Lánczi András
Az elkövetkezendő hetekben arról vitatkozunk a Heti Válasz hasábjain, hogy a magyar értelmiség betöltötte-e (betölti-e) hivatását. Pontosan és hitelesen tájékoztatja-e, felvilágosítja- e a közügyek iránt érdeklődő embert és a politikai elitet a valóságról, a fontos jelenségekről, folyamatokról és összefüggésekről, vagy csak kiszolgálja a hatalom érdekeit és szeszélyeit. Elvtelenül, önös előnyökért cserébe. Netán az értelmiség eszközrendszere alkalmatlan arra, hogy a modern médiavilágban hallathassa hangját, megmutathassa különállását, megjeleníthesse értékeit? Arra is kíváncsiak vagyunk, hogy az értelmiség felelősnek érzi-e magát azért, hogy Magyarország a rendszerváltó országok élvonalából a sereghajtók közé csúszott.
Amikor válság van, a jobboldaliak az értelmiséget kezdik el bírálni, a baloldaliak pedig szabotázst gyanítanak minden mögött. Ez azért van, mert a jobboldali konzervatív mindig is gyanakodva figyeli az utópikus tervezeteket, a baloldali pedig el se tudja képzelni, hogy a „haladás” csak úgy „megálljon”. Közben úgy teszünk, mintha tudnánk, miről is beszélünk. Úgy vagyunk az értelmiség fogalmával, mint Szent Ágoston az idővel: „Tehát mi az idő? Ha senki nem kérdezi tőlem, akkor tudom. Ha azonban kérdezőnek kell megmagyaráznom, akkor nem tudom.” Azt állítom, ahogy nincs munkásosztály, parasztság, úgy nincs értelmiség sem. Ez a kommunista társadalom öröksége, ahogy az irigységkultúra, a buta egalitarianizmus és az antipolitikai mentalitás. De mert lépten-nyomon használjuk az értelmiség fogalmát, van egy javaslatom, miképpen.
Olvasom egy helyen, hogy „az értelmiségi olyan ember, aki arra használja fel a tudományos, művészeti vagy kulturális életben szerzett hírnevét, hogy mozgósítsa a közvéleményt az általa helyesnek gondolt eszmék érdekében”. Eszerint értelmiségi az, akinek eszméi vannak és ezekért – szabad idejében, a munkája mellett – kiáll a köztérre és másokat is meg akar győzni eszméi helyességéről. Kornai János Egyensúly, növekedés és reform c. kétrészes írása a Népszabadságban (2006. június 28-29.) minden szempontból kielégíti e követelményeket. Kornai a közgazdaság- tudományban szerezte a hírnevét és a „reform” eszméjének nevében értekezik igazságosságról, helyes politikáról és haladásról. Noha különböző megfogalmazásban Kornai többször is leszögezi, hogy „független kutató vagyok”, a következő módon igyekszik igazolni a régi-új kormány erkölcsi magatartását, azaz mozgósít a kormány mellett: „mi volt fontosabb az ország érdeke szempontjából: az, hogy a korábban kormányzó politikai erők a kormányrúd mellett maradhassanak, és azt ne adják át a felelőtlen politikát hirdető ellenzéknek – vagy az, hogy a gazdaság minél előbb jöjjön rendbe, és hogy teljesebb, őszintébb tájékozódást kapjanak az ország polgárai a nehézségekről?” Ez a tekintélyen alapuló vélemény tömören kifejezi azt az erkölcsi nyomort, amely folyamatosan rombolja demokratikus illúzióinkat. Először is, a „független kutató” kitétel valószínűleg azt jelenti, hogy nem a kormánytól kapja a fizetését, viszont nem törekszik semlegességre, hiszen nyíltan kijelenti, hogy az ellenzék „felelőtlen politikát” hirdet. Ezen a ponton alakul át a tudós értelmiségivé, hiszen Kornai János közgazdász olyan kérdésben foglal állást, amely nem tartozik a szakterületéhez: az ellenzék politikáját minden indoklás nélkül „felelőtlennek” nevezi, vagyis sejteti, hogy eszméihez nem illeszkedik az ellenzék politikája. Másodszor, noha az idézett mondat logikailag bizonytalan, valami olyasmit lehet kiolvasni belőle, hogy a korábbi kormány jobban szolgálja a gazdaság rendbetételét, a „teljesebb, őszintébb tájékozódást”. Írja ezt Kornai azután, hogy elismeri: „Bizonyára ismerték az ország gazdasági állapotát és a fenyegető veszélyeket.” Vagyis a választások előtt hazudtak. A hazugságot azonban igazolta „az ország érdeke”. De mit jelent „az ország érdeke”? Csak annyit, hogy Kornai hasonló eszméket vall, mint a kormány. Az értelmiségi írásokban ugyanis nem szokták az eszméket igazolni, csak jelezni, hogy milyen eszmékhez kötődik valaki. Az erkölcsi probléma azonban ezzel nem oldódik meg. Ezért, harmadszor, az értelmiségi végső soron két dolgot tehet: elfogadja azt, amit Lukács György úgy fogalmazott meg, hogy „a bolsevizmus azon a metafizikai föltevésen alapul, hogy a rosszból jó származhatik”, vagy azt, hogy valami magasabb szempontra – az észre – hivatkozik.
Az értelmiségi mindig az ész nevében beszél. Valójában Kornai is ezt teszi. Az értelmiségiek az ész templomának papjai. Elkülönülnek a tömegtől, valójában elhatárolódnak a botladozó kormányoktól, a lelkük mélyén lenézett politikusoktól is, hogy minél „objektívebbnek”, „függetlenebbnek”, „kritikusabbnak” látsszanak. Néha pedig – a modern forradalmi tudat őrzőjeként – néptribunként a nép élére kívánnak állni. Az értelmiségen igazából nem lehet semmit számon kérni, hiszen „független”, „szabadon lebeg”, az észt – tant, ideológiát – szolgálja, nem a valóságot. Ő már mindig előbb megmondta, csak senki nem figyelt rá. Az értelmiségiben van egy kicsi vátesz is, ami teljesen ellentmond a tudományos követelményeknek, de ki tudja megmondani, adott esetben hol végződik a tudomány, s hol kezdődik a spekuláció. Meddig szakértő, s honnan esendő spekulatőr, piti érdekérvényesítő, gyáva meghunyászkodó. Az értelmiségi nem Istent, a szokásokat, a hagyományokat, hanem az észt imádja. Mindig azt támogatja, aki az eszéért hízeleg neki. A korai értelmiségi prototípusa, William Godwin a 18. században így jellemezte az észt: „az erkölcsi világ királynője, az univerzum lelke, az emberi élet lámpása, a törvény fundamentuma, a nemzetek jelzőfénye, az égből leengedett aranylánc” – az ész minden, az érzelmek, a szenvedélyek, a hit csak akadályozzák az észt. Amikor az értelmiségi spekulál, az ész mögé rejti el tudatlanságát.
A rendszerváltás maga volt a megtestesült spekulatív ész. Az új politikai-gazdasági-társadalmi berendezkedés azt ígérte, hogy az alkotmányos-intézményi átszervezéssel fölül lehet emelkedni az erkölcsi ősbűnön: a kommunizmust nem buktattuk meg, csupán elfogadtuk, hogy a kommunista hatalom önként lemond abszolút hatalmáról. 1956 után százezrek menekültek el az országból, 1989 után mindenki maradt. Egész berendezkedésünk erkölcsi alapja az, hogy különböző politikai erők és értelmiségi csoportok 1989-ben megállapodtak egy olyan programban, amely az országot demokratizálja. Mi pedig ezt elfogadtuk, hiszen már azelőtt is oly sokat hallottunk a reformról. A rendszerváltás az értelmiség műalkotása. A mai politikusok jelentős része egykori értelmiségiként vett részt az új rend megtervezésében, ezért a politikus és az értelmiség erkölcsi felelőssége közös.
De mit árult el az értelmiség? Semmit, mert értelmiség nincs is. Amikor arra a felismerésre jutunk, hogy „de hiszen már megint nem ott vagyunk, ahová elindultunk”, akkor valójában azt a kérdést tesszük fel, hogy miként vezethetett félre bennünket az eszünk. Az emberi cselekvés ter- vezhetőségének korlátjába ütközünk. Valójában azt a kérdést kellene feltennünk, hogy kiket tartunk tekintélynek, kikre hallgatunk. A politikus sohasem az értelmiségre támaszkodik, hanem bizonyos emberekre. A politikus felelőssége, hogy kikre hallgat, kikre figyel, akár a vele ellenséges politikai táborból is. Nagyon fontos, hogy kit emelek fel ellenfelemnek. Az értelmiségi nem tud semmit elárulni, nincs ugyanis abban a helyzetben; viszont lelepleződhet, elvesztheti erkölcsi tőkéjét, ha bizonyíthatóan rosszhiszeműen formál véleményt, eszméi romlottak, vagy a hozott tekintélye valójában nem létezik.
2006-ban súlyosan lelepleződött az értelmiség. Már az is aggasztó volt, hogy eleve van jobb- meg baloldali értelmiségi, mintha az ész kétféle volna. Az értelmiség nevet a baloldal kisajátította magának, a hozzájuk nem lojálisakat démonizálták, kiközösítették. A baloldali értelmiség tévedhetetlennek mutatkozott a politikában, erkölcsi tőkéjét ki is használta. De mi történt 2006-ban? A demokrácia egyetemes történetének egyik legkülönösebb esete fordult elő: ennyire pőrén még nem derült ki, hogy a választás a politikai elit szempontjából csupán színjáték, a különböző marketingtechnikák küzdelme, hogy az erkölcsi fogalmakba öltöztetett politikai szlogeneket egy percig nem veszik komolyan. A baj csak az, hogy a baloldali értelmiségit éppen a kritikai attitűdje legitimálja. Ha a kritikai erő felfüggesztését saját politikai pártjaik választási sikere motiválta, akkor miben is különböznek az általuk annyira lenézett jobboldali értelmiségiektől? Arról nem is beszélve, hogy ezzel a demokrácia fölszámolására tettek egy lépést. Vagy ha nem láttak tisztán, akkor mi a helyzet az ész mindenhatóságával? Akárhogyan, a helyzet az, hogy az értelmiségiek lelepleződtek, jelentős részük elveszítette legkényesebb kincsét, az erkölcsi tőkéjét. Persze lehet még bujkálni, tovább relativizálni a dolgokat, fasiszta veszélyre hivatkozni, antiszemitázni stb., valójában az értelmiségiek az igazságkereséshez való hűséget, az erkölcsi kérdés elsődlegességét adták fel.
Ha alkalmatlan az értelmiségi, nem lehet sokkal jobb a politikus sem. Ugyanabban a posztkommunista kultúrában gyökerezik mind a kettő. Ha egy politikus lop (bocsánat, privatizál), akkor lent a mélyben az emberek egy része feljogosítva érzi magát, hogy kikösse a villanyóráját, elemeljen bármit, amihez hozzáfér, az augusztus 20-i vihar alatt kifossza az árusokat. Az értelmiségiekről kiderült, hogy nem ismerik a célokhoz vezető utakat, viszont ugyanolyan esendők, ha saját anyagi érdekükről, presztízsükről, hiúságukról van szó, mint bárki más.
Már csak azért sincs értelmiség, mert az eszméknek nem kedvez a demokrácia. A tömeguralom, a tömegízlés relativizálja az értelmiségi véleményét, hozzáértését. A demokráciában a nagy számok diktálnak, a többség, vagyis a mennyiség dönt, nem a minőség. A demokrácia a kisebbik rossz és nem a legjobb választásának az államformája, ahogy az eszére támaszkodó értelmiségi szeretné. Lelke mélyén az értelmiségi a mérsékelt diktatúrát szereti, ahol az önkényuralom az ő kiváltságát – az értelmezés előjogát – is védi. Demokráciában – mi mást tehetne – alkalmazkodik az értelmiségi. Az igazság elvégre relatív, a tolerancia praktikusan ezt jelenti, hogy mindenkinek egy kicsit igaza van. Így keletkezik az a látszat, mintha volna értelmiség, holott csak egyéni gondolkodók és tekintélyek vannak.
Beteges és káros, ha az „értelmiség” elkezd önmagával foglalkozni. A valósággal kell foglalkozni, mert most éppen a második világháború óta szabályszerűen kitörő gazdasági-vezetési válság, illetve az euró bevezetése körüli vita hátterében hatalmasodik el a magyar szorongás. Csatlakoztunk Európához, mégsem vagyunk nyugatiasak, mert nem tudunk önmagunk lenni. Demokratikus intézményrendszerünk van, mégis olyan problémáink vannak, mintha önkényuralmi rendszerben élnénk: döntést befolyásoló információkat titkol el a hatalom, cenzúra akadályozza a vélemény kifejtését, vezetők és vezetettek között a távolság mit sem csökkent, nincs joguralom, politikai nézeteik miatt hátrányos megkülönböztetés érhet embereket, a felvilágosodás ideológiává merevedett dogmái (fejlődésről, humánumról, ateizmusról) töltik ki a gondolkodásunkat, a létbizonytalanság semmit nem csökkent 1989 óta. Lelkünket az irigység kultúrája igazgatja, mert nem hiszünk a tisztességes előrejutásban. Buta egyenlősdi gondolkodás fojt meg minden egyéni és közösségi kezdeményezést. Ami újdonság, hogy a jelenlegi gazdasági-vezetési hanyatlást erkölcsi válságként kezdjük felismerni. Mintha ez idáig is nem erről lett volna szó.
A szerző filozófus, egyetemi tanár
