Lattmann Tamás, Nagy Boldizsár
A górcső két vége
Cikkünkre reagálva (Lattmann Tamás-Nagy Boldizsár: Támadható-e Bejrút vagy Tel-Aviv?, ÉS, 2006/33.) Fekete György a 34. számban (Górcső), feltett önmagának egy kérdést („Vajon elemezték-e a szerzők, hogy betartotta-e a Hezbollah a nemzetközi hadijogot?”). A lakásunkban tetten ért betörő tetteinek jogszerűségét sem szokták „elemezni”, miközben ő az értéktárgyakat tömködi a táskájába. A válasz egyértelmű: nem tartotta be. Az érdekes és vitákat gerjesztő kérdés az, hogy nekünk, mint jogkövető személyeknek milyen lehetőségeink vannak a fenti esetben, illetve az, hogy a jogállam milyen eszközökkel léphet fel egy terrorszervezet, illetve az azt támogató állam ellen.
Cikkünk szándékosan nem az igazságtételt célozta, s ismételjük: a kozmosz szempontjából egyetlen igazságtalan halál épp oly egyetemes fájdalmat vált ki, mint ezer, az arányosság tetemekkel nem mérhető.
Fekete György és a mi gondolatmenetünk a terrorista tettekre adható válasz megítélésében és az értelmezés kiindulópontjában különbözik.
A terrorizmus kapcsán azt gondoljuk, hogy a terrorista elvetemültsége nem menti fel a jogállamot a hadijog civileket védő normái alól. Ebből kiindulva Izrael haditetteit részben arányosnak ítéltük (a Hezbollah kiszorítása a Litanitól délre eső területekről, a rakétafenyegetettség elhárítása erőszakkal), részben nem vagy legalábbis kételkedtünk. (Televízióállomás bombázása, környezetszennyezés, infrastruktúrarombolás, a „járulékos civil áldozatok” nagy számához vezető támadások.) A terrorizmus elleni „háborúról” beszélni nagy kockázatokat rejt: ha a terroristát kombattánsnak, azaz jogszerű harcosnak tekintjük, ezzel elismerjük, hogy ő joggal támadja a mi katonai jelentőségű célpontjainkat, infrastruktúránkat és így tovább. Ezért – jogilag – célszerűbb bűnözőnek minősíteni még a legkegyetlenebb gaztettei láttán is. Biztosak vagyunk benne, hogy ez Fekete György számára is az elfogadhatóbb minősítés. Tankok és bombák helyett bizonyított vádiratokkal és kiadatási kérelmekkel küzdeni ellene, amennyiben pedig feltétlenül szükséges a katonai erő alkalmazása, úgy annak az „ártatlanokra” gyakorolt hatását a minimálisra kell szorítani.
Libanon esetében (mint korábban az Afganisztán-tálib-al Kaida láncolatnál) természetesen az a kérdés, mit tehetünk, ha a terroristákat rejtegető-tápláló állam nem tesz eleget a minimálisan elvárható együttműködésnek? A rendkívüli helyzet egy összeomlott vagy bitorolt állam területén, ahol a „gonosz” lakozik, felhatalmazást ad-e a rendkívüli tettekre a „jó” oldalon?
Igen, a mai világ központi kérdésénél vagyunk: Guantanamókat akarunk-e, korlátlan szabadságot lehallgatásra, megfigyelésre, katonai ellencsapásokra, tervezett likvidálásokra. Nincs helyes válasz, tudjuk, csak preferenciák vannak. Ezek tekintetében feltehetően Fekete Györgyé és a mieink eltérnek. Mi jobban félünk a rendkívüli felhatalmazásoktól, mert nem érezzük akár az amerikai elnök, akár más állami vezető magabiztosságát az üdvös és a gonosz megkülönböztetésében, hiszen tanítanunk kell a Nicaragua-esetet, amelyben – többek között annak jogszerűségét vizsgálták, támogathatta-e az Egyesült Államok a szomszédból Nicaraguába betörő, nem éppen úriemberként viselkedő contrákat? A Nemzetközi Bíróság épp húsz éve elsöprő többséggel, 12:3 arányban marasztalta el a saját felfogása szerint a „jó” oldalon álló Egyesült Államokat. A nemzetközi jogászokat óvatosságra inti az is, hogy az Izrael által – köznapi ésszel abszolút érthető okokból – palesztin területen épített falat a világ legkülönbözőbb sarkaiból érkezett 15 bíró közül 14 minősítette jogsértőnek, köztük a francia, a német, a holland, az angol, az orosz és a jordán állampolgárságú. (Megengedjük: a nemzetközi jogászok erősen megoszlanak e tanácsadó vélemény értékelésében, kettőnk között is van olyan, aki szerint helyesebb lett volna, ha a bíróság hatáskörének hiányát állapította volna meg.)
Kiindulópontunk tehát nem a schmitti-agambeni jog- és morálfilozófiai kérdés vizsgálata volt: a szerkesztői kérésnek eleget téve pusztán az arányosság (mind általános nemzetközi jogi, mind pedig a hadijogi) elméletéről és szabályairól akartunk írni, még csak nem is a libanoni konfliktus egyes mozzanatainak mérlegeléséről.
Ezért más kulcskérdéseket sem bontottunk ki, csak jeleztünk. Valóban kellene részletesebben szólni Libanon politikai és jogi felelősségéről a területén működő terroristák tetteiért. De akkor fel kellene vetni Izrael 1982 és 2000 közötti libanoni jelenléte jogalapjának a kérdését, és Szíria szerepének nemzetközi jogi megítélését is. Elemzendő a nemzetközi közösség és az érintett országok cselekvési szabadsága akkor, ha valamely állam képtelen ellenőrizni saját területét. Izgalmas bekezdéseket róhatnánk a jog és a morál feszültségeiről és még sorolhatnánk. Ha a szerkesztők így kívánják, vagy kibontakozik egy vita, szembenézünk majd a feladattal (belenézünk a górcső másik végébe is).
Lattmann Tamás, Nagy Boldizsár
Élet és Irodalom
50. évfolyam, 36. szám
