Népszabadság * Friss Róbert * 2006. szeptember 11.
Ki, mire emlékszik ama öt évvel ezelőtti napból. Nekem a táskás ember maradt meg. A világból éppen kifordított Manhattanben áll, poros öltönyben, kezében aktatáskával, tehetetlenül. A legfurcsább a koszban úszó arca, rajta a döbbenet értetlensége, mi történt?
Öt év múltán sem tudhatunk sokkal többet. Pedig láttam mindent. A hírtévék élőben közölték a világgal, ég az egyik torony, aztán a másikba is belesiklik egy repülőgép, rogynak össze, mint a kártyavár, roskad velük a XX. század, foszlik szét minden optimizmus, amely a múlt évezred végén ébredezni látszott. Mert, azt azonnal lehetett tudni: valami véget ért, s ami pillanatra megvilágosodott előttünk, minden volt, csak nem biztató.
Történelmi korszakokat egyszerűség évszázadokhoz kötni. Ha igaza van John Lukacsnak – igaza van -, akkor a XIX. század 1914-ben ért véget, amikor Gavrilo Princip Szarajevóban meggyilkolta a trónörökös Ferenc Ferdinándot. Ezzel kezdődött a XX. század, amely 1989-ben szenvedett ki: vége lett a kétarcú világnak. A berlini fal leomlásával tetőzött az eufória, amelyet aztán csönd követett. Ki törődött azzal, milyen új horizont tárul fel a fal mögött? Egyetlen pillanatra elringathattuk magunkat: győzött a józan ész, feleselő atomfelhők víziója nélkül is lehet élni. Ebbe a tizenkét évnyi századok közötti csendbe csapódtak bele szeptember 11-e repülőgépei. Beköszöntött a XXI. század. A világ korábbi politikai-katonai egyensúlya 1990-re eltűnt, maradt egyetlen világhatalom, az Egyesült Államok. A szabadság, a demokrácia földje – mély érzelmi elkötelezettségek (is), amelyek Álom-Amerika reális megítélését megnehezítik. Az Ikertornyok leomlásával ezt az Amerikát alázták meg, ráadásul a saját otthonában. Szeptember 11-én Washington történelmi felelőssége szinte elviselhetetlen méretűre nőtt, mert a választ a kihívásra elsősorban neki kellett megadnia. Akkor is, ha az Ikertornyok nemcsak Amerika, hanem a globalizáció, ha tetszik a Nyugat civilizációjának a szimbólumai is voltak, s ebben a minőségben is romboltattak le. Hogy megfelelő volt-e a válasz, azt máig sokan vitatják. A washingtoni adminisztráció mentségére szolgáljon, a világ is zavarban volt és van máig is. Miközben Hollywood évekre önkéntes tematikai száműzetésbe vonult, elszabadultak az összeesküvés-elméletek (Washington maga csinálta az egészet, a zsidók tette volt), az ufó- és ördögteóriák (a romok füstfelhője a Sátán arcát mintázta). E szellemi öklendtől eltekintve komoly hivatkozási alap lett a „civilizációk harcának” elmélete – Huntington -, a Civilizált Nyugat és a Barbár Iszlám háborúja, mint ami az új évszázadot meghatározza. Mintha az emberi civilizáció kizárásos alapon osztható volna. Mintha az iszlám és a nyugati civilizáció nem ugyanannak a globális kultúrának volna a része. Vagy-vagy? Ezzelsokra nem megyünk.
Az Ikertornyok lerombolása az iszlám leplébe burkolózó szélsőségesek barbár akciója volt a Nyugat ellen. Mit kezdtünk vele? A liberális szociológus, Ralf Dahrendorf írja valahol: az amerikaiak a globális világ komplex kérdéseire egyszerű válaszokat keresnek, míg az európaiak az egyszerű kérdésekre is komplex válaszokat. A sokkra adott válasz ezt az ellentmondást tükrözi. Itt áll előttünk a világ legerősebb nemzetállama, globális felelősséggel, de azzal az érvvel, hogy azért kell konkrét országok – Afganisztán, Irak – ellen háborút indítania, mert egy virtuális állam, az al-Kaida az Egyesült Államokat, s a nyugati demokráciát pusztítással fenyegeti.
Az utóbbi négy évben csaknem félszáz terrorcselekmény történt a világon, több száz halottat követelve. A fenyegetés 2001. szeptember 11. óta globális realitás. A válasz – mondják – nemzetállami. Igyekszik globális lenni, amikor nemzetközivé próbálják emelni (ENSZ, NATO), de a dahrendorfi ellentét ott dolgozik Amerika és Európa – a Nyugat – terrorizmussal kapcsolatos viszonyában. Vagy, ha nem a dahrendorfi ellentét, akkor a hagyományos nemzetállami diplomácia tehetetlensége. Jellemző a múlt pénteki, terrorizmus elleni ENSZ-határozat, amelyet elfogadtak ugyan, de most sem sikerült az örök vitaforrást megszüntetni, nincs általános jogi definíciója a terrorizmusnak. Mindenki egyetért, aztán igyekszik félrenézni. Végzetes, hogy a Bush-adminisztráció, és a mögötte álló politikai filozófia a biztonság megteremtésében nem lelte meg a Nyugat teljes egységesítésének a módját. Végzetes, hogy a globális fenyegetésre nem sikerült globális választ találni. Maradt a régi lemez: hagyományos háború, erős és még erősebb titkosszolgálati eszközök, utólag beismert titkos börtönök. Szigor és merevség – felemás eredmény, túl drága áron.
Amit öt év múltán látunk, elborzasztó. Afganisztánban nagyobb a káosz, mint valaha. Oszama bin Ladennek csak videonyomait látni. Washington, savanyú szövetségeseivel együtt – bizonytalan érvek nyomán – nyakig ül az iraki háborúban, kísért a Vietnam-szindróma, „bementünk úgy, hogy nem tudtuk, hogyan fogunk kijönni”. Amerika koporsói (is) magasodnak, miközben Irak a bizonytalanság földje maradt, a demokrácia exportja nem sikerült. A Közel-Kelet labilisabb, mint valaha, Irán sajátos háborút visel a világgal, s éppen az ő atomprogramja mutatja legjobban a nemzetek hagyományos közösségének immár hagyományos bénultságát. Az olaj ára lázasan ugrándozik. Pedig az olaj minden nyugati kultúra alapja. Bizonytalanságban a világ.
Már e bizonytalanság okán is kimondhatnánk, Bin Laden győzött, ha a győzelem fogalma ebben a konfliktusmezőben értelmezhető volna. De: az Ikertornyok, a Pentagon romjaival, a madridi vasúti robbantásokkal, a londoni merényletekkel, a repülőtéri káoszokkal, a hétköznapi halottakkal, a félelem állandó érzetének életben tartásával az iszlám hadúr felmérhetetlen hatással van a nyugati demokráciákra. Az emberek megtanulhatnak ugyan alkalmazkodni az állandó fenyegetettséghez, de ez már önmagában is csonkolja a demokráciák hagyományos hétköznapjait. Ám ennél többről van szó. Az Egyesült Államok kormánya összevész egyik bíróságával, amikor az törvénytelennek ítéli az adminisztráció titkos telefon- és internetlehallgatásait, a rendőri és titkosszolgálati erők-eszközök olyan koncentrációja jön-jöhet létre, amelyet korábban idegen testként vetett volna ki a nyugati szabadságeszmény. Az állam azon joga és kötelezettsége, hogy megvédje A Demokráciát, újra és újra szembekerül az egyén szabadságjogával, amely végül is maga A Demokrácia. Az a közmegegyezés bomlik, amelynek kényes harmóniáján az egész nyugati civilizáció evolúciója nyugszik. Köz- és magánszféra, egyén és közösség, állam és szuverén állampolgárának viszonyát kellene kényszerűségből újrafogalmazni. Ám nincs idő a gondolatra: az életveszélyre hivatkozva az állam lépései túl gyorsak, túl titokzatosak, túl erőszakosak, s túl lassan kontrollálódnak az állampolgár részéről, aki demokrácián nevelkedve mindig is kétségekkel tekint a köz túlzott hatalomkoncentrációjára.
Nagyjából talán itt tartunk most.
Isten görbe vonalakkal ír egyenest – ez egy portugál közmondás. 2001. szeptember 11-én megláthattuk a rémisztő távlatokba futó egyenest. Azóta csak tapogatózunk a görbe vonalak között.
