Népszabadság * Bächer Iván * 2006. szeptember 16.
Kép: Teknős Miklós Történeteket gyűjtögetek a falu múltjából, amelyben momentán élek. Nagy üzlet nyílik itt a héten, én tudom már, hogy helyén a Blau testvéreknek volt mészárszéke és vegyesboltja egykoron. Följegyeztem már a történetet is, miszerint 1944. elején Blau Fáni megkérdezte szembe-szomszédját: „Te Kati! Mi születésünk óta ismerjük egymást. Ismerjük egymás szüleit, nagyszüleit. Együtt jártunk iskolába.
Egymás mellett élünk évtizedek óta. Mindennap beszélgetünk. Te tudod, hogy mi soha nem ártottunk senkinek. Tudod, hogy soha nem csaptunk be senkit. Tudod, hogy jó magyarok vagyunk. Hát miért gyűlöltök minket?” Mire a szomszéd ekként válaszolt: „A poloskánál se nézi az ember, hogy melyik csíp, melyik nem, eltapossa mindet.”
Szeretem ezt a történetet, úgy vélem, alapvető.
Kinyitom a lapot, s olvasom, hogy a zempléni város iskolájának első osztályából kivágták a cigány gyerekeket – mert cigánynak születtek. Nem néztek sem észt, sem okosságot, sem alkalmasságot; csak a bőrszínt, csak a születés szerinti hovatartozást.
Vasárnap van, délután.
Kinn vagyok a meccsen, itt falun.
Vezet az ellen egy góllal. De ami rosszabb: jobb az ellen. A mieink idegesek, durvák. Igencsak. Ki is kell állítani egyet. Úgy lerúgta a másikát. Míg levonul, a mi fiúnk visszaszól: „Sajnálom, hogy nem törtem el a térdét.”
Az ellenfél – kicsiny falunak csapata – játékosai között egy a többinél sötétebb bőrű csatár küzd. Ha a labda hozzá kerül, a mieink, a mi drukkereink egy része harsány „Romário, Romário!” kiáltást hallat.
„Romário” jól játszik a mezőny legjobbja tán.
Mellettem valaki szól is: „De hát miért gúnyoljátok? Ő játszik a legfinomabban, legelegánsabban…”
Mire a mi egyik drukkerünk elszürkült arccal sziszegi:
„Nem érdekel! Bokszos!”
És itt van ez a legújabb és legszomorúbb, ez a szlovák história. Mi közel lakunk a határhoz, rokonok élnek a túlfelen, gyakorta jártunk és járunk át, ami már nem is volt „át” mostanság. Majdnem eltűnt a határ már.
És akkor jön egy magát csúnyán leszociáldemokratázó miniszterelnök, egy ócska kis miniszterelnök, és pár hét alatt a gyűlölet szele seper végig egy országon, amelyben végre már-már béke volt.
Beindul a szokott verkli: itt egy pofon, ott egy transzparens, itt egy képégetés, ott egy köpés; aktívan pár százan ténykednek itt is, ott is csupán, de már milliók figyelnek, aggódnak, szorongnak, félnek megint.
„A magányosság elkezdődött Beér Tuviában.” – ötlik eszembe a kulcsmondat, és már lépek is a polchoz, és emelem is le Kardos G. György könyvét, az Avraham Bogatir hét napját, és már olvasom is újra.
Sokadszor teszem ezt meg, és sokadszor ámulok megint.
Olvasok, és ámulok. Ámulok és gyönyörködöm bravúros meseszövésen, mélységes emberségen, enciklopédikus tudáson, végtelenül gazdag életismereten, kíméletlen racionalitáson.
Az Avraham Bogatir letehetetlen betevő, minden benne van, pontosabban a minden van benne.
De leginkább az, hogyan indul útjára a gyűlölet.
Nagyon sok egyéb is benne van. Benne a szerelem, amely reménytelen és lehetetlen ebben a világban. Gyönyörű parasztregény is ez, Kardos G. György a legnagyobb magyar népi írók egyike, tessék csak a könyv végén a kaszálás leírását újraolvasni, vagy azt a részt, mikor Avraham bemegy az istállóba utolsó igaz társához, lovához, Barakhoz.
De ebben a könyvben a szeretet írója mindenekelőtt azt írja le, hogy a gyűlölet hogyan s miként pattan ki, szökken szárba, és áraszt el mindent röpke hét alatt.
Az apró történetek százaiból, mesterin ábrázolt figurák tucatjaiból, a messziről indázó, el-elbújó, újra előbukkanó, és a végén pontosan célba érő, összefutó, összefonódó és elvarrt, vagy inkább elégetett meseszálakból összeálló tablón ott vannak felvésve a mai hírek is; itt a mi mai, és úgy látszik örök balkáni, keleti, európai nyomorúságunk.
Az Avraham Bogatir azt ábrázolja páratlan művészi erővel, hogy lesz az otthonos ember, a saját közegében, közösségében gyanútlanul élő ember egyik pillanatról a másikra idegen, hogyan lesz az ember otthonában, Beér Tuviában magányos.
Így volt, és így lesz – igaz az átok…
Bármelyik pillanatban idegen lehetünk abban a világban, amely most az otthonunk, amelyben magabiztosan, kényelmesen mozgunk – pillanatnyilag.
Az 1947-es Palesztinában játszódó regény természetesen nem zsidó könyv. Palesztina csak azért jó terep, mert ebben a bábeli világban ábrázolható legmélyebben, leghitelesebben, hogy nincsen a földön internacionalistább képződmény a nacionalizmusnál.
Minden nép egyként szenved tőle, és minden nép egyként gyakorolja azt.
Palesztinában, Izraelben mindenki emigráns. Itt mindenki leidegenezhető. És mindenki le is lesz, és le is van idegenezve.
A könyvből hatalmas csokornyi közhelyet, nacionálszentenciát lehet összeszedegetni: „Minden orosz antiszemita” „Minden goj egyforma, én mondom, ez az igazság.” „Az arabok büdösek és piszkosak.” „A törökök úgy bánnak az arabokkal, mint az állatokkal.” „Az olasz lányok, francia lányok, görög lányok mind kurvák. Egész Európa egy nagy kupleráj.” Mondogatják egyazon ingathatatlan magabiztossággal egymásról a könyvben zsidók, arabok, lengyelek, magyarok, oroszok.
Az örmény siratja irtott népét, de fiát zsidóhoz menni nem engedi, jól is néznénk ki.
A kamaszfejjel a magyar hivatalosság által szerbiai német munkatáborba hurcolt Kardos megengedi magának, hogy a zsidók állati kegyetlenségéről meséljen – a németekkel szemben.
Minden nacionalista potenciális gyermekgyilkos – ilyen egyszerű ez.
Amikor a dolgok kezdenek végletesen és visszafordíthatatlanul elmérgesedni, Avraham Bogatirnak egyetlen nagy vágya támad: elmenni Kasztinába, a szomszédos arab faluba, hogy régi szokása szerint elbeszélgessen a kávéház előtt a fellahokkal az időjárásról, amely emberemlékezet óta rossz. És Avraham el is megy szekerén a faluba. De ott, aki amint meglátja őt, gyorsan házába vonul, és magára zárja az ajtót.
Jövő héten Losoncra készülök, át Szlovákiába, a főtéri könyveshez, Tomihoz. Telefonozok neki, csődítse egybe szlovák cimboráit, sörözni szeretnék velük. Hátha még nem zárult be minden ajtó.
