Öt év után

sofar, 2006. szeptember 09. 02:35  JNA24 médiafigyelő, NOL Add comments

Forrás: NOL

Népszabadság * Gömöri Endre * 2006. szeptember 9.

Hétfőn lesz öt esztendeje annak, hogy a világ képe és hangulata megváltozott, és ez a változás máig sem fejeződött be. Akkor két repülőgép csapódott New York városában az amerikai gazdasági és kereskedelmi hatalom szimbólumának is tekinthető World Trade Center két ikertornyába. Összeomlottak.

Egy másik gép szétzúzta a Pentagon egyik sarkát. Egy harmadik (ahol az utasok hősies harcot vívtak a gépet elrabló terroristákkal, földbe csapódott. Állítólag Washington felé tartott. Nem tudni, hogy a Kongresszus volt e a célpontja vagy éppenséggel a Fehér Ház.

Akkor az egész világ rokonszenve Amerika felé áradt.

Ezen a napon az amerikai társadalom sok arcának legjobbikát láthatta a világ. Azt, amelyet még ma is az ösztönös szolidaritás és főképpen az önálló és önkéntes cselekvés képessége jellemez. Példázta ezt az embereket a saját életük kockáztatásával mentő tűzoltók, vagy éppen Giuliani, a rákbeteg polgármester félelmet megvető viselkedése.

A támadást az al-Kaida iszlamista terrorcsoport hajtotta végre. Főnöke Oszama bin Laden, Szaúd-Arábia egyik dúsgazdag dinasztiájának tagja, de (állítólag) “fekete báránya”.

Nyomban e szörnyűséges nap után már felbukkantak máig meg nem válaszolt kérdések. Az első és talán legfontosabb: Oszama és a Bin Laden-dinasztia tisztázatlan kapcsolata. Hiszen a két New York-i ikertorony elleni támadás megszervezése rendkívüli logisztikai intelligenciát és mindenekfelett rengeteg pénzt igényelt. Nem csak Oszama, hanem a szervezésben és a merényletben részt vevő 19 ember közül 15 szaúdi volt. Az, hogy a Bin Laden-dinasztia valamely ága pénzelte-e a “fekete bárányt”, vagy külső forrásból érkezett a pénz, nem tudni. A finanszírozás fő forrása azonban (közvetlenül vagy közvetve) csak Szaúd-Arábia lehetett. E két változat között máig teljes a bizonytalanság. Egyetlen tény ismert: Közvetlenül a merénylet után, amikor általános légiforgalmi zárlat borította be az Egyesült Államokat, a Bin Laden család tucatnyi tagja, Oszama rokonai (egyben potenciálisan értékes tanúk) engedélyt kaptak, hogy külön repülőgépen elhagyják az országot. Anélkül, hogy egyetlen kérdést is intéztek volna hozzájuk.

A második kérdés: a hosszú csend oka. Az al- Kaida – és benne Oszama bin Laden személye és családi kapcsolatai már évek óta ismertek voltak az amerikai titkosszolgálatok előtt. Tudták, hogy Oszama már 1998-ban kibocsátotta alapító deklarációját. Abban az al-Kaida definíciója így hangzott: “Iszlám világfront a zsidók és keresztesek ellen vívott dzsihádra” (azaz: szent háborúra). Ezt a bejelentést – amely kétségtelenné tette, hogy szerzője és szervezete általános, világméretű harcról és nem regionális küzdelemről álmodik, három évig tartó viszonylagos csend követte. A csend a Bush-elnökség elején is tartott, noha közben az al-Kaida Kelet-Afrikában két amerikai követséget is megtámadott.

Mindkét kérdés ma is válaszra vár. Nyilván hiába. Legalábbis addig, amíg Szaúd-Arábia, ez az abszolút konzervatív, családi összefonódásokon alapuló diktatúra – amely az olaj miatt az Egyesült Államok legfontosabb szövetségese az arab világban – nem válik egy példátlanul súlyos krízis áldozatává.

Bármi is történt azóta, ezen az ötödik évfordulón is érvényes az, hogy akkor a támadó az iszlám terrorizmus volt, a megtámadott pedig az Egyesült Államok. Mégis: ezt a napot az jellemzi, hogy két amerikai háború után (Afganisztán és Irak) az al-Kaida tovább él. Feltehetően Oszama is. A terror terjed, szélesebb sávon figyelhető meg, mint öt évvel ezelőtt.

Mindez nem választható el attól, hogy Amerika, a világ egyetlen szuperhatalma és legnagyobb katonai erejének birtokosa, ma a rosszabbik arcát fordítja a világ felé. Bush elnök és kormánya egy elítélendő támadás megtorlására (tehát egy jogos lépésre) előbb rossz, majd jogtalan módszert választott.

A következő kérdés értelemszerűen az: miért választott így a Fehér Ház? Erre már van válasz. Azért, mert az amerikai politikai hatalom a rendkívül erős evangelizáló egyházak és a hatalmi pozíciókat megszerző neokonzervatív elit szövetségének befolyása alá került. Francis Fukuyama, az amerikai politológia egyik jelentős alakja, aki A történelem vége című könyvében még a parlamentáris demokrácia visszafordíthatatlan győzelmében hitt – új könyvében egészen más nézeteket vall. Ma már úgy véli: “a neokonzervatív értelmiségiek csoportjának szövetsége a brutális erő apostolaival – mint Cheney alelnök és Rumsfeld hadügyminiszter” – tarthatatlan álláspontot képvisel. Azt tartják ugyanis, hogy – és éppen ebben fő támogatójuk az evangelizáló egyházak jó része – Amerikának “küldetése” van.

Amerikának mintegy misszionárius szerepet kell betöltenie, el kell érnie a nyugati típusú parlamentáris demokrácia világméretű elfogadtatását, tekintet nélkül arra, hogy az érintett országok történelmi hagyományaival ez összhangban van-e. Emellett tekintet nélkül arra is, hogy vajon az adott ország egyáltalán kormányozható-e a szabad választásokon alapuló parlamentáris demokrácia módszereivel. Ha szükséges, és alkalom nyílik rá, e sajátos doktrína szerint a “misszió” teljesítéséhez erőszakhoz is lehet folyamodni. Bush elnök máig ennek a küldetéses szemléletnek a foglya.

Különös, de nehezen tagadható: a két doktrína kiegészítette, sőt bizonyos értelemben gerjesztette is egymást. Az al-Kaida kiáltványában “zsidók és keresztesek ellen hirdetett iszlám szent háború” nem vette tudomásul, hogy az iszlámnak két, másfél évezrede élesen szemben álló áramlata van: síiták és szunniták. (Konfliktusuk a Mohamed próféta halála utáni családi viszályok terméke, de a két áramlat mindegyike ma is “eretnekként” kezeli a másikat.) Az al-Kaida felfogása (noha szunnita vezetés alatt áll) erre nincs tekintettel, az iszlámot egységesen kívánja szembe fordítani a hitetlen “gyaurokkal”.

Az Amerika küldetési, missziós szerepét valló erők szövetsége hasonlóképpen nem veszi figyelembe a síita-szunnita megoszlás tényét. Így két olyan világkép csap össze, amelyek mindegyike a maga módján univerzalista és fundamentalista.

Az amerikai fundamentalisták úgy vélték, hogy a terrorizmust egyes országok ellen indított háborúval is meg lehet törni. Ennek a kísérletnek az abszurd volta az első, Afganisztán ellen indított háborúban még nem derült ki világosan. Azért nem, mert az al-Kaida főhadiszállása az iszlám szélsőséges tálib szekta uralma alatt álló Afganisztánban volt. Ez a háború ezért ENSZ-támogatással indult meg. Legitim volt és ma is az – csak éppen eredménytelen. Oszama vezérkarával együtt a pakisztáni határ vidékének áthatolhatatlan bércei között rejtőzik, Afganisztán déli részén erősödik a tálibok jelenléte. Északon pedig a 2004-ben “szabad választásokkal” létrehozott kormány hatalma törékeny, és az egész konstrukciót csak az ENSZ jóváhagyásával ott működő nemzetközi NATO-erők (köztük magyarok) jelenléte tartja életben.

A második háború, az Irak elleni nyílt támadás már törvénytelen volt: nem kapta meg a Biztonsági Tanács jóváhagyását. Szembe fordította a Bush-rezsimet legfontosabb európai kontinentális szövetségeseivel, Német- és Franciaországgal, de Moszkvával is. A kísérő események sora jól ismert: Szaddám elfogásától Bush elhamarkodott győzelmi jelentésén, Abu Graib és Guantánamo börtönbotrányain át a még mindig jelentékeny belső amerikai szabadságjogok korlátozásáig terjed.

Az illegitim iraki háború végső következménye más Irakban és más azon kívül. Ami az előbbit illeti, Szaddám Irakja brutális diktatúra volt, de egyben a regionális egyensúly alkotóeleme is. A hatalom ugyanis nem vallási alapra épült. Irak szekuláris, világi diktatúra volt. Szaddám (és szunnita elitje) féken tartotta, akadályozta, és ha kellett, elfojtotta mindkét áramlat – az iraki síita többség és a szunnita kisebbség – vallási ellenszenvének tömeges kirobbanását.

Bush az iraki szabad választások után elhitte, hogy demokráciát épített, de csak a szektariánus szenvedélyeket szabadította fel. Ma Irak a vallási indíttatású polgárháború szélén tántorog. Továbbá: Irak volt a stratégiai ellensúlya Iránnak, amelyet a sah megbuktatása óta a síita főpapság vallási diktátuma kormányoz.

Az amerikai fundamentalizmus iraki háborúja tette Iránt, az iszlám fundamentalizmus legradikálisabb teokratikus államát a térség legnagyobb hatalmává.

Ugyanennek a háborúnak egészen más volt a következménye az iráni-iraki kapcsolatrendszeren kívül. Ott teljes erejével érvényesült az al-Kaida ideológiájának alapvonása: az egész iszlám, szunniták és síiták egységesen rontsanak Amerikára és szövetségeseire: “a zsidókra és keresztesekre”.

Legújabb példa: a síita Irán összefog a vegyes (síita és szunnita) Szíriával. Irán Szírián keresztül felfegyverzi az általa irányított Hezbollah, síita terrorszervezetet, amely így a hatalom birtokosa Dél-Libanonban, az izraeli határ mentén. A síita Hezbollah és a szunnita palesztin Hamasz szövetségben próbálja kétfrontos harcra kényszeríteni Izraelt. Függetlenül az eredménytől – ez jellegzetes al-Kaida típusú forgatókönyv.

A “keresztesek” világa távolabbi, bonyolultabb és erősebb is. Ott mások a “dzsihád” módszerei. A madridi és londoni merényletek, a (siker esetén) szörnyű veszteségekkel fenyegető légi pánik esete, vagy a németországi terrorkísérlet fenyegetése kísért ebben a világban.

Mérleg: e két amerikai háború gyakorlatilag eredménytelen volt.

A jelek azt mutatják, hogy a Bush-kormányzat elérte azt a pontot, ahonnan már lehetetlen viszszafordulni. Bush népszerűsége a mélypontra süllyedt és az Egyesült Államokban lábra kapnak azok az (egyébként nyílván hamis) összeesküvési teóriák, amelyek, mint a New York Times fogalmaz, “azt állítják, hogy a World Trade Center ikertornyainak összeomlását elhelyezett robbanótöltetek okozták és az egész katasztrófának az volt a célja, hogy a Bush-kormányzat ezzel a merénylettel indokolhassa katonai akcióit a Közép-Keleten”. Ez persze abszurd és képtelen állítás. Mégis eléggé elterjedt lehet, ha az amerikai külügyminisztérium és a washingtoni országos technológiai intézet is hosszú közleményt adott ki az összeesküvési teória megcáfolására.

Hasonlóképpen a “point of no return” – a viszszafordulás lehetetlenségi pontjának – elérését mutatja Bush csapatának készülődése a közelgő novemberi választásokra, amelyek során az elnök ugyan a helyén marad, de az egész képviselőházat és a szenátus egyharmadát újraválasztják. Ezért komoly lehetőség van arra, hogy a republikánusok egyik vagy másik fronton elveszítik többségüket a demokratákkal szemben. A vita középpontjában az iraki háború áll. A demokraták a csapatok megfelelő ütemű visszavonását követelik Irakból. Bush viszont szeptember 11-én húsz napig tartó körutazásra indul az országban azzal a felkiáltással, hogy az Irakból való visszavonulás lehetetlen, és a demokraták javaslata “defetizmus”. A neokonzervatívok legfőbb szövetségese a kormányban, Rumsfeld hadügyminiszter pedig kijelentette, a demokraták közül sokan “nem tanultak a náci Németországgal szemben a második világháború előtt tanúsított paszszivitás történelmi leckéjéből”. Ez ma a Fehér Ház és a Pentagon kampánystílusa

Öt esztendő múltán itt tart 2001. szeptember tizenegyedik napjának csüggesztő utóélete.

Comments are closed.