meg „Az értelem ereje”, amely folytatása az iszlám elleni, a racionális gondolkodás és a civilizációs értékek melletti kiállásának. Alapállítása: „Európa egyre inkább az iszlám tartományává, gyarmatává válik. Olaszország pedig egyre inkább e tartomány elővédje, a gyarmat fellegvára.” 2005-ben az ismert olaszországi iszlám aktivista, Adel Smith pert indított ellene, amiért legutóbbi művében azt állította: „az iszlám agresszív és terjeszkedő vallás”. Nemigen tett jót ennek cáfolatára, hogy Smith erőszakra szólított fel Fallaci ellen, akit szerinte „Allah törvényszéke” elé kéne vinni.
„A valódi jobboldal, amit ő az arisztokráciával azonosít, szerinte örökre eltűnt, és így nincs senki, aki fel tudná venni a versenyt az önmaga karikatúrájává vált baloldallal. Jelenleg a jobb- és a baloldal ugyanazt a játékot játssza, csak más mezt visel, mint két futballcsapat. A két nagy politikai eszmerendszer képviselői, nem beszélve a különféle antiglobalista mozgalmakról, nincsenek tisztában a múlttal, a történelemmel, nincsenek valódi értékeik, ha mégis, azt csak a legritkább esetben tudják igazi szenvedéllyel védeni” – írta róla magyar fordítója, Peremiczky Szilvia. „Ez az a szenvedély, amit Fallaci számon kér és követel Európától, mert csak a nyugati értékek szenvedélyes vállalásával és védelmével lehet megszabadulni az iszlám provinciája státustól, „ahol a Korán az új Tőke, Mohamed az új Karl Marx, bin Laden az új Lenin, és szeptember 11-e az új Bastille ostroma”.”
„Vannak az életben pillanatok, amikor csendben maradni hiba,
és kötelesség a szólás. Hazafias szolgálat, erkölcsi kihívás, kategorikus felszólítás, amely elől nem menekülhetünk” – írta 2001-ben. Oriana Fallaci nem menekült.
(Forrás: Focus, Der Spiegel, giselle.com, Hetek, Wikipedia)
