Ötödik éve tart a negyedik világháború
Seres László 2006. szeptember 11. 07:55
Minden bagdadi vérfürdő, minden afganisztáni utóvédharc, minden iráni fenyegetés és minden fatális amerikai hiba, mellélövés és bűn (Abu Ghraib) ellenére Amerika egyelőre nyerésre áll ebben a háborúban. Európa viszont még nem döntötte el, nyerésre akar-e állni.
1/2. oldal »
Mi a közös a következő merényletekben? Hatalmas bomba robban a World Trade Center (WTC) garázsában, hat ember meghal, ezer megsebesül, de tervbe volt véve egy eltérített repülőgép belenavigálása a CIA-központba is. Szaúd-Arábiában 19 amerikai katona meghal, amikor egy laktanyánál felrobban egy teherautóba rejtett bomba. 264-en életüket vesztik és több százan megsebesülnek, amikor az USA kenyai és tanzániai nagykövetségei közelében felrobban egy-egy bomba. A Jemenben tankoló USS Cole amerikai hadihajó elleni merényletben 17 tengerész meghal, negyvenen megsebesülnek. Nem, nem csupán az bennük a közös, hogy mindegyik az al-Kaidához köthető. Ami ennél fontosabb: mindegyik 2001. szeptember 11-e előtt történt.
Ez az apró adalék – és vegyük hozzá azt is, hogy bin Laden először 1996 augusztusában üzent hadat Amerikának – természetesen csak azok számára fontos, akik a tényekben, a látható, tapasztalható, megismerhető világban hisznek, nem pedig a politikailag korrekt, gondolkodásilag kihívást jelentő, tabuzónák és tilalomfák által korlátolt baloldali álomvilágban. Ez utóbbi világban élő polgártársaink, amikor 9/11 képeit látják, magyarázatokat, „szociális-gazdasági” okokat és „mélyen rejlő” problémákat keresnek – hogy aztán látványosan Amerikát, a nyugatot, saját életformánkat, tehát saját magunkat fedezzék fel oknak és problémának.
Ha Amerika nem folytatna ilyen külpolitikát, nem erőltetné saját McImperializmusát másokra és végre aláírná Kiotót, nem lett volna szeptember 11 – hangzik a domináns, balos, píszí akadémiai és médiaértelmiség legendája, amely társaságot nem érdekli a kauzalitás, szemrebbenés nélkül hirdeti „az áldozat tehet róla” elvet, amelyet pl. nők megerőszakolásánál, cigánypogromoknál vagy a szegények nyomoránál nem hirdet. Joggal. Nem, az áldozati státus nem járhat a túl nagy, túl erős és túl szabad Amerikának (és persze Izraelnek sem, amelyet nem 1967-es területfoglalásai, nem a 2000-es intifáda, hanem 1948-as megalakulása óta támadnak, rohannak le és bombáznak a barbárok).
Amikor tehát arról beszélünk, mit tanultunk és mit felejtettünk 2001. szeptember 11-e óta, hol tart saját nemzetbiztonságunk a terrorizmus elleni világháború idején, arról is szót kellene ejteni: hogyan került a fejünkbe a megtámadott iránti cinikus közöny, a kulturális és morális relativizmus, és kiknek köszönhetjük saját szabadságunk elértéktelenedését, lenézését?
*
Öt évvel ezelőtt ezen a napon a világ nem gyűlölte, hanem sajnálta Amerikát. A képsorok szürreálisak voltak és sokkolóak, mint mindig, amikor a világvégét adják élőben. A büszke tornyok magát a civilizációt jelentették: a világot, a kereskedelmet és a központot. Az egyén lehetőségét, sikerének elismerését. A kapitalizmus erényét. A híradók zavartan, újra meg újra bejátszották a becsapódások képeit, a telefonok halottak voltak, az égő toronyházból emberek ugrottak a mélybe, az utcákat elborította a fehér füst. Halál volt, egy ideig úgy nézett ki, 25 ezren is lehettek. A világ egy rövid pillanatra együtérzett Amerikával.
Kevesen ellenezték a tálib rezsimnek otthont adó Afganisztán megtámadását. Alig egy-két évre rá komoly emberek már halálkomolyan vádként fogalmazták meg, hogy Bushék már szeptember 11-e után, sőt előtt meg akarták dönteni Szaddám uralmát. Tényleg meg akarták, és tényleg megtették, éspedig úgy, hogy bár az utolsó pillanatig igyekeztek, de végül nem szerezték meg a (nem demokratikus nemzetek által dominált, oil for foodilag korrupt) ENSZ jóváhagyását. Mindezért vastag dicséret jár – a tervezés és a kivitelezés módjáért persze már kevésbé.
Egy kormányzatnak optimális esetben minimális közfeladata van. A saját nemzet fizikai védelme, külső és belső biztonságának garantálása azonban elsőrendű állami feladat (erre az USA az idén 55 milliárd dollárt költ, éppen annyit, mint oktatásra), így igenis remek ötlet egy olyan rezsim megdöntésén gondolkodni, amely tízezerszámra irtotta saját és mások állampolgárait, biológiai és vegyi fegyverei voltak, élénken érdeklődött a nukleáris technológiák iránt, s némely vonatkozó programját felújította volna, ha véget érnek a szankciók.
Öt éve természetesen még nem Irak volt napirenden, de tévednénk, ha az Amerika-gyűlöletet kizárólag Irakra vezetnénk vissza. Amerikát akkor is gyűlölnék, ha Irak már ma mintaértékű, békés demokrácia lenne. Sőt, akkor gyűlölnék igazán.
Hiába örül ma a fent említett nihilista értelmiség annak, hogy „nem volt kapcsolat” Szaddám és az al-Kaida között (egyébként volt): Amerika soha nem azzal érvelte magát bele a háborúba, hogy konkrétan Szaddám állt az al-Kaida mögött. Öt éve, az első sokk és a washingtoni külpolitikai félfordulat idején arról volt szó, hogy a terrorizmus elleni háború lényege: meg kell szüntetni a bio- és vegyi fegyverekben utazó terroristák lehetséges kapcsolatait olyan, bio- és vegyi fegyverekben utazó államokkal, amelyek területi, logisztikai, financiális hátteret vagy bármilyen táptalajt nyújthatnak nekik. Rezsimváltás kell. Demokráciák nem háborúznak egymással.
Ezt a háborút nevezte előbb Eliot Cohen, majd Norman Podhoretz „negyedik világháborúnak” (a harmadik a kommunizmus elleni hidegháború volt). A helyzet az, hogy minden bagdadi vérfürdő, minden afganisztáni utóvédharc, minden iráni fenyegetés és minden fatális amerikai hiba, mellélövés és bűn (Abu Ghraib) ellenére Amerika egyelőre nyerésre áll ebben a háborúban. Európa viszont még nem döntötte el, nyerésre akar-e állni.
A publicisztika rovatban megjelenő írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A Hírszerző fenntartja magának a kéziratok rövidítésének és szerkesztésének jogát.
1. oldal
