Forrás: ÉS

Dévai Gábor

Sértés

A lap 31. számában, Dreyfus című “szellemesnek szánt írásomban” azt bátorkodtam megjegyezni, hogy van, amikor nagyon is hasznos, ha a civil társadalom és annak sajtója foglalkozik egy már meghozott ítélettel – mi több, meg is kérdőjelezheti azt -, mert például a Dreyfus-ügyben… stb., stb. Erre reagált Dr. Kámán Bea bírónő (sajtótitkár, OIT Hivatala Sajtófőosztály) Dreyfus-ügy – féligazságok címmel (ÉS, 2006/32). Bár a bírónő írása jelentős részének semmi köze nem volt ahhoz, amit én írtam, gyáván hallgattam. Nem így Ádám Péter és Lisztes Mónika (“ez ugyan nem az én nevem, hanem a titkárnőmé…”), aki – a legnagyobb örömömre – a lap 33. számában reagált a bírónő írására. De egy hétre rá, örömöm dermedt ijedtséggé változott. Az történt ugyanis, hogy Kámán Bea bírónő a 34. számban Nincs esély az érdemi párbeszédre című cikkében imponáló precízséggel foglalkozik az igazságszolgáltatás és a civil társadalom viszonyával, többek között nagy részletességgel sorolja fel, hogy melyik országban milyen büntetés jár a bíróság megsértéséért. Hangsúlyozom, megsértéséért! Igaz, felhívja a figyelmet arra is, idézem: “…világos különbséget kell tenni a kritika és a sértés között”. Ezzel annyira egyetértek, hogy még azt is hozzáteszem, nem csak a bíróságot tilos megsérteni, hanem lehetőleg senki mást sem. Azért vagyok mégis megijedve, mert – én, a civil – nem tudom, ki, milyen kritériumok alapján minősít egy – az igazságszolgáltatásra tett – megjegyzést kritikának vagy sértésnek. Ettől kezdve én még sokkal óvatosabb leszek, mint eddig voltam, ugyanis semmiképp nem szeretnék hasonlóképen járni, mint Palivec prágai vendéglős járt, akit “A kehelyhez” címzett sörözőjében azért tartóztatott le Bretschneider államrendőrségi detektív, mert – gyanútlanul – elmondta, hogy a császár őfelségének arcképét összepiszkították a legyek.

A 35. számban Háy György és Maître Monique Morceau bírálják Lomnici Zoltán felszólalásának magyar és francia fordítását, melyet az Országos Igazságszolgáltatási Tanács elnöki kabinetje bocsátott a lap rendelkezésére, és melyet a szerkesztőség Kámán Bea bírónő, az ÉS 2006. 34. számában közölt Nincs esély az érdemi párbeszédre című cikkéhez csatolt. Nincs kétségem afelől, hogy lényegesen jobb lett volna, ha az OIT a bírálók bármelyikét kéri fel a fordításra, mert nemcsak jó nyelvi, nyelvtani, stiláris megoldások születhettek volna, hanem azok a tartalmi anomáliák is elkerülhetők lettek volna, melyek engem – a törvényt és az igazságszolgáltatást egyaránt tisztelő civilt – rendkívül zavarnak. Miről is van szó? Felsorolok néhány példát a magyar és a francia változatból: az egyikben szerepel a “Solymosi Eszter” név, a másikban – egy későbbi bekezdésben – csak az “Esther” (sic!); itt “tizennégy éves körüli cselédlány”-ról van szó, ott már biztosan tudják, hogy 14 éves; itt “szárnyra kapott a hír: a kis Esztert a zsidók tüntethették el”, ott: Esthert a zsidók megölték; itt: a “szomszéd faluból érkezett metsző segítségével elvágták a nyakát”, ott: a metsző elvágta a nyakát; itt “nagyobb volt a zsidó családoknál a vendégjárás”, ott nagyobb volt a jövés-menés; itt “a zárt ajtó mögött lefogták”, ott: még utalás sincs ilyesmire. Nem folytatom. Nos, amit az OIT elnöki kabinetje fordításnak minősít, számomra nem az, legfeljebb nyersfordítás, netán kivonatolás, vagy talán irodalmi fordítás (szoktak-e ilyesmit készíteni az igazságszolgáltatásban?). Ebből következik, hogy ha egy még oly hétköznapi fogalmat, mint a “fordítás” ennyire eltérően értelmezünk, akkor az én anyanyelvi tudásommal nagyon nagy baj van! Ígérem, hogy igyekezni fogok pótolni nyelvi hiányosságaimat, és remélem, ebben is számíthatok az OIT érdemi útmutatásaira.

Dévai Gábor

Élet és Irodalom

50. évfolyam, 36. szám

Comments are closed.