Népszabadság * R. Hahn Veronika * 2006. szeptember 15.
Brit szakszervezeti vezetők táblát mutatnak fel Blairnek: ideje menni!Kép: REUTERS – Luke Mcgregor Barátjának nevezte Gordon Brown egy tegnapi tévéinterjúban Tony Blairt brit kormányfőt – igaz, a brit pénzügyminiszter elismerte, hogy a történelem egyik legerősebb politikai kapcsolataként leírt barátságban voltak és vannak hullámhegyek. A Blair egyik potenciális utódjának tekintett Brown tagadta, hogy összeesküvést szőne az egy éven belül a Munkáspárt és a kormány éléről távozó Blair „gyors megbuktatása” érdekében.
Tony Blair nem hagyta magát sarokba szorítani múlt héten, amikor látszólag megtört a rá nehezedő nyomás alatt, és megerősítette távozási szándékát. A brit kormányfő – szokatlanul – már a 2005-ös választás előtt bejelentette, hogy az lesz az utolsó kampánya, és még jóval a 2009-2010-ben esedékes következő próbatétel előtt átadja a stafétabotot, elegendő időt hagyva utódjának.
Hosszú ideig úgy tűnt, hogy a még most is csak 53 éves és korábbi szívritmusproblémái után ismét jó egészségnek örvendő Blair 2008-ban költözik ki a Downing Street 10.-ből. Ennek közvetlen bizonyítéka, hogy eddig adta bérbe a Blair família fényűző, 3,65 millió fontért vásárolt házát a Connaught Square-en, enyhítve a tetemes jelzálogkölcsön viszszafizetésének terhét.
De hirtelen minden megváltozott. Szabadságáról visszatérve a kormányfő rá nem jellemző hibát vétett. Az őszi politikai szezon felvezetéseként kimerítő interjút adott a konzervatív The Times napilapnak, amelynek kiadójával, Rupert Murdoch sajtócézárral szívélyes kapcsolatokat ápol. Az interjú nemhogy lehűtötte volna a munkáspárti kedélyeket: ellenkezőleg, felbőszítette a frakciót. Politikustársainak nem tetszett, hogy visszautasította a többszöri újságírói kérdést távozásának időpontjáról. Ha presztízsveszteséget szenvedett is el, amikor zendüléstől tartva szeptember 7-én „egy éven belüli” lelépésre vállalt kötelezettséget, nem adta meg magát teljesen, és nem ment bele a dátumokról való találgatós játékba.
A szigetországban és külföldön sokan nem értik, miért érezte hirtelen a párt, hogy lejárt Blair szavatossága? Miért sürgetik munkáspárti politikusok, hogy tűnjön el a süllyesztőben, nem egészen másfél évvel legutóbbi választási győzelme után? Hiszen százéves történelme során a Munkáspárt két folyamatos parlamenti ciklust sem töltött ki, még kevésbé nyert sorozatban háromszor! Ha a növekedés lassul, és az infláció minimálisan emelkedik is, a gazdaság nincs rossz állapotban, a lakosságnak nem csökken az életszínvonala.
Röviddel a káosz kialakulása előtt ijedtséget okozott a pártban a The Guardian napilap által az ICM-től rendelt közvélemény-kutatás, amely bizonyítékot szolgáltatott a lakosság elégedetlenségére. A Labour 19 éve nem volt hasonlóan alacsony, 31 százalékos népszerűségi szinten, ugyanakkor a Konzervatív Párt 14 éve nem produkált 40 százalékos választói támogatást, ami elég lenne a kormányalakításhoz.
Bár Tony Blair tavaly történelmet írt, az elégedetlenség már korábban elkezdődött. BillClinton volt amerikai elnökhöz hasonló egykori teflonimázsán több belpolitikai és nemzetközi tényező ejtett csorbát. Már kezd ugyan érződni a nagyszabású reformok hatása, javul az oktatás, az egészségügy és kevésbé a közbiztonság színvonala, de a közszolgáltatások területén tervezett, a magánszektor fokozottabb bevonásával járó változásokat elutasítja a régi baloldal.
Blair hitelének sokat ártott a „pártadományért főrendi tagságot” néven elhíresült botrány is. Bizalmasa, Lord Levy állítólag elismeréseket helyezett kilátásba vezető üzletembereknek, ha hosszú lejáratú hitelekkel segítik a pártot.
A kormány közel-keleti politikája is sokat rontott Blair tekintélyén. Több felmérés utalt arra, hogy az iraki háború ellentmondásos elindítása és a szűnni nem akaró vérontás elidegenítette Nagy-Britannia 1,6 milliós muzulmán közösségét. Radikalizálódásuk rovására írhatók a 7/7-es londoni metrómerényletek és a most augusztus elején meghiúsított állítólagos szinkronizált repülőgép-robbantási kísérletek. Az emberek ugyan nagy becsben tartják a „speciális” brit-amerikai viszonyt, ám Blair és Bush összefonódását veszélyesnek tartják. Különösen a legutóbbi G8 csúcsértekezlet óta nincs illúziójuk a „barátság” természete felől. Az utolsó csepp a pohárban az izraeli politika egyoldalú támogatása volt a libanoni háborúban. A fénykorában a legbefolyásosabb államférfiak közé sorolt Blair hétfői, bejrúti látogatását tüntetők zavarták meg, akik felelőssé tették őt is több száz libanoni polgári személy haláláért.
