Forrás: ÉS

J. GYŐRI LÁSZLÓ

Megjegyzések a veteránok öregotthonából

Papp László Tamás, a HVG-Online véleményrovatában Such György herkulesi feladata címmel ír munkahelyemről, a Magyar Rádióról. A cikkíró, ha jól értem, nincs elragadtatva tőle, sőt! Sok tekintetben igaza is van, nem véletlen, hogy az utóbbi években oly sokan pártoltak el a közrádiótól, hogy a hallgatottság nagymértékben csökkent, hogy a műsorok egy részének szakmai színvonala valóban elkeserítően alacsony.

Papp elemzése mindazonáltal nem vacakol a részletekkel. Válogatás nélkül mindenkiről lerántja a leplet, úgyhogy most, huszonöt évnyi önáltatás után, sok-sok kollégámmal egyetemben megsemmisülve kell tudomásul vennem, hogy az időm lejárt, béke poraimra. Papp László Tamás így ír:

“…Lássuk be, a Magyar Rádió az utóbbi években dögunalmas pénznyelővé vált. A lankasztó szignál, a monoton, síri hangjukkal a kádárista egyhangúságot idéző bemondók, az éppen bévül lévő drukkerhad vagy a szürke középszer igényeit kielégítő, jól bejáratott klisé- és sablonműsorok nem segítik a hallgatottság növelését. Akusztikus közmédiánk a médiaháború leharcolt veteránjainak öregotthonává lett, szélsőjobboldali zárványoktól balliberális csökevényekig húzódik a sor.”

Papp László Tamás e ponton kitér Lovas István áldatlan tevékenységére, majd összehasonlítja Lovast Bolgár Györggyel:

“Persze Bolgár György közrádiós szerepe is felvetett ugyanilyen problémákat. Ő ugyanilyen elfogult a jelenlegi koalíció pártjai, mint Lovas a nemzeti radikálisok javára. Amikor az Orbán-kormány idején menesztették, székébe valódi függetlenség helyett egy másfajta színárnyalatú pártszolgálat telepedett. A rádió Kondor Katalin alatt – néhány túlélő szoclib gerillát leszámítva – jobbos hitbizománnyá vált.

Nagy gond az is, hogy a nemzeti fő- és mellékadók szociális alapon működnek. Akad jócskán olyan szerkesztő, hangtáros, műsorvezető, aki nem is politikai okból, hanem kegyeletből van állásában tartva, holott igazából sem rá, sem a munkájára nincs szükség. Ennek gyökere a köztulajdonú intézmények rugalmatlan foglalkoztatású technikája, amelynek jegyében olcsóbb valakit éveken át “üresben” bent tartani, mint elbocsátani.

A magunk részéről nemigen halottunk (sic!) utóbbi években (sic!) a Magyar Rádió oknyomozó-tényfeltáró riportjai által kirobbantott botrányokról, tabudöntő interjúkról, exkluzív helyszíni tudósításokról, amiért elvileg fizetjük adónk erre jutó hányadát. Jó lenne, ha ebbe az irányba mozdulna a Such-menedzsment.”

Vert kommunikációs helyzetben van az érintett, ha válaszolni akar Papp László Tamás írására. Ugye ott a bizonytalanság: vajon átkérheti-e magát az egyik csoportból a másikba, vagy eleve ki van jelölve a helye? Hol jelentkezzen, aki inkább lenne “jobboldali zárvány”, mint “túlélő szoclib gerilla”, “a médiaháború leharcolt veteránja”, esetleg a “kádárista egyhangúságot idéző bemondó”? (Sőt – nem vagyunk egyformák – az egyik kolléga azt mondta, ha választhatna és újrakezdhetné, ő bizony csakis “lankasztó szignál” akarna lenni.)

Hova forduljon, aki – bármennyire lejárt is az ideje – torkig van azzal az ostoba logikával, amely a közszolgálatiság szabályait nem sértő és az azoknak fittyet hányó műsorkészítők között nem tesz különbséget? Amely azt mondja (ahogy azt a közelmúltban a Magyar Nemzet cikke tette), hogy az egyik oldalon ugye ott a Vasárnapi újság, a másikon a Tizenhat óra… Amely az intoleranciával szembeni végletet a toleranciában, a törvényszegés ellenpontját a törvénytiszteletben próbálja meg láttatni, és amely egyenlőségjelet tesz Bolgár György és Lovas István közé. Bármit gondolunk is a betelefonálós műsorokról és azok helyéről a rádiók műsorában, Bolgár György közrádiós tevékenysége olyannyira tiszteletre méltóan kiegyensúlyozott és támadhatatlan volt, hogy kicsinálásakor az akkori főnökség is csak olyan érvekkel tudta indokolni műsora megszüntetését, hogy a betelefonáló hallgatók által elmondottak “nem a Kossuth rádió véleményét tükrözik”. Amúgy pedig tény: Bolgárt nem menesztették, hanem (sokakhoz hasonlóan) ellehetetlenítették, kipiszkálták, úgyhogy ment ő magától.

Igazán nem szeretnék ujjat húzni Papp László Tamással, hiszen már így is éppen eléggé kihúztuk nála a gyufát, de gondolatmenete engem arra emlékeztet, amikor az egyik reggeli televíziós műsorba be akarták hívni a hírhedett antiszemita, holokauszt-tagadó Mónus Áront és a zsidószervezetek vezetőjét, vitatkozzanak, melyiküknek van igaza. A képletben ők lettek volna a két pólus, a két legitim álláspont, a műsorvezető pedig székében elégedetten hátradőlve, “középről” moderálta volna kettejük vitáját, amelyben, lám-lám, megszólal minden vélemény…

Tudom, Papp László Tamás írása is vélemény, nyilván ezért is jelent meg a véleményrovatban. A szerző – rólunk, a közrádió dolgozóiról egységesen alkotott, lesújtó – véleményének tisztelete mellett legyen szabad innen, az öregotthonból fölhívnom a figyelmet az utolsó bekezdés némileg elnagyolt voltára. Véleményem szerint például az akusztikus észlelést jelentő “hall” igét annak előtte két l-lel írták, az “utóbbi években” elé pedig kitették a határozott névelőt. Mindez persze valószínűleg ugyanolyan kukacoskodás, mint az, hogy az összehívott konzílium sem tudta eldönteni, voltaképpen mire is szeretné elköltve látni adóforintjait a szerző. De végeredményben mindegy is, ilyen apróságokon az ember ne akadjon fönn, ezen nem veszünk össze. Ez ugyanolyan helytelen dolog lenne, mintha mondjuk azt állítanánk, hogy a HVG-Online összes szerzője idióta. Pedig csak egy.

J. Győri László

Zárvány

Élet és Irodalom

50. évfolyam, 36. szám

Comments are closed.