Forrás: HVG

Francois Villon maszkjában lépett hét évtizede a nyilvánosság elé a múlt hét végén elhunyt Faludy György, aki rögtön első fordításával az irodalmi közvéleményt máig megosztó vihart kavart.

“Villon, te takarsz engem! Ezt az elkeseredés diktálta mondatot életem során számtalanszor voltam kénytelen megfogalmazni” – panaszolta el, a körülötte lévő több évtizedes magyarországi hallgatást megtörve, 1988 októberében, diadalútnak bizonyult első hazalátogatása során Faludy György. A Magyar Nemzetnek adott interjúban azonban azt is hozzátette, hogy immár megbocsát a nála fél évezreddel idősebb pályatársnak. Megenyhüléséhez nyilván hozzájárult, hogy a hosszú éveken át tiltott gyümölcsnek számító Villon-fordításait az évben elképzelhetetlenül magas, 80 ezres példányszámban jelentették meg, s az utolsó szálig szét is kapkodták.

Nem kétséges, hogy a múlt hét végén, három héttel 96. születésnapja előtt elhunyt költőt – bár élete során több ezer verset írt és ugyanennyit műfordított – a Villon-átköltések tették ismertté. Az állítás azonban – legalábbis Magyarországon – fordítva is igaz: a 15. századi francia poéta Faludy révén lett a nagyközönség kedvence az 1930-as évek végén.

A Jeanne d”Arc megégetésének évében, 1431-ben született, nevelőapjának (Faludy értelmezésében az ófranciában gazembert jelentő) családnevét viselő Villon magyarítására már a 19. század végén történt próbálkozás. A Shakespeare-színművek és Dante Isteni színjátékának tolmácsolójaként is ismert protestáns lelkész, Szász Károly után az 1920-as években a szelíd lírikus, Tóth Árpád, egy évtizeddel később pedig József Attila rugaszkodott neki a balladáknak. Az első igazán számottevő vállalkozás – a francia poéta születésének 500. évfordulóján, 1931-ben – a műfordító-fenomén, Szabó Lőrinc Villon-kötete volt, amely azonban akkor szinte visszhangtalan maradt. A munkatársának új művét kötelességszerűen regisztráló Nyugat is csak egy rövid recenziót közölt, a kötet érdemének tudva be, hogy a fordítás “minden atomja híven szolgálja” Villon – egyébiránt nem körvonalazott – szándékait.

Az irodalmi körök akkor sem mozdultak, amikor 1937-ben a hangját még kereső 27 éves Faludy – úgymond első köteteként, mindössze néhány száz példányban – közreadta átköltéseit. A Babits Mihály fémjelezte Nyugat fanyalgott, de azt is csak az irodalom berkeiben alig jegyzett, 20 esztendős – később Homérosz-fordításaival nevet szerző – Devecseri Gábor tollával: “Mi szükség volt új Villonra, a Szabó Lőrinc kiváló munkái után?” – kérdezte, majd rögvest válaszolt is. Szerinte a Villont “elfaragó” Faludyt csak “a ponyva és a félponyva izgalmát” kereső “posztsznobok” fogadhatják üdvrivalgással, mert ezáltal elhitethetik magukkal, hogy “még verseket is olvasnak, s hogy milyen emelkedett élvezetekre képesek”. Devecseri értelmezésében azonban Faludy igazi bűne az, hogy átköltéseivel elállja “a közönség útját Villon felé”.

Pedig éppen a fordítottja történt. Az olvasótábor vevő volt arra, hogy az átköltő az ötszáz esztendővel azelőtti zsiványnyelvet a korabeli argóval helyettesítette, zsaruk, polgárok és proletárok, ringyók, mellbimbók és buja szőrzetek kaptak – a nyomdafesték után – szabad utat a pódium felé is. 1937 júniusát követően, amikor a könyvnapon az Officina Kiadó védjegyével megjelent a Villon-kötet – s azt néhány órán át a korszak két dívája, Muráti Lili és Fedák Sári is árusította -, a siker elementáris volt. A kiadó vezetőjének, Landy Dezsőnek évtizedekkel későbbi, az emigráns párizsi Irodalmi Újságban 1980-ban megjelent emlékezéséből tudható, hogy az első kiadást egy hónap múltán követte a második, s aztán a háborús években még évente két-három utánnyomás. A kötet nemcsak a könyvesboltokban fogyott, hanem azokon a vasárnap délelőtti, zsúfolt nézőterek előtti matinékon is, melyeket az előkelő belvárosi közönséget vendégül látó Váci utcai Corso moziban (a mai Pesti Színházban), illetve a Zeneakadémián tartottak ismert színművészek és énekesek közreműködésével.

Perek, ítéletek, emigrációk

A legendák és a legendateremtés műfajában egész életében ugyancsak otthonosan mozgó Faludy 1988-ban egy Torontóban írt visszaemlékezésében – a francia felvilágosodás előfutárának nevezve a költőt – úgy fogalmazott, hogy “azért választottam átköltésem tárgyául, mert a Villon álnév alatt sok mindent kimondhattam, amit, ha a magam neve alatt írom, nem tűrnek el”. Kétségtelen, az államrend biztonságát és a polgárok közerkölcseit védelmező – s a könyvcenzúrázásért felelős – ügyészség még 1943-ban is elnézte az olyan forradalmi uszítást, mint hogy a hatalmukkal visszaélőknek “Verjétek nehéz vasbunkókkal rántottává a képüket”. Más kérdés, hogy nevezetes négysorosa végét, melyet Villon a rá kiszabott, de végül végre nem hajtott halálos ítéletéről értesülve írt – “Francia vagyok Páris városából, / mely lábam alatt a piszkos mélybe vész, / s most méterhosszan lógok egy nyárfaágról, / s a nyakamon érzem, hogy seggem mily nehéz” -, a cenzor a “testem mily nehéz”-re cseréltette.

Erre azonban csak jóval Faludy első, 1938-as emigrálása után került sor, mint ahogy az úgynevezett – s voltaképp máig lezáratlan – irodalmi Villon-per kezdete is csak az 1940-es évek elejére tehető, amikor a közönség nem lankadó érdeklődését tapasztalva több szerző és kiadó is közreadta az “igazi Villon-verseket”. 1940-ben például a Nagy Testamentum strófái egyszerre váltak hozzáférhetővé Vas István és Szabó Lőrinc tolmácsolásában, s ugyan-ebben az évben a Singer és Wolfner Ki-adó nagy példányszámban piacra dobta Szabó Lőrinc tíz évvel korábban észrevétlenül maradt könyvecskéjét is. A fordításokhoz mellékelt jegyzetekben Szabó nem állta meg, hogy ne minősítse Faludy munkáját. Szerinte Villon ürügyén a ferdítő-fordító csak “szexuális hajlamait élte ki”, majd “az irodalmi tisztesség nevében” azt követelte, hogy ezután már “senki se adja ki világirodalmi nevek alatt a saját torzszüleményeit”.

A korszak ismert publicistája, Bálint György is alaposan leszedte a keresztvizet “a sekélyes” Faludyról. Ráadásul egyetértett az élelmes kiadóval, amelyik “csaknem teljes pontossággal lemásolta a hamis Villon címlapját”, merthogy “a valódi Villon is elkél, ha Faludy-jelmezbe öltöztetik”. A kevésbé igényes körökben változatlanul hódító Faludy-átköltések ellen azonban nem Bálint emelte fel először a szavát. Az egyebek mellett a francia-magyar nagyszótárt is jegyző irodalomtörténész, Eckhardt Sándor például 1940-ben a Magyar Szemlében szedte ízekre a “hamisításokat”. Ezen nagyágyúk mellett alig hallatszottak az irodalmi védőbeszédek. Noha például a József Attila költői géniuszát talán legkorábban felismerő Németh Andor a sajtóban többször is kifejtette azt, amit már A Toll című folyóiratban 1938-ban leszögezett: Faludy “egy új nemzedék új költőjének szabad és felszabadító szellemét” hozta be az irodalmi közéletbe. De József Attila orgánuma, a Szép Szó sem féltette Faludytól Villont. Teljességgel sikerültnek nevezte “az adaptálás leglényegét” – a szociális dacot, a vallástalan hitet, a cinkos barátságot, a vaskos gúnyt és a polgári értelemben vett mocsokban való megtisztulást -, a “céhbeliek finnyáskodását” pedig érthetetlennek tartotta. A könyvkereskedői konkurenciaharcban is lecsapódó irodalmi csetepatét aztán gyorsan lezárta a politika. 1941-ben a szélsőjobboldallal kokettáló népi író, Féja Géza még csak a “jellegzetes urbánus faji sziruppal” alkotó “Georges Faludyt” kívánta kitessékelni a magyar irodalomból, a szélsőjobboldali lapok pedig a “nemzet erkölcseit bomlasztó” átköltések betiltását követelték, ami 1944-ben, a zsidó szerzők (és fordítók) indexre tételével történt meg.

Faludy 1945-ös hazatérése után – legalábbis egy rövid ideig – minden ott folytatódott, ahol a háború alatt abbamaradt. Az átköltésekből egészen a költő 1950-es letartóztatásáig újabb kiadások és utánnyomások születtek. A recski kényszermunkatáborba kerülő Faludy 1956-ban ismét emigrált, s ezzel, úgy tűnt, jogerős ítélet született a Villon-perben. Annak ellenére is, hogy Komlós Aladár irodalomtörténész 1956 nyarán publikált tanulmányában még tett egy halvány kísérletet, “teremtő hamisításként” értékelve Faludy Villonját. Az ideológiai éberséget tanúsító Népszabadság viszont 1957 júniusában feljelentéssel felérő szerkesztőségi cikkben figyelmeztette a néhány hónappal azelőtt indult Irodalmi Színpadot (a mai Radnóti Színpad elődjét), hogy Villon-estjükön nem a “jobb műfordítók”, hanem egy “hamisító” verzióit adták elő. Az intésnek lett is foganatja, hiszen amikor 1964-ben (majd utána két-három évenként) megjelent a Villon-összes, a hat műfordító által jegyzett kötetbe még véletlenül sem kerülhetett be Faludy. Az összeállítás utószavában a Balzac-, Flaubert-, Proust- és Cocteau-műveket fordító Gyergyai Albert a kihagyást azzal indokolta, hogy az irodalom szakemberei “a jó ízlés és az irodalmi tisztesség nevében joggal tiltakoztak a Villonon elkövetett merénylet ellen”, de nem beszélt a nyilvánvaló politikai verdiktről.

A hivatalos Magyarországon évtizedeken át érvényben tartott ítélet ellen 1980-ban kezdeményezett perújrafelvételt Sz. Nagy Csaba. Az akkor még Zürichben – ma Pesten – élő költő és harcos publicista a párizsi Irodalmi Újságban, túllépve a műfordítói hűség és hűtlenség “mesterségesen felállított ellentétpárján”, az általa irodalmi kollázsnak keresztelt átköltéseknek “a maga korában egyedülálló voltára és éppen ezért csak az önmagával való mérhetőségére” irányította ismét a figyelmet. Ezt az értelmezést tette aztán a magáévá Faludy első monográfusa, Pomogáts Béla, valamint a kolozsvári Korunk című folyóiratban tavaly megjelent tanulmányában Papp Attila Zsolt költő. Voltaképp ezt mondta már 1937-ben, a Villon-kötet utószavában az egész életében játékos kedvűként ismert Faludy: “az érthetőség érdekében (…) semmilyen anakronizmustól, semmilyen szabadságtól” nem ijedt meg. Rövidített és megtoldott, egyszerűsített és komplikált. Ha kedve tartotta, versformát változtatott, hiszen “amennyire lehetséges, még a Villon-verseknél is jobb verseket igyekeztem adni”.

MURÁNYI GÁBOR

Comments are closed.