Marton László a Vígszínház igazgatója hisz abban, hogy a színházművészetnek értékes művekkel, izgalmas előadásokkal, sok emberhez kell szólnia. Ez azért is lényeges, mert közben a világban több helyütt megfigyelhető, hogy marginalizálódik a színházművészet. Tehát a színház közönséget veszít.
– A nyáron néhány hetet Torontóban töltött, ahol tanított. Milyen tapasztalatokat szerzett?
– A kilenc évvel ezelőtt alakult Soulpepper Theatre akadémiáján tartottam egy hét hetes Csehov szemináriumot, középpontjában a Három nővérrel. A Soulpepper Theatre-ről egyébként a világ legtekintélyesebb lapjai is megemlékeznek, nemrégen a Time Magazin Észak-Amerika legjobb és legfontosabb színházának nevezte. Tavaly a várostól, illetve a kormánytól kaptak egy területet, egy korábbi whisky gyárnak az épületét, ezt alakították át egy nagyon érdekes, korszerű színházzá. Ugyanakkor megkapták a pénzt és a lehetőséget, hogy itt egy színiakadémiát is létrehozzanak. Ennek a nyitó szemeszteréből tartottam az első kurzust. Nagy megtiszteltetés volt számomra.
– Előadás is született a néhány hetes munkából?
– Nem, ezt az időszakot leginkább egy felfedező útnak nevezném. Ez mindannyiunk számára azt jelenti, hogy eltöprengünk az anyagon és a legkülönbözőbb megoldásokat, értelmezéseket vázoljuk fel. Elképzelhető, hogy teljesen ellentétes gondolatok fogalmazódnak meg egy ilyen munkafolyamatban. A workshop éppen azt bizonyította, hogy ezek egyáltalán nem oltják ki egymást.
– Fiatal pályakezdőkkel dolgozott?
– A Soulpepper Akadémiában való részvételnek elsődleges feltétele, hogy a növendékeknek minimum négy év pályán eltöltött gyakorlattal kell rendelkeznie. Volt olyan résztvevő színész, akinek már Dóra-díja van, egy díszlettervező pedig korábban több jelentős produkció tervezője volt Stratfordban. Tehát különféle emberekkel találkoztam, olyanokkal, akik annak ellenére, hogy a pályán már rangot szereztek, mégis úgy érzik, hogy még két évet szívesen foglalkoznának saját mesterségükkel.
– Elképzelhetőnek tart hasonló kurzust nálunk is?
– Biztos izgalmas lenne, ha Magyarországon a legkiválóbb mesterek – például Zsámbéki Gábor, Ascher Tamás, vagy Székely Gábor – tartanának egy párhetes mesterkurzust, és ezt valaki okosan és jól szervezné meg. Úgy gondolom, erre lenne érdeklődés és igény. A Soulpepper Akadémiának nagy előnye, hogy a résztvevők két éves ösztöndíjat kapnak, ez alatt viszont nem csinálhatnak mást, csak az akadémiai kurzusokon vehetnek részt. Tehát közben nem vállalhatnak el filmszerepet, nem játszhatnak és nem rendezhetnek színházakban. A feltételek kemények, de azt gondolom, megéri, hogy magáról a mesterségről lehessen gondolkozni és erről fontos kérdéseket feltenni.
– Gondolom, ez a színház nem állami pénzből tartja fenn magát?
– Kanadában jelentékeny állami támogatás is működik nem csak a kormányzat részéről, hanem maga Ontario állam és Torontó város is nagyon tevékenyen részt vesz különböző kulturális intézmények és fontos projektek támogatásában. Csak példának mondom, hogy például Torontóban jövő júniusban egy kéthetes összművészeti fesztivált terveznek. Eközben sok minden magánpénzből történik, mert óriási hagyománya van az adományozásnak. Ehhez természetesen szilárd gazdasági és politikai viszonyok, több tíz-száz éves folyamatosan alakuló történelem kell. Tehát egy ország, ahol már a XIX. század közepén adományoztak, ott valószínűleg most a XXI. században is ezt teszik. De ott soha nem fordult elő, hogy különböző politikai fordulatok idejében elvették az emberek tulajdonát, vagy pénzét. Egyfajta bizalmi helyzet jött létre az állam és az állampolgár között.
– Ha már anyagiaknál tartunk a mostani megszorítások közepette a Vígszínház milyen anyagi helyzetben kezdi a mostani évadot?
– Tudunk majd dolgozni. A meghirdetett bérleti előadásainkra nagyon nagy az érdeklődés. Már jóval több bérletet adtunk el, mint tavaly ebben az időszakban. Nekünk nagyon fontos, hogy a közönség miként reagál előadásainkra. Ahhoz, hogy szilárd lábon álljunk, az kell, hogy a színházunk iránt folyamatos legyen az érdeklődés és előadásainkra jöjjenek az emberek. A két játszóhelyünkön, a Vígben és a Pesti Színházban együttesen, évadonként, évek óta több mint 350 ezer a nézőszám. Ez egészen kiemelkedően magas. A látogatottsági mutatóink pedig 93-94 százalék fölött vannak.
– A nézőszám mindenek felett áll?
– Ez a mostanában sokszor hangoztatott cinikus vélekedés. Természetesen a Vígszínház vezetőjeként én hiszek abban, hogy a színházművészetnek értékes művekkel, izgalmas előadásokkal, sok emberhez kell szólnia. Ez azért is lényeges, mert közben a világban több helyütt megfigyelhető, hogy marginalizálódik a színházművészet. Tehát a színház közönséget veszít. Nemrég egy nagyon érdekes interjút lehetett olvasni Robert Sturuával, a kitűnő rendezővel, aki szintén erről beszél. Más színházvezetők is, akikkel az elmúlt időszakban volt szerencsém találkozni Angliától Lengyelországig, ettől tartanak. Ebben a pillanatban nagyon sok helyen válság van abban a tekintetben, hogy nehéz közönséget találni az értékes színházi előadásokhoz. Ehhez képest úgy gondolom, hogy Magyarországon szerencsés a helyzet, folyamatos konjunktúra tapasztalható a látogatottság terén.
– A fiatalokat az internet és a televíziózás térhódítása mellett mennyire lehet megszólítani?
– Valóban Amerikában, Nyugat-Európában és a volt szocialista országok közül is többen megfigyelhető, hogy öregszik a publikum. Ez azt jelenti, hogy sok helyen a színházművészetnek nincsenek új hívei és ez nemcsak a jelenre, hanem a jövőre nézve is aggasztó. Tehát azt gondolom, hogy ezen a téren is a vígszínházi repertoár felépítése, stratégiája szerencsésnek mondható, mert – mondjuk a gyerek először négy-öt évesen a Halász Judit koncertekre vagy a Hamupipőkére jön be, majd később A padlásra, vagy A dzsungel könyvére, aztán folytatódik a sor a klasszikusokkal, s a modern, kortárs művekkel. Így sikerült elérni, hogy a fiatal nézőinknek a száma meglehetősen magas.
– Úgy tudom az érdeklődés hiánya miatt le kellett venni a műsorról az elmúlt évadban bemutatott A kék madarat, amit Zsótér Sándor rendezett. Ezt ön kudarcként éli meg?
– Én szeretem ezt a produkciót. A progresszív előadásoknak a jelenléte egy színházban nagyon fontos. És az is nagyon fontos, hogy az az újfajta és izgalmas szemlélet, ami az egyébként alternatív műhelyekben formálódik, hatást gyakorolhasson az egész színházművészetre, inspiráló lehessen egy olyan típusú népszínházra is mint a miénk. Az világos, hogy amikor egy A kék madár típusú előadás műsorra tűzéséről van szó, akkor tudja az ember, hogy nem fog nagy tömegeket meghódítani. De mindenképpen rendkívül lényegesnek tartom annak bizonyítását, hogy a „nagyszínház” nyelve is megújítható. Egy 1150 nézőt befogadó színházban is jelen kell lenni a progressziónak. Fontos, hogy a közönségünk megbarátkozzon az új színházi stílusokkal, másfajta, szokatlanabb szemlélettel, s lehetősége legyen ezeket az előadásokat megszeretni, vagy esetleg elutasítani. Az elutasítás ugyanúgy fontos része a műalkotás befogadásának, ezért A kék madárral történteket egyáltalán nem érzem kudarcnak, hangsúlyozva, hogy ezt az előadást körülbelül annyi ember látta, hogy ez száz előadás lenne jónéhány kisebb színházban. Hozzátartozik a történetéhez, hogy voltak olyan esték is, és olyan nézők, akik a végén lelkesen, állva ünnepelték a produkciót, s ami szintén nagyon fontos; a szereplők nagyon szerették és fontosnak tartották művészi fejlődésük szempontjából, hogy részt vehettek ebben a próbafolyamatban, meg az esti előadásokban. Összességében azt hiszem, ettől a kísérlettől társulatunk művészileg gazdagodott és megerősödött.
– Ilyenkor az ember nem is kezd a következő évadban önkéntelenül egy biztonsági programot összeállítani?
– Ha ránézek az évad tervre, nem látom a biztonsági öveket. Nem hiszem, hogy egy színházban a pillanatnyi siker a legfontosabb, inkább a következetes gondolkodást tartom lényegesnek. Tehát bizonyos esztétikai és erkölcsi értékek tehetséges jelenléte lehet igazi erő egy színházban. Bízunk abban, hogy a művészi siker közönségsiker is lehet.
– Az új évadtervben több, az előző szezonban sikert hozó rendező neve feltűnik. Ilyen Méhes László, aki tavaly A három testőrt vitte színre, most pedig a Pán Pétert rendezi…
– A Pán Péter egy csodálatos mese, nagyok sokunknak gyerekkorunk óta kedvencünk és sokunknak emlékében él, hogy szüleinktől hallottuk először az ágyunk mellett, elalvás előtt. Nyilvánvalóan a Pán Péter műsorra tűzésével azt szeretnénk, ha a gyerekek kézen fognák a szüleiket és elhoznák a színházba. Ezután jön Marquez Száz év magánya, Schwajda György feldolgozásában és Forgács Péter rendezésében, akinek nevéhez fűződik a Lila ákác nagysikerű bemutatója a Pesti Színházban. Ezt követi majd Alföldi Róbert Cseresznyéskert színrevitele. Akik az elmúlt évadban látták a Stuart Máriát, tudják, hogy milyen kvalitású előadásokat tud létrehozni. Művészileg roppant izgalmas kihívás, hogy abban a színházban, ahol annak idején mestere, Horvai István rendezte a Cseresznyéskertet, ő majd hogyan oldja meg ezt a feladatot.
– A Pesti Színházban az első bemutató: Az ünnep című dráma lesz, melyet Eszenyi Enikő rendez.
– Az ünnep egy rendkívül jelentős és felkavaró kortárs dráma. A film is emlékezetes volt, amelynek alapján készült, de hozzá kell tennem, hogy ez nem egy szolgai filmátirat, hanem egy önálló, különlegesen erős színdarab. Nem véletlenül nyerte el annak idején a Londoni Nemzeti Színházban az összes létező díjat. Ráadásul Eszenyi Enikő kivételes formában van, két rendkívüli alakítása volt az elmúlt évadban, gondoljunk csak A kertész kutyájara és a Stuart Máriara, és különleges rendezésére az Osztrovszkij darabból.
– Elővesznek egy ritkán játszott Molnár Ferenc darabot is.
– Igen. Ács János rendezésében. Nagyon kevés Molnár mű van, amely nem a Vígben került annak idején színre, de a Harmónia ezek közé tartozik, furcsa módon a Magyar Színházban volt a premierje, amit maga Molnár Ferenc rendezett. Budapesti polgári környezetben játszódik és igen figyelemreméltó, hogy nagyon erőteljes benne a szatirikus véna. Ezt követi a világirodalom egyik legrejtélyesebb és leggyönyörűbb darabja, Kleistnek az Amphitryonja, amit szintén Forgács Péter rendez. A Házi Színpadon pedig az izraeli Hanoch Levin Az élet mint olyan című tragikus komédiáját játsszuk majd Kern Andrással, Kútvölgyi Erzsébettel és Rajhona Ádámmal a főszerepben, Parti Nagy Lajos „magyarításában”.
– Hat fiatalt szerződtetett ez elmúlt évadban. Hogy érzi, mennyire tudtak beilleszkedni a társulatba?
– A színház egy kicsit olyan, mint az élet maga, időutazás az egész. Egy színházban mindig kellenek a fiatalok. Most az mondjuk, hogy fiatalok, pár év múlva középkorúak lesznek. Ez olyan hirtelen történik, hogy észre sem vesszük. Nagyon fontos a jelenlétük. Nagyon tehetséges társaságról van szó és ezt – azt hiszem – már az első évadban bizonyították, úgy tűnik harmonikusan illeszkednek be az együttesbe, és velük nagy egyéniségekből álló társulatunk, még erősebb lehet.
– 5 –
Balogh Gyula
